Sam

AZNAP ÉJJEL, MIVEL ALUDNI NEM TUDTAM, kenyeret sütöttem.

Az álmatlanságom oka nagyrészt Grace volt; az a gondolat, hogy

felmenjek a szobámba, és ott feküdjek egyedül, várjam az álmot,

teljesen elviselhetetlen volt. De nem tudtam aludni Cole jelenléte miatt

sem. Tele volt nyugtalan energiával – járkált fel-alá, kipróbálta a hifit,

leült a kanapéra, tévét nézett, aztán felugrott – ahogy én is. Olyan volt,

mint egy felrobbanni készülő csillag közelében lenni.

Szóval, kenyérsütés. Ezt is Ulriktól tanultam, aki hajmeresztően

sznob volt a kenyér terén. Nem volt hajlandó megenni az üzletben

vásárolt kenyeret, én pedig tízéves koromban a kenyéren kívül mindent

visszautasítottam. Abban az évben sokat sütöttünk. Beck szerint

mindketten lehetetlen alakok voltunk, és nem volt mit tenni a

neurózisunkkal. Így hát Ulrikkal sok reggelt töltöttünk egymás

társaságában, én a padlón ültem a konyhaszekrénynek dőlve, és a gitárt

öleltem, amit Paultól kaptam, ő pedig valami tésztát gyömöszölt, és

kellemesen szitkozódott, hogy az útjában vagyok.

Egy szép napon, év elején, Ulrik talpra állított, hogy készítsem el én

a tésztát; ez ugyanaznap volt, amikor Beck rájött, hogy Ulrik időpontot

kért egy orvostól. Ezen az emléken azóta gondolkodtam, amióta láttam,

ahogy Victor küzdött, hogy ember maradjon. Beck beviharzott a

konyhába, láthatóan magánkívül a dühtől, Paul pedig követte. Az

ajtóban habozott egy kicsit, úgy tűnt, nem nagyon aggódik, inkább egy

érdekes balhéban reménykedik.

– Mondd, hogy Paul hazudik! – jelentette be Beck, miközben Ulrik

egy doboz élesztőt adott a kezembe. – Mondd, hogy nem voltál

orvosnál!

Paul úgy festett, mint akiből mindjárt kirobban a nevetés, és Ulrikon

is láttam, hogy közel jár hozzá.

Beck felemelte a kezét, mint aki meg akarja fojtani Ulrikot.

– De igen. Tényleg odamentél. Te őrült anyaszomorító! Mondtam,

hogy semmi értelme.

Paul végül nevetni kezdett, Ulrik pedig vigyorgott.

158

– Mondd el neki, mit adtak, Ulrik! – szólalt meg Paul. – Mondd el,

mit írt fel neked!

De úgy tűnt, Ulrik rájött, hogy Becknek nem esik le a poén, így még

mindig mosolyogva a hűtőszekrényre mutatott.

– Tejet, Sam!

– Haldolt – mondta Paul. – Bement, hogy farkasember, és kijött egy

antipszichotikummal.

– Szerinted ez vicces ? – tudakolta Beck.

Ulrik végül ránézett, és fél kézzel egy és akkor mi van mozdulatot

tett.

– Ne csináld már, Beck! Azt hitte, őrült vagyok. Elmondtam neki

mindent. Hogy télen farkassá változom, és a... mi az? Émelygés?

Hányinger? Meg a dátumot, amikor idén visszaváltoztam emberré.

Minden tünetet. Elmondtam neki a teljes igazságot, ő meg figyelt és

bólogatott, aztán írt egy receptet az agybajomra.

– Hol voltál? – kérdezte Beck. – Melyik kórházban?

– St. Paulban – mondta. Ő és Paul huhogni kezdett Beck arcát látva.

– Mi van, azt hitted, bemasírozok a Mercy Falls-i kórházba, és

elmesélem, hogy vérfarkas vagyok?

Becket nem mulattatta a dolog.

– Szóval... csak ennyi? Nem hitt neked? Nem vett vért? Vagy

valami?

Ulrik felhorkant, és elfeledkezve róla, hogy nekem kellene tésztát

dagasztanom, elkezdte hozzáönteni a lisztet.

– Alig várta, hogy kívül tudjon az ajtón. Mintha az őrület fertőző

volna.

– Bár ott lehettem volna – mondta Paul.

Beck a fejét csóválta.

– Ti ketten idióták vagytok – mondta, de a hangja már

engedékenyebb volt, amikor kifelé elment Paul mellett. – Hányszor kell

még elmondanom, hogy ha azt akarjátok, hogy higgyenek nektek, meg

kell harapnotok őket?

Paul és Ulrik összenézett.

– Komolyan mondja? – kérdezte Paul Ulrikot.

– Nem hinném – felelte Ulrik.

159

A beszélgetés másfelé folyt tovább, miközben Ulrik befejezte a

dagasztást, és félretette a tésztát, hogy megkeljen, de az aznapi leckét

sosem fogom elfelejteni. Az orvosok nem tűntek nagy segítségnek a mi

különös csatánkban.

A gondolataim visszatértek Victorhoz. Nem tudtam kiverni a

fejemből a látványt, ahogy erőfeszítés nélkül átsiklik emberből farkassá

és vissza.

Cole-lal ez kétségtelenül nem történt meg, mert besétált a konyhába,

és bosszús arckifejezéssel felkapaszkodott a konyhaszigetre.

