33. FEJEZET
NEM BIZTONSÁGOS HELY

A Port Massyben töltött második évében Anden részmunkaidős állást vállalt egy barkácsboltban: polcokat töltött fel, kezelte a pénztárat, tanácsokkal segítette a vásárlókat lakásfelújítási terveikben. Az egyetemen ugyanannyi órája volt, mint korábban, de szert akart tenni némi pluszpénzre, hogy segítse Hianékat havi kiadásaik finanszírozásában, félretegyen némi pénzt a jövőre, és szerette volna, ha marad egy kis költőpénze is. Anyagilag egész életében a Kaul családtól függött; most, hogy jövője a klánban nem tűnt túl fényesnek, úgy érezte, jobban fel kell készülnie arra, hogy a jövőben saját magát kell eltartania. Emellett úgy érezte, szívesen foglalkozna valami mással is a tanulás mellett. A Starr Fűrészáru és Barkácskellék üzletben fejleszthette espeni nyelvtudását, így tulajdonképpen a munkát is a tanulás részének tekinthette. Mostanra már kiigazodott a tömegközlekedésen, el tudta olvasni a táblákat, és szóba tudott elegyedni idegenekkel. Jó érzés volt megállni a saját lábán. Anden korábban soha nem értette, hogy unokatestvére, Shae miért költözött külföldre évekkel ezelőtt, és miért határolódott el a klántól. Most úgy érezte, immár jobban megérti.

Egész télen és az egész, borzasztóan esős tavaszon át rendszeresen találkozgatott Cory Daukkal és váltólabdát játszó barátaival a sérelmek csarnokában. Mikor először említette Hian úrnak és asszonynak, hova jár ötödnap esténként, meglepetten tapasztalta, hogy a házaspár nem helyesli a dolgot. Azt hitte, örülni fognak, amiért több időt tölt környékbeli barátaival, de Hian asszony ehelyett olyan hangon válaszolt, ami azt sugallta, a fiú rossz döntést hozott.

– Anden-se, az a hely nincs jó hatással a fiatalokra. Annyi erőszakos dolog zajlik ott. Az embereknek rossz véleményük lesz rólunk.

– Nagyon tisztelem Daukékat – szólt közbe Hian úr, és atyai aggodalommal teli pillantást vetett Andenre –, de a sérelmek csarnoka… ott én sem időznék. Kakasviadal, szerencsejáték, párbajok… ezeket mind tiltja a törvény. Mi lesz, ha a rendőrség razziát rendez az épületben, és rajtakapnak valami illegális cselekedeten? Akár a tanulóvízumodat is visszavonhatják!

Andennek eszébe ötlött, hogy ez esetben azonnal visszatoloncolnák Kekonra, és Hilónak nem maradna más választása, mint hogy visszafogadja. A belévillanó fanyar derűlátásnak azonban nem adott hangot a Hian házaspár előtt, ehelyett csak megígérte, hogy sosem keveredik szerencsejátékba vagy bármiféle párbajba.

– De ott mindig van egy seregnyi Zöldcsont – mondta Hian asszony, akit nem hagyott nyugodni az aggodalom. – Nem biztonságos hely.

Janloonban a legbiztonságosabbnak köztudottan azok a helyek számítottak, ahová Zöldcsontok is járnak. Leszámítva az olyan  szokatlan körülményeket, mint a klánháború, kevés hely volt, ahol kisebb eséllyel fordult elő balhé, mint a Duplán Szerencsés étteremhez vagy az Úriemberek Isteni Orgona klubjához hasonló intézményekben. Így aztán Anden nem értette Hian asszony aggodalmát, mígnem eszébe nem jutott, hogy a Nemzetgyűlés megszavazta a törvényjavaslatot, amit Dauk Losun előző nyáron említett, így most már maga a jáde is illegálisnak minősült Espeniában.

Gyakran megfeledkezett erről. Azt el tudta fogadni, hogy Espeniában sok minden más, mint Kekonon, de a jáde betiltásának már a gondolata is annyira elképzelhetetlen volt Anden számára, mintha az autók vagy a pénz használatát akarta volna betiltani valaki – természetesen nem mindenki birtokolhatta ezeket a dolgokat, és ez így is volt jól, mert rossz kezekbe kerülve veszélyesek lehettek, ugyanakkor nevetségesnek tűnt volna teljesen elvetni őket. Máskülönben hogyan működhetett volna a társadalom?

Anden emlékeztette magát, hogy szűk látókörű kekoni aggyal gondolkodik. A világ más részei több ezer éve léteztek jáde nélkül, így most új, ártalmas dolognak számított a kő birtoklása. Amennyire Anden látta, a civilek általi jádebirtoklás és jádeárusítás nemrégiben bevezetett tilalma mindeddig semmin nem változtatott; az általa ismert Zöldcsontok közül egy sem mondott le miatta a zöldjéről. Az új törvény mindössze annyit ért el, gondolta, hogy még rosszabb fényben tüntette fel a kekoniakat.

Hian úrnak más veszélyek is eszébe jutottak a rendőrségen kívül.

