Sam
DULUTHBÓL HAZAFELÉ az út piros hátsó lámpák, a sötétből hirtelen
előbukkanó, majd ugyanolyan gyorsan eltűnő útjelzések, a
hangszóróból és a számból hallatszó hangom, Grace szembejövő kocsik
fényszóróinak villanásával és villogásával megvilágított arcának
kollázsa volt.
A szeme félig csukva volt az álmosságtól, de én úgy éreztem, soha
többé nem fogok aludni. Olyan érzésem volt, mintha ez a nap lenne az
egyetlen hátralévő nap a világon, és ébren kellett maradnom. Már
meséltem Grace-nek Cole-ról, arról, hogy kicsoda, de úgy éreztem, van
még mit mondanom. Valószínűleg bosszantottam Grace-t, de
kedvességből nem szólt semmit. Újból elmondtam:
– Azt hittem, ismerős valahonnan. Csak azt nem értem, Beck miért
csinálta.
Grace behúzta a kezét a dzsekije ujjába, és a kezével összefogta az
anyagot. A bőre kékes színűnek látszott a rádió kijelzőjének fényében.
– Talán Beck nem tudta, kicsoda. Én is csak mintha tudnám, mi volt
a NARKOTIKA. Csak egy dalukat ismerem. Azt, amelyik összezúzott
arcokról szól, vagy ilyesmi.
– De sejtenie kellett. Kanadában találta. Amikor turnézott. Turnézott.
Meddig tart, míg valaki Mercy Fallsban meglátja és felismeri? Mi lesz,
ha idejönnek, hogy hazavigyék, és farkassá változik? Amikor nyáron
ember lesz, csak elbújik a házban, és reméli, hogy senki nem ismeri fel?
– Talán – mondta Grace. Egy zsebkendővel törölgette az orrát, aztán
összegyűrte, és a kabátzsebébe dugta. – Talán elveszett akar maradni, és
nem lesz gond. Szerintem meg kellene kérdezned. Vagy megtehetem
én, mivel te nem kedveled.
– Csak nem bízom benne. — Előre-hátra futtattam az ujjaimat a
kormánykeréken. A szemem sarkából láttam, ahogy Grace az ajtónak
dönti a fejét, és felsóhajt. Nem tűnt úgy, mint aki jól érzi magát.
Hirtelen elöntött a bűntudat. Nagyon keményen dolgozott, hogy
összehozza nekem ezt a tökéletes napot, én pedig tönkreteszem.
218
– A... sajnálom. Hálátlan vagyok. Nem aggódom többet, oké? Ezzel
majd holnap foglalkozunk.
– Hazudós.
– Ne haragudj!
– Nem haragszom. Csak álmos vagyok, és szeretném, ha boldog
lennél.
Levettem az egyik kezemet a kormányról, hogy megérintsem a
kezét. A bőre nagyon forró volt.
– Boldog vagyok – mondtam, bár most rosszabbul éreztem magam,
mint eddig. Vergődtem aközött, hogy felemeljem a kezét és
megszagoljam, hogy érzem-e rajta a farkast, vagy hogy hagyjam, ahol
van.
– Ez a kedvencem – mondta halkan. Nem jöttem rá, mire gondol,
amíg nem léptette vissza a CD-t a dal elejére, amikor véget ért. A CD-n
a másik Sam, a megváltoztathatatlan, aki örökké fiatal marad, azt
énekelte, hogy Nyáron szerettem öt meg, édes nyári lány, miközben egy
másik változatlan Sam a második szólamot énekli.
A szívem dörömbölt a mellkasomban, miközben fényszórók
csíkozták a kocsi belsejét, majd újra elsötétült minden. Nem tehettem
róla, de arra gondoltam, mikor énekeltem legutóbb ezt a dalt. Nem ma a
stúdióban, hanem azelőtt. Egy töksötét kocsiban ültünk, mint ez itt, a
kezem Grace hajába keveredett, miközben vezetett, épp mielőtt
szétrobbant a szélvédő, és az éjszaka búcsúvá változott.
Boldog dalnak szántam. Rossz volt, hogy örökre megmérgezte az az
emlék, mindegy, milyen jóra fordultak a dolgok utána.
Mellettem Grace elfordította a fejét, hogy az arca az üléstámlán
nyugodjon. Fáradtnak és távolinak tűnt.
– Elalszol, ha nem szórakoztatlak? – kérdezte halvány mosollyal az
arcán.
– Jól vagyok – mondtam.
Grace rám mosolygott, majd maga köré húzta a dzsekijét, mint
valami takarót. Csókot dobott felém, aztán lehunyta a szemét. A
háttérben a hangom azt énekelte, Légy a mindenünk, nyár, boldoggá
tehetnél.
219