A konyhában terjengő nehéz élesztőillattól elfintorodott, és így szólt:

– Meg kéne lepődnöm, hogy sütsz, de nem teszem. Úgyhogy ismét

csak elcsodálkozom az igazságtalanságon, hogy Victor nem tud ember

maradni, én pedig nem tudok farkas maradni. Fordítva kellene lennie.

Próbáltam kiszorítani a hangomból az ingerültséget, amikor

válaszoltam:

– Aha. Vágom. Farkas akarsz lenni. Nem akarsz Cole lenni. Farkas

akarsz lenni. Ezt elég érthetően elmondtad. Nos, nincs olyan

varázsitalom, amitől farkas maradsz. Sajnálom. – Feltűnt, hogy egy

üveg whisky áll mellette a pulton. – Az honnan van?

– A szekrényből – mondta Cole. A hangja kedélyes volt. – Miért

zavar ennyire ?

– Nem vagyok elragadtatva az ötlettől, hogy bepiálsz.

– Nem vagyok elragadtatva az ötlettől, hogy józan maradjak – felelte

Cole. – Arra gondoltam, hogy nem igazán mondtad el, hogy mi a

gondod azzal, hogy farkas akarok lenni?

Elfordultam tőle a mosogatóhoz, hogy ledörzsöljem a kezemről a

lisztet; ragacsossá vált az ujjaim között, amikor víz érte. Miközben

lassan lesúroltam a kezemet, azon gondolkodtam, mit akarok mondani.

– Sok nehézségen kellett keresztülmennem, hogy ember

maradhassak. Ismerek valakit, aki belehalt a próbálkozásba. Bármit

megadnék, hogy visszakapjam a családomat, de a telet abban az

erdőben kell tölteniük, miközben arra sem emlékeznek, kicsodák

valójában. Embernek lenni... – Arra gondoltam, azt mondom, különös

kiváltság, de túl nagy szavak lettek volna. – Farkasként az életnek nincs

értelme. Ha nincsenek emlékeid, olyan, mintha soha nem is léteztél

160

volna. Semmit sem hagyhatsz magad mögött. Úgy értem, hogyan

védhetném meg az emberi létet? Csak ez számít. Miért dobnád el?

Shelbyt nem említettem. Shelbyt, az egyetlen olyan embert az

ismerőseim közül, aki farkas akart lenni. Tudtam, hogy miért hagyta el

az emberi életét. Bár ez nem azt jelentette, hogy egyetértek vele.

Reméltem, hogy teljesült a kívánsága, és örökre farkas lett.

Cole belekortyolt a whiskybe, és megborzongott, amikor lenyelte.

– Ezzel már meg is válaszoltad a kérdést. Az a nincsenek emlékek

rész. Az elkerülés csodálatos terápia.

Megfordultam, hogy a szemébe nézzek. Valószerűtlennek tűnt ebben

a konyhában. A legtöbb embernek van valamiféle szerzett szépsége –

minél régebb óta ismered, és minél jobban szereted őket, annál jobban

néznek ki. De Cole, úgy látszik, átugrotta a játék végét. A szakadt

jóképűségéhez és a hollywoodi külsejéhez nem volt szükség semmilyen

szeretetre.

– Nem hiszem – mondtam. – Nem hiszem, hogy ez egy jó ok.

– Nem? – kérdezte Cole kíváncsian. Meglepett, hogy az arcán nem

volt rosszindulat, csak halvány érdeklődés. – Akkor miért az emeleti

fürdőszobába jársz vécére?

Néztem rá.

– Á, azt hitted, nem vettem észre? Ja. Mindig felmész pisilni.

Gondolom azért, mert a földszinti fürdőszoba ronda, de nekem jónak

tűnik. – Cole leugrott a pultról, és kissé bizonytalanul ért földet. –

Nekem úgy tűnik, hogy kerülöd a fürdőkádat. Igazam van?

Nem tudtam, honnan ismeri a történetemet, de gondolom, nem volt

titok. Talán Beck mondta el neki, bár furcsa érzés volt erre gondolni.

– Apróság – mondtam. – Kerülni a fürdőkádat, mert a szüleid egy

kádban próbáltak megölni, az nem ugyanaz, mintha elkerülöd az egész

életedet azzal, hogy farkassá válsz.

Cole szélesen rám mosolygott. Az italtól nagyon derűs Cole lett

belőle.

– Ajánlok egy egyezséget, Ringo. Te nem kerülöd többé a

fürdőkádat, én pedig nem kerülöm többé az életemet.

– Ja, persze. – A szüleim óta akkor voltam utoljára fürdőkádban,

amikor múlt télen Grace beletett, hogy felmelegedjek. De akkor félig

161

már farkas voltam. Alig voltam tudatában, hogy hol vagyok. És ott volt

Grace, akiben bíztam. Nem pedig Cole.

– De komolyan. Én egy nagyon célorientált ember vagyok – mondta

Cole. – A boldogság, gondolom, a célok eléréséből lesz, igaz? Istenem,

de jó ez a cucc! – Letette a whiskyt a pultra. – Übermelegem van, és

bizsergek. Szóval, mit mondasz? Beugrasz a kádba, én pedig

elkötelezem magamat és Victort, hogy önmagunk maradjunk. Mivel

szerinted a kád csak egy apróság.

Bánatosan elmosolyodtam. Végig tudta, hogy nem fenyeget olyan

veszély, hogy én annak a fürdőszobának a közelébe menjek.

– Touché – mondtam. Véletlenül eszembe jutott a legutóbbi alkalom,

amikor ezt a kifejezést hallottam: Isabel a könyvesboltban állt, és a zöld

teámat itta. Mintha évek teltek volna el azóta.