– A bandák már jó ideje békén hagyják a környékünket, de a főnökök látják, hogy szerencsejáték és pénzkölcsönzés folyik itt, amit nem ők irányítanak. És jáde is van. – Hian úr a homlokát ráncolta. – Dauk-jen azt mondta, nincs sok hátra az egyezség felbomlásáig. Ha a Zöldcsontok és Kromner főnök bandája között valami rossz történik, hidd el, nem akarsz belekeveredni.

Ezt az érvelést Anden már jobban meg tudta érteni. A civilek mindig jobban tették, ha kimaradtak az olyan konfliktusokból, amelyekhez nem volt közük. Ott ült Hianék konyhájában, és elcsendesült, tűnődni kezdett. Nem akarta, hogy a Hian házaspárnak még többet kelljen aggódnia miatta, de nem akart lemondani a sérelmek csarnokáról és arról, hogy Coryval találkozzon.

Anden arckifejezését látva Hianék megenyhültek.

– A vendégünk vagy, és éppúgy felelősnek érezzük magunkat a biztonságodért, mintha a fiunk lennél, de nem mondhatjuk meg, mit tehetsz, és mit nem; felnőtt férfi vagy, aki képes saját maga dönteni – sóhajtott Hian asszony. – Zöldcsontok között nőttél fel, így érthető, hogy ismét közéjük vágysz, mi pedig hogy is mondhatnánk nemet? Csak szeretnénk, ha óvatos lennél.

Anden hálásan megígérte nekik, hogy óvatos lesz, és nincs mitől tartaniuk.

Valójában nem arról volt szó, hogy Zöldcsontok között akart lenni, ahogy azt Hian asszony feltételezte. Élvezte ugyan az ételt, italt, a jádeképességek közszemlére tételét és a sérelmek csarnokának általában baráti légkörét, melyet csak időnként tört meg valódi sérelmek halálosan komoly rendezése, de a csarnokban valójában – mint azt már első látogatásakor felismerte – semmi nem olyan volt, mint Kekonon. Legjobb esetben teljesen más volt, legrosszabb esetben pedig egy kekoni melóskocsma eltúlzott leutánzása. Ha ki is váltott belőle valamit, az a minden eddiginél erősebb honvágy volt. Amire valójában vágyott, az a sérelmek csarnokában tett látogatásai után következett, amikor is Cory felajánlotta Andennek, hogy hazaviszi őket Hianékhoz, de ehelyett a saját lakásához hajtott.

Cory lakása valójában nem a sajátja volt, Daukék tulajdonában állt, mindössze tízpercnyire a saját házuktól; befektetésként tartották meg, és úgy tervezték, ha Cory ősszel jogi egyetemre megy, felújítják és eladják. A lakás huzatos volt, a fűtése zajos, a vízmelegítőt pedig rég le kellett volna cserélni, ezek azonban csak apró kellemetlenségek voltak. Anden kénytelen volt beismerni magának, hogy alighanem bárhová követné Coryt, ahová a férfi akarná.

Az autóbeli első alkalom után Anden a következő héten egyfolytában barátjára gondolt; Cory sápadt felsőtestére az utcai lámpák fényében, vidáman kacér tekintetére, az arcán átsuhanó mosolyra, formás kezére és szájára. Mikor következő ötödnap még mindig rossz volt az idő, Cory odatelefonált Hianékhoz, és megkérdezte Andent, van-e kedve ismét eljönni a sérelmek csarnokába, Anden pedig igent mondott. Utána igent mondott arra is, hogy elmenjen Cory lakására. És igent mondott mindarra, amit aznap éjjel és az azt követő éjjeleken a fiú javasolt.

Cory a szeretkezésben is éppolyan volt, mint bármi másban: lelkes és vidám. Mohón igyekezett Anden kedvére tenni, és neki is könnyű volt a kedvére tenni. Anden hálás volt ezért, mert nagyon is tudatában volt, hogy ő pont az ellentéte mindennek: őrlődött ébredő vágyainak szinte elviselhetetlen ereje, valamint saját tapasztalatlanságának és idegességének kényelmetlen tudata között. Cory semmiben nem vette túl komolyan magát. Alsónadrágban táncolt és énekelt; gyengéden ugratva tanácsokat adott Andennek, mit tegyen az ágyban; elismerte, hogy mikor férfiakkal van, jobban szereti a passzív szerepet, de nem erőltetett semmit, azt mondta, álljanak nyitottan a dolgokhoz, és fedezzék fel, mi esik jól Andennek. Mikor együtt voltak, Anden olyan élesen érezte Cory jádéját, szinte mintha ő maga viselné; minden érzés különlegesen felfokozódott. Cory aurája éppolyan könnyed és napfényes volt, mint ő maga, mint a tejszínhab vagy a tavaszi napsütés, gyöngéden édes és függőséget okozó, éppolyan izgató és kézzelfogható Anden számára, mint az izzadság barátja bőrén vagy a haja illata. Anden néha eltűnődött azon, hogy a rátörő vágyból mennyi irányult magára Coryra, és mennyi volt az, amennyiről a férfi jádéjának mindent felerősítő hatása tehetett, de a kombinációt teljességgel részegítőnek találta.

