60. FEJEZET
EGY EGYEZSÉG VÉGE

Shae nem tudta végigaludni az éjszakát. Kihúzta a konnektorból a konyhában lévő telefont, bevitte a hálószobájába, bedugta az ágya mellett, majd a takaró alá bújt, és pár órára lehunyta a szemét, tudván, hogy már minden mozgásba lendült, és mást nem tehet, mint hogy várja a híreket. Anden megígérte, hogy azonnal felhívja, amint végeztek, és Wennel együtt biztonságban visszaért Daukékhoz, ahonnan tud telefonálni. Ha minden a terv szerint alakult, erre Port Massy-i idő szerint este kerül sor, janlooni idő szerint tehát épp napkelte előtt. Shae két ébresztőórát rakott egymás mellé az ablakpárkányra, rajtuk a két városban érvényes pontos idővel. Az éjszaka folyamán a percmutatók halk, állandó pittyegése olyan baljóslatúnak tűnt, mint a bomba számlálója.

Az égen megjelent a hajnal lagymatag fénye; az udvar túloldalán kigyulladtak a főépület fényei. Shae látta, ahogy Kyanla alakja jár-kel a konyhában, majd felhúzza a teraszajtó redőnyét. Shae anyja is kijött a vendégházból, és elvégezte lassú nyújtógyakorlatait a kertben. A telefon nem csörgött az ágya mellett. Andennek mostanra hívnia kellett volna. Valami baj volt. Shae felült, hátát az ágy támlájának vetve. A mellkasában felgyűlő félelem átterjedt a torkára, a végtagjaira, az egész testére.

———

– Vedd el tőle a telefont! – parancsolta Gizda Reams, és fegyverével az irodában álló Anden felé intett. Rohn Toro fájdalomtól eltorzult arccal rogyott a földre, de azonnal a sporttáska és jádéval kirakott kesztyűje felé vetette magát. Reams előrelépett, és arrébb rúgta a táskát, hogy ne érje el. Wen előkapta zsebéből a töltőtollat, de mielőtt odaadhatta volna Rohnnak, az egyik bandatag hátulról felkapta és felemelte a kiabáló, kapálózó asszonyt.

Andennek sikerült Dauk telefonszámának utolsó számjegyét is tárcsáznia. Felkapta a telefonkészüléket, és beugrott az iroda félig nyitott ajtaja mögé, el a bandatagok szeme elől és a tűzvonalból. Hátával a falnak lapult. A tárcsa visszaperdült a helyére, és kattant. A telefon kicsengett a vonal végén, egyszer, kétszer. Anden kezében reszketett a telefonkagyló. Gyorsan, gyorsan! A túloldalon fogadták a hívást – ekkor azonban Anden kezéből kiütötték a telefont, ami messzire repült, és kitépte a kábelt a falból. Anden felismerte Carson Sunter kivörösödött, szeplős képét, mielőtt a bandatag gyomron, majd arcon vágta. Anden már el is felejtette, mekkorát tud ütni Sunter, de most eszébe jutott. Érezte nyelvén a vér ízét, miközben négykézlábra rogyott az íróasztal mögött. Tekintete vadul keresett valamit, akármit, amit fegyverként használhat; az asztalon heverő ezüst levélkés felé nyúlt. Egy pisztoly markolata csapott le ujjaira, és Anden felordított; érezte, hogy két ujja eltört. A fegyver csöve az arcának nyomódott.

– Nem megmondtam? Nem megmondtam, hogy megtalállak és megöllek, te félkeki fattyú? – kérdezte Sunter. – Azt hitted elfelejtettem?

– Annak már vége, megegyeztetek – motyogta Anden fájdalomittas hangon.

– Kromner főnökkel egyeztetek meg, de Kromner sitten van, mi meg már nem neki dolgozunk. Most Gizda szava a törvény, és Gizda úgy gondolja, az elejétől fogva veletek, kekikkel volt a baj. – Sunter elkapta Anden gallérját, és, még mindig az arcához szorított fegyverrel visszaterelte a fiút a fűrészárubolt garázsába.

