Isabel

DÉLUTÁN HÁROMKOR AZ EGÉSZ KENNY BÜFÉ A MIÉNK VOLT. Még a

zsíros reggeli menütől bűzlött: olcsó szalonna, elázott krumplilepény,

halvány cigarettaszag annak ellenére, hogy nem volt dohányzóhely.

A bokszban velem szemben Cole ült félig lecsúszva, folyton

beleütköztem hosszú lábaiba. Nem passzolt jobban a mucsai étterembe,

mint én. Úgy festett, mintha egy felvágós dizájner rakta volna össze, aki

tudta, mit csinál – Cole feltűnő vonásai durvák és szándékoltak voltak,

elég élesek, hogy megvágd magad velük. A boksz körülötte lágynak és

fakónak tűnt, majdnem komikusan ódivatúnak és vidékinek hozzá

képest. Mintha egy ironikus fotósorozathoz pottyant volna ide. Eléggé

lenyűgözött a keze – durvának látszott, csupa meredek él és kidudorodó

véna futott a kézfején. Néztem, ahogy az ujjai fürgén mozognak,

miközben hétköznapi dolgokat csinál, például cukrot tesz a kávéjába.

– Zenész vagy? – kérdeztem.

Cole rám nézett a szemöldöke alól. A kérdés valahogy zavarta, de túl

jó volt, hogy sokat áruljon el magáról.

– Aha – mondta.

– Miféle?

Olyan arcot vágott, amit az igazi zenészek szoktak, ha a zenéjükről

kérdezik őket. A hangja elítélő volt, amikor válaszolt:

– Egy kicsi mindenből. Billentyűs, gondolom.

– Van egy zongoránk otthon – mondtam.

Cole a kezére nézett.

– Nem igazán csinálom már. – Aztán újra elhallgatott, és ez a

hallgatás, ez a nehéz, egyre növekvő és mérgező hallgatás közénk

ereszkedett az asztalra.

Pofákat vágtam, de nem látta, mert nem nézett fel. Nem voltam

valami jó csevegésben. Gondolkodtam, hogy felhívom Grace-t, hogy

megkérdezzem, mit mondjak egy hallgatag, öngyilkosjelölt

vérfarkasnak, de valahol elhagytam a telefonomat. Biztosan a kocsiban.

– Mit nézel? – kérdeztem végül, nem igazán számítva válaszra.

199

Meglepetésemre Cole egyszerre csodálkozással és ellenszenvvel

felém nyújtotta a kezét, a hüvelykujja volt a legközelebb hozzám. A

hangja tükrözte az arckifejezését.

– Ma reggel, amikor megint én lettem, egy döglött szarvas feküdt

előttem. Nem volt teljesen halott. – Rám nézett. Most a szemembe

nézett, hogy lássa, hogy reagálok. – De nem tudott felállni, mert mielőtt

átváltoztam, feltéptem a hasát. És azt hiszem, hát, azt hiszem, ettem

belőle. És azt hiszem, az után is, mert a kezem... Összekentem a

beleivel.

Lenézett a hüvelykujjára, és már láttam, hogy a körme alatt egy kis

barna kosz van. Az ujja alig észrevehetően remegett.

– Nem tudom kiszedni – mondta.

Az asztalra tettem a kezemet, tenyérrel felfelé, és amikor nem értette,

mit akarok, közelebb nyújtottam a karomat pár centivel, és megfogtam

az ujjait. A másik kezemmel elővettem egy körömcsipeszt a táskámból.

Kinyitottam, és a végét a körme alá dugtam, kikapartam alóla a

barnaságot.

Lefújtam a koszt az asztalról, visszatettem a csipeszt a táskámba, és

elengedtem a kezét.

Ott hagyta, ahol volt, kettőnk között, tenyérrel lefelé, szétterpesztett

ujjait az asztallapra nyomva, mint egy menekülésre kész állat.

– Nem hiszem, hogy a bátyád halála a te hibád volna. Lesújtóan

néztem rá.

– Kösz, Grace.

– He?

– Grace. Sam barátnője. Ő is ezt mondja. De ő nem volt ott.

Mindegy, a srác, akit ő próbált így megmenteni, túlélte. Megengedheti

magának a nagylelkűséget. Miért beszélgetünk erről?

– Mert öt kilométert sétáltattál egy csésze kávéért. Mondd el, miért

az agyhártyagyulladás.

– Mert az agyhártyagyulladástól lázad lesz. – Cole üres

arckifejezéséből tudtam, hogy rossz helyen kezdtem. – Grace-t

gyerekkorában megharapták. De sosem változott át, mert az idióta apja

bezárta a kocsiba egy nagyon meleg napon, és kis híján megsütötte.

Úgy döntöttünk, ezt a hatást lázzal is elő lehet idézni, és az

agyhártyagyulladásnál nem tudtunk jobbat.

200

– Harmincöt százalékos túlélési esély – mondta Cole.

– Tíztől harminc százalékig – javítottam ki. – És már mondtam...

Sam meggyógyult. Jack meghalt.

– Jack a bátyád.

– Volt, ja.

– És te fertőzted meg őt?

– Nem, Grace csinálta. De én szereztem a fertőzött vért, amit beadott

neki.

Cole türelmetlennek látszott.

– Akkor nem is kell mondanom, hogy a bűntudatod miért önsajnálat.

Az egyik szemöldököm felszökött a homlokomra.

– Én nem...

– Cssss – mondta. Visszahúzta kinyújtott kezét a kávésbögréje felé,

és a só- és borsszórókra meredt. – Gondolkodom. Szóval, Sam sosem

változik át ?