Minden héten találkoztak, néha hetente többször is, ha éppen ki tudták húzni magukat kötelezettségeik alól. Anden, aki eddig soha életében nem lógott az iskolából vagy késett volna a munkából, rendszeresen azon kapta magát, hogy igen közel jár hozzá. Valahányszor elkalandoztak a gondolatai, mindig Cory felé sodorták, erotikus emlékek merültek fel benne, és mohón várta következő találkozásukat, amit mindig túl távolinak érzett, akár másnap, akár egy óra múlva került rá sor.

Eltűnődött, vajon ez már szerelem-e.

Tavasszal ismét elkezdtek váltólabdát játszani. Pár játékos elment, és a helyükre újak érkeztek, Anden azonban mostanra a társaság teljes jogú tagja lett; a többiek szerettek vele egy csapatban játszani, köszöntek neki, ha összefutottak vele, barátságos érdeklődést mutattak iránta, és kérdéseket tettek fel neki az iskoláról vagy arról, milyen volt Janloonban felnőni.

Elérkezett a nyár, és Cory készen állt, hogy elinduljon rég várt utazására: a Whitting-öböl nagyobb városait tervezte bejárni, majd hátizsákos turistaként akarta bevetni magát Északkelet-Espenia festői vadonjába, utána pedig az ország szívébe, hogy végül Adamont Capitában kössön ki, ahol megkezdi jogi tanulmányait a Watersguard Egyetemen.

– Gyere velem – vetette fel Andennek.

– Nem lehet. – Anden nagyon szeretett volna vele tartani; hihetetlenül csábító volt a gondolat, hogy hat hetet kettesben töltsön el Coryval. Már regisztrált azonban az espeni nyelvtanfolyam nyári kurzusára, nem volt sem elég pénze, sem elég szabadsága a munkahelyén, és nem akarta kihasználni a Hian házaspár vagy az unokatestvérei nagylelkűségét azzal, hogy pénzt kér tőlük. Emellett úgy vélte, Daukék gyanítanák, mi az oka annak, hogy hirtelen minden kötelezettségével szakítva úgy dönt, útnak indul a fiukkal.

– Mit szólnának a szüleid, ha tudnának rólunk? – kérdezte Anden.

Cory elfintorodott.

– Mit számít, mit szólnának a szüleim? – kérdezte.

Kekonon a homoszexualitás természetes, bár szerencsétlen veleszületett dolognak számított, olyasminek, ami a balszerencsés családokat sújtja, mint a kőszeműség vagy valami testi rendellenesség. Cory elmondta, hogy Espeniában általában a gyenge jellem jelének tekintik, hasonlóan a függőségekhez és az eladósodáshoz – olyan helyzetnek, amibe az arra hajlamos emberek belekeveredhetnek, ha nem vigyáznak, de ki is keveredhetnek belőle.

– A balszerencse megfordítható – foglalta össze fanyar mosollyal a keko-espenik körében uralkodó nézeteket. – Nézd, haver, ismerem apámat – mondta Andennek. – Hozzád hasonlóan ő is hagyománytisztelő ember a szigetről. Neki az számít, hogy a fia jádét viseljen. Nagyjából bármi mást elnéz nekem, de a jádeviselés, az, hogy hű maradjak a gyökereimhez, nála abszolút kikötés. Gyanítom, hogy egy nap majd anyám elkezd zaklatni, hogy nősüljek meg és legyenek gyerekeim, de az ég szerelmére, még csak huszonnégy éves vagyok! Épp elég időm van még erre gondolni.

A nyári napok hosszúra nyúltak, a levegőben kikötői bűz és húgy szaga szállt. Az égen köröző sirályok összepiszkították a gyepet. A tömegközlekedési eszközökön nyüzsögtek a turisták. Az utcák zsúfolttá váltak a forgalomtól; utcai árusok, piti bűnözők és útlezárások mindenhol. Port Massy egyre növekedő világvárosként teljesen más kategóriának számított még egy olyan, virágzó metropoliszhoz képest is, mint Janloon; Anden tizenhat hónap itteni élet után még mindig úgy érezte, a város minden kísérletnek ellenáll, hogy kiismerhesse. Néha úgy gondolta, Port Massy hatalmas méretétől és kulturális sokszínűségétől saját élete összezsugorodik, ezért igyekszik menedéket keresni a szokásokban és emberekben, akikben úgy érzi, megbízhat.

A Cory indulása előtti ötödnap este szokásukhoz híven váltólabdát játszottak a középiskolai pályán. Anden végig élesen tudatában volt barátja jelenlétének. Úgy érezte magát, mintha apró bolygó lenne egy csillag gravitációs mezejében, tehetetlen távolságban annak ragyogásától. Nézte, ahogy Cory passzok után szalad és ugrik, nevet és viccelődik, félresöpri a szemébe lógó hajfürtöt, előadja a poénos kis táncot, amit akkor szokott, ha a kapufák közé talált a labdával. Anden elrontotta a következő passzolást, és a labda a hálóban kötött ki. A fiú halkan szitkozódott.

Mikor a játék után elmentek a sérelmek csarnokába, Sano, a kapuőr Cory hátára csapott.

– Most egy ideig nem látunk majd, mi? Jó utat, és ne feledkezz meg rólunk itt, a Déli Csapdában, amikor már nagymenő ügyvéd leszel!