Anden szíve már eddig is úgy vert, hogy majdnem szétvetette a bordáit, de most érezte, hogy a lába is elgyengül. Rohn Toro a betonon feküdt, körülötte tócsába gyűlt a lőtt sebeiből áradó vér. Megrugdosták, megverték, szeme és ajka felduzzadt. Gizda Reams és három embere ott álltak körülötte.

– A démon, aki egy hugyozásnyi időnél is gyorsabban öl meg öt embert puszta kézzel – jelentette ki Willum Reams száraz hangon, szinte csalódottan. – Erre kiderül, hogy te is csak hús-vér ember vagy.

Rohn köhögött és megrándult.

– Hogy találtál meg, Gizda? Ki dobott fel?

– Természetesen a szállodánál lévő rendőrök – felelte Reams. – Pontosan megmondták, melyik autót kövessük.

Egyik embere felhorkantott.

– Amatőrök vagytok, ti, kekik. A bandák úgy a nyakán vannak a Port Massy-i rendőrségnek, mint strici a szűzlánynak, amióta csak a fajtátok megérkezett ezekre a partokra.

– Ezzel itt mit csináljak, Gizda? – kérdezte Sunter.

– Rakd oda, a lány mellé – mondta Reams. – Kötözd meg mindkettőt!

Rohn lila monoklis szeme röviden elkapta Anden tekintetét; bocsánatkérés-féle, de sokkal inkább megbánás tükröződött benne. Wen a földön térdelt, a fal mellett, színtelen és kifejezéstelen arccal; Reams egy embere fegyvert tartott a fejéhez. Mikor Andent térdre kényszerítették, tőle pár méterre, Wen szeme a fiú felé villant, majd a földön heverő, félrerúgott sporttáska felé. Mellette ott feküdt a töltőtoll, amit kiejtett a kezéből.

– Tedd hátra a kezed, különben térden lőlek, mint a barátodat – mondta Sunter. Anden gondolatai szinte eltört ujjai lüktetésének ritmusára jártak. Miközben csuklóját összekötötték, próbált rájönni, mivel tudná elterelni a bandatagok figyelmét, hogyan tudná eljuttatni a kesztyűt vagy a tollba rejtett jádét Rohnnak, hogy esélyük nyíljon a túlélésre.

– Átment a telefonhívás? – kérdezte kabátosát Reams. – Jön valaki?

– Nem hallottam, hogy bárkivel is beszélt volna, de nem tudom biztosan – felelte Sunter.

– Gizda – szólalt meg Rohn a padlón. Hangja eltorzult a fájdalomtól, mégis nyugodt, észszerű és sürgető volt. Talán azt hitte, ki tudja vágni magát ebből a helyzetből, el tudja érni a jádéját, vagy legalább késleltetni tudja, ami most jön. – Rég ismerjük már egymást. Gyakorlatilag szomszédként nőttünk fel a Déli Csapdában. Korábban is álltunk már ellentétes oldalon, de mindig elsimítottuk a nézeteltéréseinket főnökeink között.

– Ez igaz – felelte Reams. – Jó alvezérek voltunk, nem?

– Még mindig elsimíthatjuk a nézeteltéréseinket – mondta Rohn. Arca krétafehérre sápadt, nadrágját átáztatta a vér. – Kromner mohó volt, gazdag lett, és kövér, de te gyakorlatiasabb vagy, Gizda, mindig is az voltál. Most már a saját bandád főnöke vagy. Miért akarsz ellenségeket, mikor barátaid is lehetnének?

Gizda Reams levette kalapját, és körbe-körbe kezdte forgatni kezében.

