Sam
Gondoltam, hogy fáradt. Hosszú nap lehetett. Nem szóltam semmit,
amíg Cole észre nem vette.
– Átaludta a porszívózást? – kérdezte Cole, mintha Grace kisgyerek
lenne, vagy egy kutya, akinek ez az egyik legaranyosabb szokása.
Irracionális idegességet éreztem, nézve lehunyt szemét, lassú
lélegzetvételeit, kipirult arcát. Aztán Grace felemelte a fejét, és a
szívem újra verni kezdett.
Az órára néztem. A szülei hamarosan hazaérnek. Haza kellett
vinnünk őt.
– Grace – szóltam, mert úgy látszott, újból el fog aludni.
– Hmm? – Összegömbölyödött a fotelban, az arca a karfán
nyugodott.
– Mit mondtak a szüleid, mikorra kell hazaérned? – kérdeztem.
Grace hirtelen felébredt, rám nézett, és láttam az arckifejezésén, hogy
nem volt őszinte velem. Összeszorult a mellkasom. – Tudják, hogy
eljöttél?
Grace félrenézett, elpirult. Sosem láttam még, hogy szégyellte volna
magát, és ez valahogy felerősítette, hogy betegnek látszik.
– Haza kellene érnem, mielőtt megjönnek a vásárról. Éjfélre.
– Szóval most – mondta Cole.
Egyetlen gyámoltalan, szótlan pillanatig azt hittem, Grace meg én
egyre gondolunk: nem akarjuk, hogy véget érjen ez a nap. Hogy nem
akarunk így elválni, aztán bebújni két hideg ágyba, távol egymástól. De
nem volt értelme hangosan kimondani, ezért így szóltam:
224
– Tényleg nagyon fáradtnak látszol, talán aludnod kéne. – Nem ezt
akartam mondani. Kézen akartam fogni, és felvinni az emeletre a
hálószobámba, és azt suttogni: Maradj! Csak maradj!
De akkor az lennék, aminek az apja hisz, nem igaz?
Grace felsóhajtott.
– Nem akarok.
Letérdeltem elé, hogy egy vonalban legyen a szemünk. Az arca még
mindig a fotel karfáján nyugodott. Annyira fiatalnak és védtelennek
látszott, nem vettem észre, mennyire hozzászoktam az élénk
arckifejezéséhez, amíg nem múlt el.
– Én sem akarom, hogy hazamenj – mondtam. – De azt sem akarom,
hogy bajba kerülj. Tudsz... tudsz vezetni?
– Muszáj lesz – mondta Grace. – Holnap szükségem lesz a kocsimra.
Á, jól van. Holnap nincs suli, tanári értekezlet lesz. De holnapután.
Lassan, bizonytalanul felállt. Feltűnt, hogy Cole és én is csak
nézzük, ahogy megkeresi a kulcsát, és fogja a kezében, mintha nem
tudná, mit kezdjen vele.
Nem akartam, hogy elmenjen, de ennél is jobban szerettem volna, ha
nem vezet autót.
– Majd én vezetek – mondta Cole.
Pislogtam rá.
Cole vállat vont.
– Vezetem az ő kocsiját, Ő meg veled jön. Aztán visszahozol engem,
vagy... – Ismét vállat vont.
Grace úgy nézett rám, mintha tényleg szeretné, hogy igent mondjak,
szóval igent mondtam.
– Köszi – mondta Grace Cole-nak.
– Szóra sem érdemes.
Nehezemre esett bízni Cole gyors átalakulásában jó fiúvá, de amíg
nem teszi tönkre Grace kocsiját, boldog voltam, hogy néhány extra
percet tölthetek Grace-szel, és megnyugodhatok, hogy biztonságban
hazaért.
Hazaindultunk hát, Cole magányos alakként Grace autójának volánja
mögött, én pedig Grace kezét szorongatva az ölemben. Amikor a
házukhoz értünk, Cole fürgén feltolatott a kocsibejáróra, miközben
Grace hozzám hajolt és megcsókolt. Tartózkodó puszinak indult, aztán
225
szétváltak az ajkaim, Grace az ingembe kapaszkodott, és maradni
akartam, istenem, maradni akartam...