Lent, az alagsorban Cory barátai több asztalt összetoltak. Derek anyja fűszeres cseresznyetortát sütött; körbejárt egy emlékkönyv, melybe mindenki írt valami üzenetet Corynak, hogy magával vihesse. Andennek fogalma sem volt, mit írjon, így amikor rá került a sor, azt írta, gondosan megválogatott espeni szavakkal: Köszönöm, hogy a barátom voltál az idén. Segítettél, hogy otthon érezzem magam Port Massyben. Sok sikert a jogi karhoz! Utána azonban nyomorultul érezte magát. Megfordult, tekintetével Coryt kereste, és látta, ahogy ott áll, Derek vállát átkarolva, és épp hangosan nevet valamin, amit Sammy mondott. Andenbe úgy hasított bele a féltékenyég, mintha karomkést szúrtak volna a hasába. A Watersguardon Coryra csupa új élmény vár, új barátok veszik majd körül, magabiztos, fiatal espenik. Anden elfordult, és evett egy szelet tortát.

Aznap nem került sor párbajokra a sérelmek csarnokában, csak a szokásos mulatozás zajlott. Dauk Losunt és Dauk Sanát sehol nem lehetett látni; valószínűleg hagyták, hogy Cory a szülei tekintetétől távol élvezhesse ki egyik utolsó estéjét Port Massyben. Rohn Toro azonban itt volt; egyedül ült egy kis asztalnál az ajtó közelében, csendesen iszogatott, és biccentett azoknak, akik mellette elhaladva kezüket a homlokukhoz emelve tisztelegtek.

– Hallottátok, mi történt Tim Joróval? – kérdezte Anden közelében egy férfi, aki két másikkal beszélgetett. – Váratlanul meghalt szívrohamban. Csak ötvennégy éves volt. Persze ivott, mint a gödény, és folyton összetűzésekbe került a törvénnyel, szóval nem lep meg.

– Mi történt szegény feleségével? – kérdezte egy nő.

– Visszaköltözött a szüleihez.

A beszélgetés halkabban folytatódott. Anden ismét Rohn felé pillantott. Időnként valaki alázatos főhajtással odatelepedett a férfival szemközti székre, és közelebb hajolt, hogy halkan váltson vele pár szót. Rohn arckifejezése ritkán változott; időnként röviden bólintott, vagy feltett egy kérdést, de mindvégig nyugodt közömbösséggel ült ott, mint a pihenő vad, éberen még a saját fészkében is. Akik odamentek hozzá, nem maradtak sokáig csevegni; hamar távoztak, hogy mások is odaülhessenek. A rövid beszélgetések visszafogott komolyságában volt valami, ami az otthonára emlékeztette Andent, a biztonságra, amelyet a Nincs Csúcs területén mindig érzett és mindig magától értetődőnek tartott.

Cory Anden mögé lépett, és hátulról átölelte a vállát.

– Király a ma este, haver! – mondta, majd elengedte Andent az ártatlan ölelés után. – Jól érzed magad? Kóstoltad már a tortát? Kérsz még egy italt?

Anden megfordult, és mosolyt kényszerített arcára.

– Jól vagyok. Remek a buli. – Hangja halkabbra váltott. – Örülök, hogy jól érzed magad. Csak… azt kívánom, bár ne lenne Adamont Capita ilyen messze.

– Mondtam, hogy busszal csak háromórányira van, haver – jelentette ki Cory. – Könnyen haza tudok jönni látogatóba. – Andent ez nem nyugtatta meg, Cory azonban folytatta. – Gyere, bandázz te is a többiekkel! – Visszakísérte Andent a váltólabdás társasághoz, és vidáman felkiáltott. – Hé, tudtátok, hogy Anden már nagybácsi?

Anden a rá irányuló félelemtől kissé zavartan, de büszkén elővette a tárcájában őrzött fényképeket, amiket Shae küldött neki. Az egyik képen Niko ült a Kaul-ház konyhájának padlóján, zöld pólóban és kék rövidnadrágban, egyik kezében műanyag játék karomkéssel, a másikban félig megevett keksszel. A kekszet kinyújtva tartotta, mintha odakínálná a fotósnak, aki valószínűleg Wen volt. Úgy tűnt, a kisfiút váratlanul érte, hogy lefényképezik – kissé meglepett arccal nézett, állán morzsák díszelegtek, egyik szeme hunyorgott, amitől olyannyira hasonlított Lanra, hogy Andennek néha fájdalmas volt a képre nézni.

Megdöbbent, mikor megtudta, hogy Niko létezik. Valahányszor eszébe jutott a kisfiú, akivel sosem találkozott, mély együttérzés töltötte el. Niko is árva volt, mint ő, egy tragédiának köszönhetően került a Kaul-házba (anyja és mostohaapja borzalmas tűzben vesztették életüket, mondta Shae). Kétségtelenül éppúgy összezavarodott és éppolyan elveszettnek érzi magát, mint egykor Anden. A fiú azt kívánta, bár lenne rá bármi módja, hogy megnyugtassa Nikót, hogy elmondja neki, nincs mitől tartania, mert Andennel ellentétben ő vér és név szerint is Kaul.