– Igazad van, Rohn, de elmondom, miért – mondta, olyan komolyan, mint egy tanító az osztálya előtt. – Mert egyáltalán nem kedvellek titeket, kekiket. Minden remekül ment, mielőtt Kromner főnök a fejébe vette, hogy egyezkedik veletek a jáde miatt. Nem érdekel, mennyit érnek, azok a kövek nem természetesek. Nem valók ide, ahogyan ti sem. Mivel én vagyok az új főnök ezen a környéken, világossá kell tennem, hogy ebben különbözöm Kromnertől. Szóval így kell lennie.

Reams legnagyobb, legerősebbnek tűnő embere fehér műanyag zacskót és duplán sodrott zsinórt vett elő. Rohn tudta, mi következik. Felugrott, el kivégzőjétől, és a sporttáska felé vetette magát, amelyben jádekesztyűje volt. A vérveszteség, a térdét ért lövések és a karját markoló két másik férfi azonban gondoskodott róla, hogy ne jusson messzire. Fejére húzták a zacskót, és nyaka köré vetették a zsinórt.

Anden színtiszta kétségbeeséssel kiáltott fel és vetette előre magát, de a háta mögé kötött kézzel nem tehetett semmit. Sunter durván visszarúgta a földre, és a lapockájára tette a talpát. Anden szemüvege leesett, és végigcsúszott a padlón. Másik őre levett egy rongyot a falból kiálló kampóról, a garázsban használt tisztítóeszközök mellől, és Anden szájába tömte, elnémítva kiáltásait. Anden öklendezett a zsír és a tisztítószer ízétől. Érezte, hogy szája sarka égni kezd, ahogy a rongy kifeszíti.

Rohn Toro bikaként küzdött. Teste megemelkedett, majd visszarogyott a betonra, rángatózott, próbált enyhíteni a légcsövére nehezedő nyomáson, de sérülten, jáde nélkül elég volt pár másodperc, hogy mozdulatai veszítsenek erejükből. Reams kabátosa egy zongorahangoló közömbös eltökéltségével húzta egyre szorosabbra rajta a fojtózsinórt. Anden hason fekve, a hideg betonra szorított arccal nézte, ahogy Port Massy legrettenthetetlenebb Zöldcsontja, az, aki megvédte a sérelmek csarnokát a géppuska tüzétől, és egymaga legyőzött egy szobányi barukant, egyre erőtlenebbé válik, lába kapálózik a padlón, az arcára tapadó műanyag elzárja előle a maradék levegőt is. Testéből bűz kezdett áradni, ahogy élete utolsó pár másodpercében belei felmondták a szolgálatot. Kivégzője otthagyta; a műanyag nem mozdult Rohn nyitott szája előtt.

Reams megérintette homloka közepét mutatóujjával, majd felemelte és az Egy Igazság jelét mutatta.

– Isten emelje fel a lelkét – mormolta. Emberei követték példáját.

A fojtogató ellépett Rohn teste mellől, majd elindult Wen és Anden felé.

– A bigét is megöljük, főnök? – kérdezte Sunter, és Wenre nézett. – Csinos nő, nem lehetne csak…

Reams szigorú, csalódott tekintetet vetett kabátosára, és Sunter elhallgatott. Anden homályosan látott, úgy érezte, szíve szétrobban, még mielőtt a bandatagok meg tudnák ölni. Amikor Wen oldalra fordult, hogy elkapja a tekintetét, Anden szólni próbált, de a rongy még mindig eltömte a száját, csak viszonozni tudta az asszony pillantását, néma pánikkal. Úgy vélte, Wen mosolyogni próbál rá, mintegy szolidaritásból; azt üzente, legyen bátor, és hogy legalább együtt néznek szembe mindezzel.

Wen Reams felé fordult, és felszegte állát, hogy felnézhessen az arcába.

– Tudja maga, ki vagyok? – kérdezte espeni nyelven, némi akcentussal. Kezét szorosan összekulcsolta; látszott, hogy fél, de hangja megdöbbentően nyugodtnak tűnt. – Ismeri a Kaul vagy a Maik nevet?

