Isabel
Az arca egy pillanatra valahová máshová révedt, valami bizonytalan
helyre. Ez volt az első valódi arckifejezés, amit láttam rajta, mióta a
67
korlátnál találtam. Aztán újra visszatért a majdnem-vigyor a képére, és
azt mondta:
– Cole.
Mintha ajándékot nyújtana át.
Visszadobtam.
– Nos, miért nem vagy te most farkas, Cole?
– Mert máskülönben hogyan ismertelek volna meg? – javasolta.
– Szép próbálkozás – feleltem, de éreztem, ahogy egy nehéz mosoly
jelenik meg az arcomon. Eleget tudtam a csábításról, megszokásból,
hogy a gyakorlatban is felismerjem. Pimasz fickó volt, és meglehetősen
megnőtt az önbizalma, miközben beszélgettünk. Felemelte a karját, és
belekapaszkodott a zuhanyfüggöny rúdjába maga mögött, gyönyörűen
kinyújtózva, miközben engem tanulmányozott.
– Miért hazudtál az anyádnak? – kérdezte Cole. – Akkor is megtetted
volna, ha egy potrohos ingatlanügynök vagyok, aki farkassá változott?
– Kétlem. A kedvesség úgy általában nem az én asztalom. – Viszont
a feje fölé nyújtott karjától domborodó vállizmai és a feszülő mellizmai
azok voltak. Próbáltam az arrogánsan felfelé görbülő száján tartani a
pillantásomat. – Kerítenünk kell neked valami ruhát.
A szája még jobban felgörbült.
– Végső soron?
Komiszul rámosolyogtam.
– Ja. Vessünk véget a majomparádénak!
A szája ó-t formázott.
– Kemény.
Megvontam a vállamat.
– Maradj itt, és ne tégy kárt magadban! Mindjárt visszajövök.
Becsuktam a fürdőszoba ajtaját, és végigmentem a folyosón a
bátyám régi szobájához. Az ajtóban egy percig tétováztam, aztán
kinyitottam.
Elég rég meghalt már, hogy ne érezzem tolakodásnak, hogy a
szobájába lépek. Ráadásul már nem igazán nézett ki úgy, mint a
szobája. Anyám a legutóbbi pszichiátere tanácsára Jack csomó cuccát
összepakolta dobozokba, és a jelenlegi pszichiáter tanácsára otthagyta a
szobájában. Minden sportcucca össze volt csomagolva, ahogy a nagy,
68
házi gyártmányú hangfalrendszer is. Ha ezt a két dolgot elvettük volna,
már semmi nem mondta volna: Jack.
A sötét szobában, az állólámpa felé menet bevertem a sípcsontomat
az egyik terápiás doboz sarkába. Halkan káromkodtam, felkapcsoltam a
lámpát, és most először elgondolkodtam azon, hogy mit művelek:
turkálok a halott bátyám cuccai között, hogy ruhát adjak egy totál
kábító, de seggfej vérfarkasnak, aki a fürdőszobámban ácsorog, miután
anyámnak azt mondtam, hogy lefeküdtem vele.
Talán anyámnak volt igaza, és pszichiáterre van szükségem.
Átpréseltem magam a dobozokon, és kinyitottam a szekrényt. Jack-
illatú felhő áradt ki belőle – valójában elég gusztustalan volt. Részben
kimosott focimez és sampon, meg régi cipők szaga. De egy pillanatig,
csak egy pillanatig mozdulatlanul álltam ott, és bámultam a felakasztott
holmik sötét formáit. Aztán anyámat hallottam, messze a földszinten,
amint leejtett valamit, és eszembe jutott, hogy ki kell juttatnom a házból
Cole-t, mielőtt apám hazaér. Anya nem mondaná el neki. Jó az
ilyesmiben. Nem szerette, ha eltörnek dolgok, ahogy én sem.
Találtam egy vacak melegítőfelsőt, egy pólót és egy megfelelő
farmert. Elégedetten megfordultam – és Cole-ba ütköztem.