A második kép a kisbabát, Rút ábrázolta, nyolchetes korában, bár mostanra már közel nyolc hónaposnak kellett lennie. Anden legutóbbi levelében kért róla újabb képeket, de még nem értek ide, ő pedig nem akarta ilyen aprósággal zavarni az Időjóst. Rúnak angyalarca volt, és rengeteg, sötét haja; egyik duci öklét felemelve tartotta feje mellett, a másikat előrenyújtva, harcias pózban. Anden elmosolyodott a látványtól. Barátai a sérelmek csarnokában pár dicsérő szó után visszaadták a képeket.

– Annyira édesek! – kiáltott fel Tami, a kacér fiatal nő, akiről Anden megtudta, hogy fogtechnikusnak tanul a Port Massy-i Egyetemen.

– Te nem mondod el a nagy újságot, Tod? – kérdezte Derek.

Tod körbenézett barátain, és kihúzta magát.

– Tegnap beálltam a hadseregbe.

Bejelentését rövid csend követte.

– Menő vagy, Tod – mondta aztán Cory.

– Ja, király – tette hozzá Sammy.

Tami barátnője, Ema aggodalmas hangon szólalt meg.

– Mit szólnak hozzá a szüleid?

– Anyám fél, hogy Oortokóba küldenek, de egyébként mellettem áll. Apám ellenzi, azt mondja, árulás, hogy a shotarok oldalán akarok harcolni azok után, amit Kekonnal és a családunkkal tettek. – A legtöbb kekoni-espeni olyan családból származott, ahol a szülők vagy a nagyszülők generációja a shotar megszállás elől menekült ide. Többeknek voltak távoli rokonai, akiket az Ősi Hegy Társaság tagjaként megkínoztak vagy kivégeztek.

– Én abszolút nem így látom – folytatta Tod kissé dühösen. – A megszállásnak harminc éve vége, én pedig nem a shotarokért fogok harcolni, hanem Espeniáért, azért, hogy az ygutanok ne higgyék, hogy ők uralhatják az egész világot. A toborzó, akivel beszéltem, azt mondta, nagyon szeretnének minél több hozzánk hasonló kespit látni a seregben.

– Nekem is megfordult a fejemben – ismerte el Sammy.

– Manapság ez a jádeviselés egyetlen legális módja – mutatott rá Tod. – És ha a bevándorlási hivatal feljegyzéseiből kiderül, hogy legalább az egyik szülőd Kekonról érkezett, akkor gyorsított eljárással bekerülhetsz a különleges erők közé. Ha sikerül, akkor orvosi felmentést kapsz: alacsony vagy nulla SN1-dózis, hároméves korlátozás nélkül. És nem indítanak eljárást ellened, amiért már korábban is viseltél jádét.

– De a saját jádédat nem viselheted – jegyezte meg Cory. – Úgy hallottam, mindenkinek a nulláról kell kezdenie. Még ha részesültél is némi kiképzésben a hagyományos diszciplínákban, ők a saját módszerükkel akarnak kiképezni.

Tod zsebre vágta a kezét.

– Szerintem megéri. Tudod, szeretném, ha hazafinak látnának bennünket. Ha rájönnének, hogy a jádét jóra is lehet használni, Espenia szolgálatára.

A kettő nem ugyanaz, mutathatott volna rá Anden, de nem szólt. Ez volt a legzavarbaejtőbb beszélgetés, amit egész Port Massy-i tartózkodása alatt hallott. Egy Zöldcsont, aki azt a kormányt szolgálja, amelyik megfosztotta a jádéjától? Aki hajlandó elhagyni hazáját, és egy távoli országban harcolni olyan emberekért, akiknek semmivel nem tartozik, ráadásul úgy, hogy teljesen biztosan jádét nem viselő civilek halálát fogja okozni, és megszegi az aishót? Mindez megdöbbentően nem kekoninak tűnt.

Anden a Hian család vacsoraasztalánál folyó beszélgetésekből és a kekoni nyelvű újságból, amire előfizettek, tudta, hogy Kekon immár több mint százezer espeni katonát lát vendégül az Euman-szigeten, és gazdaságilag, valamint logisztikailag is támogatja a háborút, az espeni kormány még többet követel a Királyi Tanácstól. A kekoniak érthetően dühösek voltak. Shaet meghurcolták, mert korábban kapcsolatban állt az espeni hadsereggel, és kénytelen volt egy csaknem halálos, tiszta pengéjű párbajban megvédeni hírnevét Ayt Mada ellen – Andennek mindezt nehezére esett még elképzelni is, és kissé émelygett, ha csak belegondolt. A külföldiek és háborújuk csak bajt okozott unokatestvéreinek a Nincs Csúcs klánban.

Andennek szomorúan be kellett ismernie, hogy Tod nagyot zuhant a szemében.

Cory nyilvánvalóan nem érzett így.

– Szerintem király, amit csinálsz, Tod. Remélem…

Nem fejezte be a mondatot, mert hirtelen mozgolódás támadt, ami elvonta a figyelmét. Rohn Toro talpra ugrott, és mozdulatlanná merevedett, szeme a semmibe révedt. Anden felismerte ezt a tekintetet: akkor látni egy Zöldcsont szemében, amikor erősen koncentrál valamire, amit Érzékelése észlelt. Fentről, az utcáról tompa, ropogó zaj hallatszott, mintha tucatnyi petárdát dobtak volna el. Lövések.

