Sam

Gondoltam, hogy fáradt. Hosszú nap lehetett. Nem szóltam semmit,

amíg Cole észre nem vette.

– Átaludta a porszívózást? – kérdezte Cole, mintha Grace kisgyerek

lenne, vagy egy kutya, akinek ez az egyik legaranyosabb szokása.

Irracionális idegességet éreztem, nézve lehunyt szemét, lassú

lélegzetvételeit, kipirult arcát. Aztán Grace felemelte a fejét, és a

szívem újra verni kezdett.

Az órára néztem. A szülei hamarosan hazaérnek. Haza kellett

vinnünk őt.

– Grace – szóltam, mert úgy látszott, újból el fog aludni.

– Hmm? – Összegömbölyödött a fotelban, az arca a karfán

nyugodott.

– Mit mondtak a szüleid, mikorra kell hazaérned? – kérdeztem.

Grace hirtelen felébredt, rám nézett, és láttam az arckifejezésén, hogy

nem volt őszinte velem. Összeszorult a mellkasom. – Tudják, hogy

eljöttél?

Grace félrenézett, elpirult. Sosem láttam még, hogy szégyellte volna

magát, és ez valahogy felerősítette, hogy betegnek látszik.

– Haza kellene érnem, mielőtt megjönnek a vásárról. Éjfélre.

– Szóval most – mondta Cole.

Egyetlen gyámoltalan, szótlan pillanatig azt hittem, Grace meg én

egyre gondolunk: nem akarjuk, hogy véget érjen ez a nap. Hogy nem

akarunk így elválni, aztán bebújni két hideg ágyba, távol egymástól. De

nem volt értelme hangosan kimondani, ezért így szóltam:

224

– Tényleg nagyon fáradtnak látszol, talán aludnod kéne. – Nem ezt

akartam mondani. Kézen akartam fogni, és felvinni az emeletre a

hálószobámba, és azt suttogni: Maradj! Csak maradj!

De akkor az lennék, aminek az apja hisz, nem igaz?

Grace felsóhajtott.

– Nem akarok.

Letérdeltem elé, hogy egy vonalban legyen a szemünk. Az arca még

mindig a fotel karfáján nyugodott. Annyira fiatalnak és védtelennek

látszott, nem vettem észre, mennyire hozzászoktam az élénk

arckifejezéséhez, amíg nem múlt el.

– Én sem akarom, hogy hazamenj – mondtam. – De azt sem akarom,

hogy bajba kerülj. Tudsz... tudsz vezetni?

– Muszáj lesz – mondta Grace. – Holnap szükségem lesz a kocsimra.

Á, jól van. Holnap nincs suli, tanári értekezlet lesz. De holnapután.

Lassan, bizonytalanul felállt. Feltűnt, hogy Cole és én is csak

nézzük, ahogy megkeresi a kulcsát, és fogja a kezében, mintha nem

tudná, mit kezdjen vele.

Nem akartam, hogy elmenjen, de ennél is jobban szerettem volna, ha

nem vezet autót.

– Majd én vezetek – mondta Cole.

Pislogtam rá.

Cole vállat vont.

– Vezetem az ő kocsiját, Ő meg veled jön. Aztán visszahozol engem,

vagy... – Ismét vállat vont.

Grace úgy nézett rám, mintha tényleg szeretné, hogy igent mondjak,

szóval igent mondtam.

– Köszi – mondta Grace Cole-nak.

– Szóra sem érdemes.

Nehezemre esett bízni Cole gyors átalakulásában jó fiúvá, de amíg

nem teszi tönkre Grace kocsiját, boldog voltam, hogy néhány extra

percet tölthetek Grace-szel, és megnyugodhatok, hogy biztonságban

hazaért.

Hazaindultunk hát, Cole magányos alakként Grace autójának volánja

mögött, én pedig Grace kezét szorongatva az ölemben. Amikor a

házukhoz értünk, Cole fürgén feltolatott a kocsibejáróra, miközben

Grace hozzám hajolt és megcsókolt. Tartózkodó puszinak indult, aztán

225

szétváltak az ajkaim, Grace az ingembe kapaszkodott, és maradni

akartam, istenem, maradni akartam...

...és Cole bekopogott az ablakon. Vacogott a hideg szélben,

miközben én maflán letekertem az ablakot.

– Talán nem akarod ledugni a torkán a nyelvedet, mivel az apukája

figyel az ablakból. Neked pedig jó lesz sietned – nézett Grace-re -, mert

két másodperc múlva neked – most rám nézett – össze kell szedned a

ruháimat, és nem hiszem, hogy ehhez szülői közönséget szeretnél.

Grace szeme tágra nyílt.

– Itthon vannak?

Cole az állával a ház előtt álló másik kocsi felé intett. Grace bámulta,

beigazolva a korábbi gyanúmat, hogy nem kapott engedélyt.

– Azt mondták, későn jönnek. Mindig éjfél után érnek haza erről a

vásárról.

– Bemegyek veled – mondtam, bár azt gondoltam, szívesebben

kötném fel magam. Cole úgy nézett rám, mintha olvasna a

gondolataimban.

Grace megrázta a fejét.