Reams szenvtelenül nézett le rá.

– Sajnálom, drágám. Engem nem érdekel, ki maga. Ha a népe körében fontos ember, csak annál jobban megfelel a céljaimnak.

Wen Reams lába elé köpött. Kiegyenesedett, és kekoni nyelven szólalt meg.

– A klán a vérem, és a Pillér az ura!

A fojtózsinóros férfi Wen mögé lépett, és fejére húzta a műanyag zacskót. A nő nyaka köré tekerte a zsinórt, majd egyre szorosabbra húzta. Wen nem küzdött. Látta, ahogy Rohn Torót – egy nála sokkal nagyobb és erősebb férfit – a szeme előtt törnek meg veréssel és gyilkolják meg; nem látta értelmét, hogy kitegye magát ugyanennek a megaláztatásnak. Wen továbbra is felfelé fordította arcát, újra és újra ismételgette azt az egyetlen mondatot, míg már nem kapott több levegőt, és csak a szája mozgott. A klán a vérem, és a Pillér az ura…

Wen lába rúgott egyet, megmerevedett, majd elernyedt.

Anden folyamatosan sikoltott a szájába tömött rongyon át; agyát teljesen kitöltötte saját sikoltásának hangja, mikor pedig a zacskó a fejére került, a zsinór pedig a nyakába, nem volt képes úgy megőrizni az önuralmát, ahogyan Wen tette. Zokogott tehetetlen, égető, gyásztól sújtott haragjában, és átkozta gyilkosait, a benne rejlő düh minden erejével. Nem bírta elhinni, hogy ilyen alantas módon éri a halál, alja emberek kezétől, tehetetlenül, és épp itt – egy garázs padlóján, ebben a kibaszott Espeniában. Szemére vörös, majd fehér köd borult.

———

Shae elővette címjegyzékét, felvette a telefont, és közölte az operátorral, hogy nemzetközi hívást indítana Port Massybe. A számon, amit Anden lakása telefonszámaként adott meg, senki nem fogadta a hívást. Azt javasolták, ne hívja Daukék házának a számát, mert lehet, hogy az espeni hatóságok még mindig lehallgatják, ennek ellenére felhívta; ezt sem vette fel senki. Utoljára az időjósi iroda ottani kirendeltségét hívta, arra az esetre, ha Anden valami okból odament volna, de, mint arra számított is, már bezárták estére. Lenyomta a hívásmegszakítót, majd felengedte, és felhívta saját irodáját, hogy közölje titkárnőjével: ma délelőtt nem megy be dolgozni, mondja le a megbeszéléseit.

Megfordult a fejében, hogy átmegy a főépületben lévő kis imaterembe, de nem mert ennyire eltávolodni a telefontól. Betett három füstölőrudat egy csészébe, ablakába tette, majd letérdelt. Az illatos szantálfafüst vékony csíkban emelkedett fel és foszlott szét az üveg előtt. Shae háromszor a padlóhoz érintette homlokát, és suttogva imádkozni kezdett.

– Yatto, Mindenek Atyja. Jenshu, Öreg Bácsikánk. Istenek a mennyben, kérlek benneteket, hallgassatok meg! Unokatestvéremet, Emery Andent örökbe fogadta családunk, és legkisebb fivéremként nőtt fel. Hatalmas Zöldcsont lehetett volna, de nem hajlandó jádét viselni, mert nem vágyik olyan életre, ami csupa gyilkolás és őrület. Sógornőm, Kaul Maik Wen kőszemű, de sosem hagyta, hogy ez bármiben is akadályozza; kockára tette életét és házasságát a klánért, és három kisgyermeke van, akiknek szükségük van rá. Anden és Wen lélekben zöldek, és most veszélybe kerültek Espeniában; én sodortam őket bele. Kérlek titeket, védelmezzétek és hozzátok őket épségben haza!