Rohn démonként rontott fel a lépcsőn. A föld alatti terem zártságában előbb zavarodottság, aztán nyugtalanság, majd félelem söpört végig. Többen a lépcső felé indultak, hogy menekülőre vegyék a dolgot, Cory azonban éppolyan gyorsan reagált, mint akkor, amikor Tim Joro felesége kirohant a forgalmas autóútra.

– Ne menjetek fel! – kiáltotta olyan sürgető, parancsoló hangon, amilyet Anden korábban sosem hallott még tőle. – Mindenki maradjon itt! Előbb a Zöldcsontok mennek – nézett Todra és Sammyre. – Ne gyertek fel, amíg egyikünk azt nem mondja, hogy biztonságos.

Három férfi és egy nő – Anden korábban már látta őket a sérelmek csarnokában, de nem emlékezett a nevükre – felkelt asztala mellől, és csatlakozott a három fiúhoz, akik már a lépcső felé futottak. A közelben állók nagy része félreállt, hogy elengedje őket, páran azonban még így is megpróbálták követni őket vagy eléjük kerülni. Tiltakozás moraja hallatszott. Tod a lépcső alján megfordult, és széles, sekély Elhárításhullámot indított útnak, ami végigsöpört a termen, lelökte az emberek kalapját és felborította az italospoharakat.

– Azt mondtuk, maradjatok itt!

A Zöldcsontok felrohantak a lépcsőn.

Anden egy pillanatig földbe gyökerezett lábbal állt, aztán utánuk rohant. Maga sem tudta volna megmondani, miért; nem volt Zöldcsont, és fegyvere sem volt, leszámítva egy összecsukható karomkést. Mindez azonban most fel sem merült benne; csak arra bírt gondolni, hogy Cory eltűnik odafenn, nélküle.

– Hé, szigetlakó, hová mész? Azt mondták, maradjunk itt! – kiáltott utána Derek, de sem ő, sem mások nem mozdultak, hogy megállítsák. Fenn, a földszinten Anden látta, hogy Joek asszony és a többi ételárus rettegve kuporog asztala alatt. Rohn Torót sehol nem látta. Utolérte Coryt, aki megfordult, szeme tágra nyílt az ijedt döbbenettől.

– Mit keresel itt? – sziszegte. – Menj le a többiekhez!

Fojtott, fájdalmas nyögést hallottak a fémajtón túlról.

– Sano! – mondta Tod, majd a bejárathoz rohant, és kitárta az ajtót. A nagydarab kapuőr görnyedten ült, hátát a téglafalnak vetve, torkából hörgő hang szakadt fel, számtalan, golyó ütötte sebéből patakzott a vér. Tod térdre rogyott mellette.

– Picsába! Picsába!

Egyik társuk odasietett, hogy segítsen Todnak behúzni Sanót az épületbe. Sikamlós, vörös folyó húzódott mögöttük a betonpadlón.

– Bárcsak itt lenne anyám, talán ő tehetne valamit… – Cory hangja remegett. – Ért itt valaki az orvosi Irányításhoz?

Mindenki a fejét rázta, arcukra kiült a pánik. Anden tehetetlenül ökölbe zárta kezét. Az Akadémián megtanulta az elsősegélyre használt Irányítás alapjait, de most ezzel semmire nem ment. Tod megpróbálkozott vele, de Anden látta, hogy már túl késő: a vérveszteség hatalmas volt, Sano szemében kezdett kihunyni a fény. Joek asszony előkúszott asztala alól, arcát könyökhajlatába dugta, hogy elfojtsa zokogását.

– Ne! Maradjon ott! – utasította Cory.

– Nézzünk körül elöl – javasolta Sammy rekedten suttogó hangon. – Hol a picsában van Rohn?

A jelöletlen, dupla szárnyú belső ajtóhoz szaladtak, amely az épület elülső részébe, a tulajdonképpeni közösségi központba vezetett. Anden követte őket, annak ellenére, hogy Cory ismét hátrakiáltott neki a válla fölött, hogy maradjon ott. A közösségi központban sötét volt, az asztalok, székek és könyvespolcok csak bizonytalan körvonalakként látszottak. Az épület utcafrontra nyíló ablakait szétlőtték, a szőnyegen üvegszilánkok csillogtak, az utcai lámpák fényében látni lehetett a golyó ütötte nyomokat az ajtóban és a falakban. Az épület előtt állt valaki, arccal az utca felé; alakját keretbe foglalta a betört ablak cikcakkos széle. Egy közeli szellőzőnyílásból levegő fújt, lebegtette Rohn kabátját; ezt leszámítva a férfi mozdulatlan volt, akár egy lámpaoszlop.

– Rohn-jen – szólalt meg Cory, miközben óvatosan odaléptek a férfi mögé, és szemügyre vették a kárt.

Rohn felemelte fekete kesztyűs kezét, hogy elhallgattassa őket.

– Visszajönnek egy újabb körre – jelentette ki.

Három autó vette be bömbölő motorral, nagy lendülettel a kanyart. Egy másodperccel később ismét géppuskaropogás hallatszott.