Elharaptam egy újabb szitokszót, zakatolt a szívem. Hátra kellett
hajtanom a fejemet, hogy ilyen közelről lássam az arcát, mert elég
magas volt. A halvány állólámpa éles szögben világította meg az arcát,
mint egy Rembrandt-portrét.
– Soká jöttél – mondta Cole, hátralépve az udvariasság kedvéért. –
Utánad jöttem, hogy lássam, nem puskáért indultál-e.
Hozzávágtam a ruhákat.
– Titokban kell kimenned.
– Lehet másképp? – Az ágyra hajította a pólót és a felsőt, és félig
elfordult, hogy felvegye a farmert. Kicsit lógott rajta; kilátszott a
csípőcsontja, árnyékot vetett a bőrére, ahogy aztán beleolvadt a
derekába.
Gyorsan félrenéztem, amikor visszafordult, de tudtam, hogy látta,
amint figyelem. Szerettem volna lekarmolni a pimasz szemöldökét a
képéről. A pólóért nyúlt, és amikor szétbomlott a kezében, láttam, hogy
Jack kedvenc Viking-pólója az, az alja jobb oldalán egy kis fehér folt
69
kenődött rá, amikor tavaly a garázst festette. Napokig hordta ezt a pólót,
míg végül még ő is belátta, hogy büdös. Utáltam.
Cole a feje fölé nyújtotta a karját, hogy felvegye, és hirtelen csak
arra tudtam gondolni, hogy nem bírom nézni, hogy a bátyámon kívül
másvalaki viselje azt a pólót. Gondolkodás nélkül elkaptam a pólót,
Cole pedig megdermedt, üres tekintettel lenézett rám. Talán kicsit
zavarban volt.
Rángattam, jeleztem, hogy mit akarok, és még mindig kissé kíváncsi
arckifejezéssel lazított a szorításon, és hagyta, hogy kivegyem a kezéből
a pólót. Amikor már a kezemben volt, nem akartam elmagyarázni, miért
vettem vissza, hát inkább megcsókoltam. Könnyebb volt megcsókolni,
a falnak nyomni, megízlelni az arcán a gúnyos vigyor formáját, mint
elrendezni, hogy miért váltott ki belőlem ilyen heves érzelmeket, és
miért éreztem magamat olyan kiszolgáltatottnak a látványtól, hogy Jack
pólója valaki más kezében van.
És jól csókolt. Éreztem hozzám simuló lapos hasát és a bordáit, még
ha a keze nem is moccant felém. Ilyen közelről olyan illata volt, mint
Samnek az első estén, amikor találkoztam vele, pézsma és fenyő. Volt
valami őszinte éhség abban, ahogy Cole a számra préselte az ajkait, és
arra gondoltam, hogy több az igazság abban, ahogy csókol, mint abban,
ahogy beszél.
Amikor elhúzódtam, Cole maradt, ahol volt, nekidőlt a falnak, az
ujjait a nyitott sliccű farmer zsebébe akasztotta, s a fejét oldalra
biccentve tanulmányozott. A szívem dörömbölt a mellkasomban, és a
kezem remegett az erőfeszítéstől, hogy ne csókoljam meg újra, de ő
nem tűnt idegesnek. Láttam, ahogy a hasa bőrén áttetszik a pulzusa
lassú, puha lüktetése.
Hirtelen felbőszített, hogy nem pörgött fel, ahogy én, ezért
hátraléptem, és hozzávágtam Jack pulóverét. Egy pillanattal az után
emelte fel a kezét, hogy a pulcsi lepattant a mellkasáról.
– Ilyen rossz? – kérdezte.
– Ja – feleltem a karomat, összefonva a mellem előtt, hogy
csillapítsam a remegést. – Mintha almát próbáltam volna enni.
A szemöldöke félbetört ceruzaként szökött a homlokára, mintha
tudta volna, hogy nem mondok igazat.
– Visszavágó?
70
– Nem hiszem – mondtam. Az egyik szemöldökömhöz nyomtam az
ujjamat. – Szerintem ideje menned.
Féltem, hogy megkérdezi, hová kellene mennie, de csak magára
rángatta a pulóvert, és befejezésül felhúzta a sliccét.
– Valószínűleg igazad van.