A szavait követő csend annyira teljes volt, hogy Shae növekvő rettegése átváltott dühbe.

– Miért vagytok mindig ilyen kegyetlenek? – kérdezte vadul suttogva. – Minden héten térden állok előttetek. Ha léteztek egyáltalán, akkor segítsetek rajtunk! Igaz, a családunk nem állíthatja, hogy mindig mindenben az isteni erények szerint él, de ki állíthat ilyet? Kinek lenne rá esélye a mi helyzetünkben? Kérlek titeket, könyörgök, ne büntessétek Went és Andent semmi olyanért, amit a bátyám vagy én tettünk a múltban! – Shae érezte, hogy combjára tett keze remegni kezd. – Becsületemre, életemre és jádémra kérlek titeket, könyörgök!

———

Anden először nem hallotta a zajokat, és amikor igen, nem ismerte fel bennük a kerékcsikorgást és a kocsiajtók csapódását. Csak azt hallotta, hogy Carson Sunter felkiált.

– Picsába, itt vannak!

Ezt a részt tisztán hallotta, és utána Reams nyers parancsát is:

– Kifelé, elöl!

Nyaka körül hirtelen enyhült a nyomás. Előrezuhant, a hasára esett, torka és mellkasa úgy fájt, mintha tűz égett volna benne.

Még több zajt hallott – lövéseket, kiáltásokat, futó léptek zaját, majd zárt térben visszhangzó további lövéseket –, de el nem bírta képzelni, honnan jönnek, és hányat hallott. Távolabbról, az üzlet elejéből hatalmas robaj hallatszott. Árnyakon és mozgáson kívül semmit nem érzékelt a fejére boruló fehér műanyagtól, ami még mindig fojtogatta. Szédült, tudata úgy távozott, ahogy olajfolt siklik a vízen.

Kezek ragadták meg és fordították durván a hátára, majd tépték le arcáról a műanyag zacskót. Anden orrába levegő áramlott; hevesen zihálni kezdett, pislogott, küzdött a levegőért. Shun Todorho térdelt fölötte rémült, hamuszürke arccal. Kezében fegyvert tartott, de most letette, és igyekezett eltávolítani Anden szájából a rongyot. Anden köhögött, köpött egyet, szája sarka kisebesedett, fájt. Valaki más – Sammy – levágta csuklójáról a kötelékeket, majd felültették a fiút, és megtámasztották. A garázsba három újabb Zöldcsont lépett be, Anden felismerte őket a sérelmek csarnokából.

– A telefonhívás megszakadt. Féltünk, hogy túl későn érkezünk – mondta Tod.

– Túl későn érkeztünk – felelte Sammy, és a Rohn Toro teste mellett térdelő Dauk Losun felé fordult. A Déli Csapda Pillére leült a sarkára, durva arcán szabadon folytak a könnyek.

Anden talpra ugrott, és megszédült, de odabotorkált Wenhez, aki mozdulatlanul feküdt a betonon. Letépte arcáról a zacskót, és az asszony mellére szorítva a fejét imádkozott, hogy meghallja a szívverését. Valamikor régen megtanulta az elsősegélynyújtás alapjait, és most igyekezett felidézni, mit kell tenni, ha valaki nem lélegzik. Hátrahajtotta Wen fejét, kinyitotta a száját, rátapasztotta a sajátját, és kétszer erősen belefújt, majd hozzálátott a mellkaskompresszióhoz. Mennyi idő telt el? Nem lehetett több pár percnél… Ismét Wen szájába fújt.

– Kérlek… – könyörgött az összes istenekhez –, kérlek…

Wen mozdulatlan maradt.

Sammy leguggolt Anden mellé, és a vállára tette a kezét.

– Már nincs köztünk, barátom – mondta.