Cory Andenre vetette magát, és a földre rántotta. Rohn, Tod, Sammy és a többi Zöldcsont egymást átfedő Elhárításhullámokat indítottak el, amelyek eltérítették a golyókat a falak és a bútorok felé, a mennyezet felé, ahol a lövedékek összetörték a lámpákat, valamint a padlóba, ahol darabokat szakítottak ki a szőnyegből. Anden a vállára esett. Hallotta, hogy valaki felkiált, de nem tudta, a dühtől-e, vagy a fájdalomtól.

– Maradj lent! – parancsolt rá Cory, majd súlya eltűnt Andenről; felugrott, hogy megpróbáljon segíteni a többieknek.

A betört ablakokon át tárgyak repültek be és zuhantak a szőnyegre. A még mindig a padlón fekvő Anden pislogva nézett a felé guruló vörös lángra: egy meggyújtott rongy volt, folyadékkal teli üvegbe dugva. Anden rádöbbent, hogy a tűz pillanatokon belül eléri a gázolajat, és a házilag készült bomba lángba borítja az épületet.

Előrevetődött, és felkapta az üveget. Érezte, hogy valami fájdalmasan a térdébe szúr: üvegdarabka hasított a bőrébe. Feltápászkodott, és a törött ablak felé rohant. Felemelte a bombát, hogy visszadobja az utcára, de az égő rongydarab a kézfejéhez ért, és Anden fájdalmasan felkiáltott. Dobása erőtlen lett, az üveg forogva repült a járda felé.

Kesztyűs, követhetetlen gyorsasággal mozgó kéz kapta el az égő tárgyat a levegőben, mintha csak egy váltólabdapasszt fogott volna el. Rohn Toro Ereje és Könnyedsége kitörő rohamával a fekete autók felé vetődött, amelyek sebesen távolodtak az utcán, már csak hátsó lámpájuk látszott. Rohn elhajította az égő üveget, ami rakétaként szállt el a leghátsó autó teteje fölött, majd összetört a motorháztetőn, és a gázolaj tűzfalként lobbant fel a szélvédő előtt. A sofőr elrántotta a kormányt; az első kerék felszaladt a járdára, a hűtőrács fémes robajjal egy tűzcsapnak ütközött. Az első ajtók kivágódtak, és két férfi mászott ki a kocsiból.

Rohn odarohant. Kabátja belső zsebéből revolvert rántott elő, majd kétszer a sofőr mellkasába lőtt. A másik férfi lövésre emelte a Fullerton géppuskát, amivel az előbb az épületet lőtte, de Rohn egy balkezes Elhárítással keményen hátralökte; a fegyveres a fekete kocsi nyitott ajtajának vágódott. Rohn fejbe lőtte. A férfi összerogyott az aszfalton, Rohn pedig az arcába lőtt, majd végignézett az utcán. A másik két autó eltűnt.

Anden a kezét markolva megfordult, próbált átlátni a látómezejében táncoló vörös foltokon és a szemüvegére tapadt piszkon. Cory felkapott egy másik üveget, kirántotta belőle az égő rongyot, majd Acélozott kezével eloltotta a tüzet; arca eltorzult a fájdalomtól és heves koncentrálástól, miközben elfojtotta a lángot két tenyere között. Egy másik Zöldcsontnak ugyanígy sikerült kioltania egy össze nem tört üveget, a többiek azonban kétségbeesetten küzdöttek a tűz ellen. Az egyik palack a kinti betonfalnak vágódott, és már kezdett magától kiégni, egy másik azonban odabent, egy asztalnak csapódva tört szét, és felgyújtotta a szőnyeget, egy harmadik pedig a deitista szentélynek berendezett szobáig repült, és ott szétrobbant. A faliképmásolat előtt tűz tombolt, a megviselt térdeplőpárnák meggyulladtak.

Anden felkapta a legközelebbi tárgyat, ami a keze ügyébe akadt – egy bolyhos kék szőnyeget a gyerekmegőrzőből –, és a szentélyben tomboló tűzre borította, majd cipőjével eltaposta a lángokat. A női Zöldcsont egy konyhai tűzoltókészülékkel rohant be a helyiségbe, pár pillanatig bíbelődött vele, majd habot zúdított a még lobogó lángokra, aztán rohant Todhoz és Sammyhez, akik több vödör vízzel próbálták kioltani a maradék tüzeket. Pár perc múlva a közösségi központ ismét sötétbe borult. Anden visszatámolygott a központi helyiségbe. Izzadság csíkozta arcokat látott maga körül, némelyikük vérzett, ahol megvágta az üveg, hajuk, ruhájuk és kezük megperzselődött.

– A Látnok tökeire mondom – zihálta Tod, és a térdére támaszkodott. – Ezek bandatagok voltak, Kromner emberei. Rohadékok!

Rohn Toro a betört ablakon át visszalépett a helyiségbe, mikor a távolban megszólaltak a szirénák.

– Akin jáde van, az távozzon most, mielőtt ideér a rendőrség – mondta. – Szóródjatok szét, és egy darabig maradjatok észrevétlenek. Ne álljatok szóba rendőrrel; ti nem tudtok semmit arról, ami itt történt. Ha tiszta a levegő, majd hívlak titeket, és üzenek.