– Nem. A láz kifőzte belőle a farkast, vagy ilyesmi. Cole megrázta a

fejét, de nem nézett fel.

– Ennek nincs értelme. Ennek nem lett volna szabad működnie.

Olyan, mintha azt mondanád, reszketsz, amikor fázol, és izzadsz, ha

meleged van, és hogy soha az életben ne reszkess többé, beteszünk egy

pizzasütő kemencébe pár percre.

– Hát nem tudom, mit mondjak. Ez lett volna Sam utolsó éve, és

most farkasnak kéne lennie. A láz használt.

Cole rosszallóan felnézett rám.

– Nem mondanám, hogy a láz használt. Azt mondanám, hogy van

valami az agyhártyagyulladásban, amitől abbahagyta az átváltozást. És

azt mondom, hogy valami abban, hogy bezárták a kocsiba, Grace-t is

lebeszélte az átváltozásról. Utóbbi kettő talán igaz. De hogy a láz

csinálta? Azt nem tudod bebizonyítani.

– Figyelek, Mr. Tudós.

– Az apám...

– Az őrült tudós – vetettem közbe.

– Igen, az őrült tudós. Van egy vicc, amit el szokott mondani az

óráin. Egy békáról szól. Azt hiszem, béka. Lehet, hogy szöcske. Legyen

béka. Egy tudós fog egy békát, és azt mondja: „Ugorj, béka!" A béka

ugrik három métert. A tudós leírja: A béka három métert ugrik. Aztán a

201

tudós levágja a béka egyik lábát, és azt mondja: „Ugorj, béka!" és a

béka ugrik másfél métert. A tudós leírja: Ha levágjuk az egyik lábát, a

béka másfél métert ugrik. Aztán a fickó levágja a béka másik lábát is, és

azt mondja: „Ugorj!", és a béka csak fekszik. A tudós leírja a kísérlet

végeredményét: Ha a béka mindkét lábát levágjuk, megsüketül – Cole

rám nézett. – Vágod?

Ingerült voltam.

– Nem vagyok totál idióta. Azt gondolod, rossz következtetést

vontunk le. De működött. Mit számít ez?

– Samnek, gondolom, semmit, ha használt – mondta. – De

egyszerűen nem hiszem, hogy Becknek igaza volt. Azt mondta, hogy a

hidegtől farkasok leszünk, a melegtől pedig emberek. De ha ez igaz

lenne, az új farkasok, mint én, nem lennének ilyen instabilok. Nem

alkothatsz szabályokat, hogy aztán azt mondd, hogy rád nem

érvényesek, mert a tested még nem tudja őket. A tudomány nem így

működik.

Elgondolkodtam.

– Szóval azt hiszed, hogy ez több, mint békalogika?

– Nem tudom. Ezen gondolkodtam, amikor jöttél. Próbáltam rájönni,

hogy elő tudom-e idézni az átváltozást a hidegen kívül valami mással.

– Adrenalinnal. És hülyeséggel.

– Pontosan. Ezt gondolom, és talán nincs igazam. Azt hiszem, nem

igazán a hideg az, ami átváltoztat. Azt hiszem, ahogy az agyad válaszol

a hidegre, az mondja a testednek, hogy változzon át. Két teljesen

különböző dolog. Az egyik a valódi hőmérséklet. A másik az a

hőmérséklet, amit az agyad mond. – Cole a szalvétája felé nyúlt, aztán

megállt. – Azt hiszem, papíron jobban tudok gondolkodni.

– Papírom nincs, de... – Kivettem a táskámból egy tollat, és a kezébe

adtam.

Az arca teljesen megváltozott ahhoz képest, ahogy először

rátaláltam. A szalvéta fölé hajolt, és egy kis folyamatábrát rajzolt.

– Nézd... a hideg lenyomja a testhőmérsékletedet, és azt mondja az

agyalapi mirigyednek, hogy tartson melegen. Ezért dideregsz. Az

agyalapi mirigy olyan vicces dolgokat csinál, mint... megmondja, hogy

korán kelő vagy-e, és megmondja a testednek, hogy termeljen-e

adrenalint, és hogy milyen kövér legyél, meg...

202

– Nem, az nem így van – mondtam. – Csak kitalálod.

– Nem. – Cole arcán őszinte kifejezés ült. – Ahol én felnőttem, ez

egy udvarias vacsora melletti társalgási téma volt. – Újabb tételt adott a

szalvétára rajzolt folyamatábrájához. – Akkor tegyünk úgy, hogy van itt

egy kis doboz azokkal a dolgokkal, amelyeket az agyalapi mirigyed

mond, amikor hideg van. – Egy új keretbe beleírta, hogy Farkassá

változni; a szalvéta kissé kiszakadt a tolla alatt.

Megfordítottam, hogy jobban lássam a kézírását – csipkés, rendetlen,

egymás hegyén-hátán álló betűk.

– Szóval, hogy illik ebbe az agyhártyagyulladás?

Cole megrázta a fejét.

– Nem tudom. De talán megmagyarázza, miért vagyok most ember.

– Anélkül, hogy megfordította volna a szalvétát, nagy, nyomtatott

betűkkel ráírta keresztben az agyalapi mirigyre: METAMFETAMIN.

Ránéztem.

Nem nézett félre. A szeme nagyon, nagyon zöld volt a délutáni

fényben.

– Tudod, hogy azt mondják, hogy a kábszer összezavarja az agyat?

Nos, azt hiszem, igazuk van.

Tovább néztem a szemébe, és láttam, hogy nyilvánvalóan arra várt,

hogy megjegyzést tegyek a drogos múltjára.

Ehelyett így szóltam: – Mesélj apádról!