...és Cole bekopogott az ablakon. Vacogott a hideg szélben,
miközben én maflán letekertem az ablakot.
– Talán nem akarod ledugni a torkán a nyelvedet, mivel az apukája
figyel az ablakból. Neked pedig jó lesz sietned – nézett Grace-re -, mert
két másodperc múlva neked – most rám nézett – össze kell szedned a
ruháimat, és nem hiszem, hogy ehhez szülői közönséget szeretnél.
Grace szeme tágra nyílt.
– Itthon vannak?
Cole az állával a ház előtt álló másik kocsi felé intett. Grace bámulta,
beigazolva a korábbi gyanúmat, hogy nem kapott engedélyt.
– Azt mondták, későn jönnek. Mindig éjfél után érnek haza erről a
vásárról.
– Bemegyek veled – mondtam, bár azt gondoltam, szívesebben
kötném fel magam. Cole úgy nézett rám, mintha olvasna a
gondolataimban.
Grace megrázta a fejét.
– Ne. Könnyebb lesz, ha nem vagy ott. Nem akarom, hogy
üvöltözzenek veled.
– Grace – mondtam.
– Nem. Nem gondolom meg magam. Tudom kezelni. Ennek meg
kell történnie.
És ez volt az életem, dióhéjban. Gyorsan megcsókolni Grace-t, sietve
elköszönni, szerencsét kívánni, elengedni, aztán kinyitni a kocsiajtót,
hogy eltakarjam az átváltozó Cole-t a szomszédok kíváncsi tekintete
elől.
Cole a betonon guggolt, és remegve nézett fel rám.
– Miért van szobafogságban?
Rápillantottam, aztán megint a házra, hogy biztos legyek benne,
senki nem figyel minket.
– Mert a folyton távol lévő szülei úgy döntöttek, utálnak engem.
Valószínűleg azért, mert az ágyában aludtam.
Cole megjegyzés nélkül összevonta a szemöldökét. Gondolkodott.
Reszkető vállai közé húzta a fejét.
– Igaz, hogy hagyták megfőni a kocsiban?
226
– Aha. Az a pillanat az egész kapcsolatuk metaforája.
– Szép dolog – mondta Cole. Egy pillanat múlva folytatta: – Miért
tart ez ilyen sokáig? Talán tévedtem.
Már éreztem a farkas szagát. Megráztam a fejemet.
– Mert közben beszélgetsz velem. Ne küzdj ellene!
Most úgy kuporgott, akár egy futó, az ujjait a betonra feszítette, az
egyik térdét behajlította, mintha rajtra készen állna.
– Tegnap éjjel... nem gondoltam...
Elhallgattattam. És azt mondtam, amit korábban kellett volna:
– Amikor Beck idehozott, senki voltam, Cole. Nagyon sérült,
működésképtelen. Alig ettem, és sikoltoztam, ha meghallottam a
csapból folyó víz hangját. Egyáltalán nem emlékszem rá. Hatalmas
lyukak vannak a memóriámban. Még mindig sérült vagyok, de nem
annyira, mint akkor. Ki vagyok én, hogy kérdőre vonjam Becket, amiért
téged választott? Senki.
Cole furcsán nézett rám, aztán az útra hányt. Rángatózva és
reszketve kihátrált emberalakjából, széttépve a pólóját, amikor a kocsim
oldalának vetette magát. Cole, a farkas, hosszú ideig remegett a járdán,
mire meg tudtam győzni, hogy induljon a Grace-ék háza mögötti erdő
felé.
Miután Cole elment, a nyitott kocsiajtóban ácsorogtam, és néztem a
házat, vártam, hogy felgyulladjon a lámpa a szobájában, és
odaképzeltem magamat. Hiányzott a neszezése, ahogy a leckéjében
lapozgat, miközben én zenét hallgatok az ágyán fekve. Hiányzott a lába
hidege az enyémen, amikor bebújik az ágyba. Hiányzott az alakjának
árnyéka, ahogy a könyvem lapjaira vetül. Hiányzott a haja illata, a
szuszogása és a Rilke-kötet az éjjeliszekrényen meg a szék hátára
dobott nedves törülközője. Telítődtem a vele töltött nappal, de ettől csak
jobban hiányzott.
227