Ugyan láttam, hogy a talpa csúnyán össze van vagdosva, de nem kert
cipőt, én pedig nem ajánlottam fel. Belém fojtotta a szót, hogy nem
magyaráztam ki magam, így csak lekísértem a földszintre, vissza az
ajtóhoz, amelyen bejött.
Láttam, hogy tétovázik, de csak egy pillanatig, miközben elmentünk
a konyhába vezető ajtó mellett, és eszembe jutott, hogy éreztem a
bordáit. Tudtam, hogy adnom kéne neki valamit enni, de jobban
akartam, hogy elmenjen, amilyen gyorsan csak lehet. Miért volt sokkal
könnyebb kitenni egy edényt a farkasoknak?
Biztosan azért, mert a farkasoknak nem ült öntelt mosoly a képükön.
Az előszobában megálltam az ajtó mellett, és karba tettem a kezem.
– Apám farkasokra szokott lőni – mondtam. – Csak hogy tudd.
Úgyhogy talán jó lenne, ha távol maradnál a ház mögötti erdőtől.
– Majd észben tartom, amikor egy állat testében leszek, híján
magasabb rendű gondolatoknak – felelte Cole. – Köszönöm.
– Azért élek, hogy örömet szerezzek – mondtam, és kinyitottam az
ajtót. A sötét éjszakában oldalról érkező ónos eső verte a karomat.
Azt vártam, hogy megvert kutya képpel vagy valami más
szánalomébresztő kifejezéssel fordul felém, de Cole egyszerűen rám
nézett, fura, erőteljes mosollyal az arcán. Aztán nekiindult az esőben,
elhúzta a kezemből az ajtót, hogy becsukhassa maga mögött.
Miután az ajtó becsukódott, egy hosszú pillanatig álltam még ott,
halkan szitkozódtam a bajszom alatt. Nem tudtam, miért. Aztán a
konyhába mentem, és felkaptam az első dolgot, amit láttam – egy
csomag szeletelt kenyeret -, és visszaléptem a hátsó ajtóig.
A fejemben megterveztem, hogy mit fogok mondani – valami
olyasmit, hogy Másra ne számíts -, de amikor kinyitottam az ajtót, már
nem volt ott.
Felkapcsoltam a lámpát. Halvány, sárga fény fröccsent a fagyott
udvarra. A lehullott ónos eső vékony rétege furcsán tükröződött. Úgy
71
háromméternyire az ajtótól megpillantottam a farmert és a rongyos
melegítőfelsőt egy kupacban.
A fülem és az orrom égett a hidegtől. Lassan csikorogtam a
ruhákhoz, és megálltam, hogy megnézzem a kupac alakját. A pulóver
egyik ujja mintha a távoli fenyves erdő felé mutatott volna. Felnéztem,
és valóban, ott volt. Egy szürkésbarna farkas állt néhány méterre tőlem,
és Cole zöld szemével bámult rám.
– A bátyám meghalt – mondtam neki.
A farkas a füle botját sem mozdította; ónos eső és hó szállingózott és
tapadt a bundájára.
– Nem vagyok egy kedves ember – mondtam.
Még mindig nem moccant. Az agyam megfeszült, csak egy kicsit,
miközben próbáltam összeegyeztetni Cole szemét a farkas arcával.
Kibontottam a kenyeret, és úgy fordítottam a zacskót, hogy a
szeletek a földre essenek a lábam mellett. Nem rezdült – csak nézett,
pislogás nélkül, emberi szemekkel egy állat arcában.
– De nem kellett volna azt mondanom, hogy vacakul csókolsz –
tettem hozzá, kicsit reszketve a hidegtől. Aztán nem tudtam biztosan,
mit kellene még mondanom a csókról, így hát elhallgattam.
Visszafordultam az ajtóhoz. Mielőtt bementem volna, összehajtottam
a ruhákat, és ráborítottam az ajtó melletti kaspót, hogy megvédje az
időjárástól. Aztán ott hagytam őt az éjszakában.
Még emlékeztem az emberi szempárra abban a farkasarcban. Olyan
üres volt, amilyennek én éreztem magam.
72