– Ne. Könnyebb lesz, ha nem vagy ott. Nem akarom, hogy

üvöltözzenek veled.

– Grace – mondtam.

– Nem. Nem gondolom meg magam. Tudom kezelni. Ennek meg

kell történnie.

És ez volt az életem, dióhéjban. Gyorsan megcsókolni Grace-t, sietve

elköszönni, szerencsét kívánni, elengedni, aztán kinyitni a kocsiajtót,

hogy eltakarjam az átváltozó Cole-t a szomszédok kíváncsi tekintete

elől.

Cole a betonon guggolt, és remegve nézett fel rám.

– Miért van szobafogságban?

Rápillantottam, aztán megint a házra, hogy biztos legyek benne,

senki nem figyel minket.

– Mert a folyton távol lévő szülei úgy döntöttek, utálnak engem.

Valószínűleg azért, mert az ágyában aludtam.

Cole megjegyzés nélkül összevonta a szemöldökét. Gondolkodott.

Reszkető vállai közé húzta a fejét.

– Igaz, hogy hagyták megfőni a kocsiban?

226

– Aha. Az a pillanat az egész kapcsolatuk metaforája.

– Szép dolog – mondta Cole. Egy pillanat múlva folytatta: – Miért

tart ez ilyen sokáig? Talán tévedtem.

Már éreztem a farkas szagát. Megráztam a fejemet.

– Mert közben beszélgetsz velem. Ne küzdj ellene!

Most úgy kuporgott, akár egy futó, az ujjait a betonra feszítette, az

egyik térdét behajlította, mintha rajtra készen állna.

– Tegnap éjjel... nem gondoltam...

Elhallgattattam. És azt mondtam, amit korábban kellett volna:

– Amikor Beck idehozott, senki voltam, Cole. Nagyon sérült,

működésképtelen. Alig ettem, és sikoltoztam, ha meghallottam a

csapból folyó víz hangját. Egyáltalán nem emlékszem rá. Hatalmas

lyukak vannak a memóriámban. Még mindig sérült vagyok, de nem

annyira, mint akkor. Ki vagyok én, hogy kérdőre vonjam Becket, amiért

téged választott? Senki.

Cole furcsán nézett rám, aztán az útra hányt. Rángatózva és

reszketve kihátrált emberalakjából, széttépve a pólóját, amikor a kocsim

oldalának vetette magát. Cole, a farkas, hosszú ideig remegett a járdán,

mire meg tudtam győzni, hogy induljon a Grace-ék háza mögötti erdő

felé.

Miután Cole elment, a nyitott kocsiajtóban ácsorogtam, és néztem a

házat, vártam, hogy felgyulladjon a lámpa a szobájában, és

odaképzeltem magamat. Hiányzott a neszezése, ahogy a leckéjében

lapozgat, miközben én zenét hallgatok az ágyán fekve. Hiányzott a lába

hidege az enyémen, amikor bebújik az ágyba. Hiányzott az alakjának

árnyéka, ahogy a könyvem lapjaira vetül. Hiányzott a haja illata, a

szuszogása és a Rilke-kötet az éjjeliszekrényen meg a szék hátára

dobott nedves törülközője. Telítődtem a vele töltött nappal, de ettől csak

jobban hiányzott.

227

Harminckilencedik fejezet

Linger - Várunk
titlepage.xhtml
index_split_000.html
index_split_001.html
index_split_002.html
index_split_003.html
index_split_004.html
index_split_005.html
index_split_006.html
index_split_007.html
index_split_008.html
index_split_009.html
index_split_010.html
index_split_011.html
index_split_012.html
index_split_013.html
index_split_014.html
index_split_015.html
index_split_016.html
index_split_017.html
index_split_018.html
index_split_019.html
index_split_020.html
index_split_021.html
index_split_022.html
index_split_023.html
index_split_024.html
index_split_025.html
index_split_026.html
index_split_027.html
index_split_028.html
index_split_029.html
index_split_030.html
index_split_031.html
index_split_032.html
index_split_033.html
index_split_034.html
index_split_035.html
index_split_036.html
index_split_037.html
index_split_038.html
index_split_039.html
index_split_040.html
index_split_041.html
index_split_042.html
index_split_043.html
index_split_044.html
index_split_045.html
index_split_046.html
index_split_047.html
index_split_048.html
index_split_049.html
index_split_050.html
index_split_051.html
index_split_052.html
index_split_053.html
index_split_054.html
index_split_055.html
index_split_056.html
index_split_057.html
index_split_058.html
index_split_059.html
index_split_060.html
index_split_061.html
index_split_062.html
index_split_063.html
index_split_064.html
index_split_065.html
index_split_066.html
index_split_067.html
index_split_068.html
index_split_069.html
index_split_070.html
index_split_071.html
index_split_072.html
index_split_073.html
index_split_074.html
index_split_075.html
index_split_076.html
index_split_077.html
index_split_078.html
index_split_079.html
index_split_080.html
index_split_081.html
index_split_082.html
index_split_083.html
index_split_084.html
index_split_085.html
index_split_086.html
index_split_087.html
index_split_088.html
index_split_089.html
index_split_090.html
index_split_091.html
index_split_092.html
index_split_093.html
index_split_094.html
index_split_095.html