Anden keze megállt a mozdulat közben. Kétségbeesésében hirtelen fény villant az agyában, szemébe vad tűz költözött. Sietve a sporttáskához botorkált, ami még mindig nyitva hevert a földön, messze Rohn Torótól, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Anden megragadta Rohn fekete kesztyűjét, és visszasietett Wenhez, majd mielőtt bárki megkérdezhette volna, mit csinál, beledugta kezét a jádéval bélelt kesztyűbe.

Éles, fizikai fájdalom sugárzott ki törött ujjaiból, végig a karján. Nyüszített, ökölbe szorította kezét, testével körülölelte sérülését, és türelmetlenül felkészült az erőteljesebb fájdalomra. Olyan régen viselt utoljára jádét, hogy arra számított, a roham pörölycsapásként fogja letaglózni. Felkészült rá. Tudata mélyén összehúzta magát, ahogyan olyasvalaki kuporoghat kinyújtott karral, talppárnáin egyensúlyozva, aki optimistán azt reméli, el tudja kapni a felé hajított kőtömböt. Anden belélegezte a levegőt, majd kifújta, és életében másodszor ragadta magával az érzékelés és tudatosság energiaörvénye. Most kevesebb jáde volt nála, mint a Gont Asch elleni utolsó csatában, de elég volt ahhoz, hogy úgy érezze, valami szétfeszíti a koponyáját. Hátravetette a fejét, szája tágra nyílt, levegőért kapkodott, de nem riadt vissza az energia támadásától; végig tudatában volt az idő múlásának. Nem engedhetett meg magának egyetlen másodpercet sem, amire szüksége lett volna, hogy hozzászokjon a jáderohamhoz, egyetlen pillanatnyi késlekedést sem.

Egyetlen esélye volt, mégpedig most.

Hihetetlenül erős akaraterő kellett hozzá, de megragadta a jádeenergiát rég használt, de el nem feledett képességeivel. Akaratához idomította az energia áramlását, és egyetlen irányba összpontosította. Szemét lehunyta; érezte a körülötte lévők jelenlétét, a lélegző, lüktető élőlényekét, de egyikre sem figyelt. Csak az előtte fekvő alakra koncentrált, a testre, ami pár perccel ezelőtt még életben volt, és annak látta, ami – szervezetnek, amiben egykor lüktetett az életerő, most azonban lecsillapodott és sebesen apadt benne.

Anden rányomta ökleit Wen mellkasára, és Irányítással belesugározta az energiát, ami szétáradt az asszony szívében és tüdejében. A fiú úgy kapaszkodott bele, ahogy a reszkető karú harcos próbálja irányítani lándzsája döfését. A végsőkig megfeszítette jádeképességeit, és szorított.

Wen szíve görcsösen összerándult szorításában. Megrezzent, egyszer, kétszer, majd vert tovább, vért kényszerített az asszony ereibe, szerveibe, vissza az agyába. Anden egész teste reszketett az elviselhetetlen erőfeszítéstől, arca izzadságban fürdött, ahogy tovább nyomott. Wen tüdeje összehúzódott. Erőteljes, nehézkes zihálás szakadt fel a torkából, gerince ívbe feszült. Szeme felpattant.

Anden elengedte az asszonyt, oldalra fordult és hányt. Keze túlságosan reszketett ahhoz, hogy le tudja venni a kesztyűt; a fogaival rántotta le, és hagyta, hogy a földre essen. Wen gyötrelmes zavarral és fájdalommal nézett fel rá, majd könnyek gyűltek a szemébe.

A jádeenergia úgy hagyta el Anden testét, mintha egy súly húzta volna le a fiút saját testén át a föld középpontja felé. Teljesen kimerült, kiüresedett, mintha napokig futott volna vagy átkúszott volna egy sivatagon. Az ölébe húzta Went, és zokogni kezdett. Wen belekapaszkodott, és együtt ringatóztak a garázs padlóján; csak halványan voltak tudatában annak, hogy Dauk Losun és a Déli Csapda többi Zöldcsontja körülöttük áll, és a döbbenettől némán nézi őket.