– Még mindig sokan vannak lent a sérelmek csarnokában, ki kell hoznunk őket – mondta Cory.

– Majd én elintézem – felelte Rohn, és Andenhez fordult. – Te maradj itt segíteni.

Anden némán bólintott, bár fogalma sem volt róla, miből gondolja Rohn, hogy bármiben a hasznára lehet. Cory tiltakozni kezdett.

– Ne rángasd bele Andent, neki még csak itt sem kellene lennie!

– De itt van – felelte Rohn. – Én majd hazaviszem Hianékhoz utána.

A szirénák már közelebbről hallatszottak, Cory mégis habozott.

– Ha elkapnak itt – mordult fel Rohn –, nem mehetsz a Watersguardra.

Úgy tűnt, Cory még vitatkozna, de aztán inkább hallgatott.

– Menj, Cory – sürgette Anden. A Pillér fia zaklatott pillantást vetett rá, majd a többiekhez fordult.

– Oké, hallottátok Rohn-jent!

A hat Zöldcsont sietve távozott. Kint, a járdán elváltak egymástól, és különböző utcákban tűntek el. Rohn Andenhez fordult.

– Időre van szükségem, hogy mindenkit kijuttassak az épület hátsó részéből, mielőtt a rendőrségnek alkalma nyílik feltartóztatni és kikérdezni őket. A most kiszálló rendőrökkel valószínűleg nem lesz olyan könnyű dolgunk, mint azokkal, akik rendszeresen járnak ide; ha lehetőséget kapnak rá, elképzelhető, hogy megfélemlítéssel, fenyegetéssel ráveszik az embereket arra, hogy elmondják, kik Zöldcsontok a környéken. Talán még a Dauk családot is leleplezné valaki. – Rohn tekintete fürkészőn meredt Anden arcába. – Szükségem van valakire, aki kimegy, és egy ideig feltartóztatja a rendőröket. Képes vagy rá?

– Megteszem, Rohn-jen – felelte Anden.

Rohn bólintott, és kesztyűs kezével a fiú vállára csapott. Anden egy pillanatra érezte, ahogy a férfi jádeaurája ránehezedik, aztán Rohn visszasietett a törmeléken át.

Anden kiment az épület elé, majd futva elindult az utcán a közelgő szirénák felé. Mikor meglátta a járőrkocsi villogó vörös és kék fényeit, lelépett a járdáról, és hevesen integetni kezdett. A jármű megállt előtte, Anden pedig felemelte kezét, hogy védje a szemét az éles, villogó fénytől. Nyílt a kocsi ajtaja, egy középkorú rendőr szállt ki. Vastag bajusza fölött hunyorogva nézett Andenre – nem azok közé való volt, akiket a fiú látott már a sérelmek csarnokában pénzt begyűjteni.

– Mi a probléma? – kérdezte a tiszt. – Maga volt az, aki betelefonált, és lövöldözést jelentett a környéken?

Andennek fogalma sem volt, ki telefonált be a rendőrségre, de azonnal bólintott. Tudta, miért bízta Rohn őrá ezt a feladatot: Anden nem viselt jádét, ami bajba keverhette volna, és espeninek nézett ki. Kiadhatta magát aggódó nem kekoni járókelőnek, aki semmilyen módon nem kötődik sem a sérelmek csarnokához, sem Daukékhoz.

Hirtelen ötlet hatására enyhe sztyeppeföldi kiejtéssel szólalt meg.

– Három autót láttam fel-alá száguldozni az utcában. – Sosem járt Sztyeppeföldön, és egy szót sem beszélt a nyelvükön, de pár osztálytársa a nyelvtanfolyamon Szyeppeföldről érkezett. Azonnal felismerhető akcentusukat könnyű volt utánozni, és mivel Anden espeni nyelvtudása rengeteget fejlődött ugyan, de még nem volt tökéletes, az akcentus remekül el tudta rejteni az egyetlen utalást arra, hogy kekoni lehet. – Túl gyorsan mentek, és a bent ülőknél fegyver volt, amivel kilövöldöztek az ablakon.

– Tipikus déli csapdai huligánok, a fene essen beléjük – morgolódott a rendőr. – Látta, merre mentek?

Anden bólintott, és nyugat felé mutatott, messzire a közösségi központtól.

– Arra, úgy öt perce.

A rendőr bólintott köszönetképpen, majd visszaült a járőrkocsiba, és elindult abba az irányba, amerre Anden mutatta. A fiú kételkedett benne, hogy tartósan sikerült félrevezetni – a rendőr hamarosan észre fogja venni a holttesteket, a kiégett autót, az utcán heverő töltényhüvelyeket és a közösségi központ betört ablakait –, de megtette, amit Rohn kért: időt nyert neki.

Anden várt, míg biztos nem lehetett benne, hogy a járőrkocsi elment, és nem is közeledik másik. Körbepillantott, hogy meggyőződjön róla, tényleg egyedül van, és senki nem figyeli, majd sietve, de nem túlságos sietséggel visszament a közösségi központhoz, megkerülte az épületet, majd hátul bement a sérelmek csarnokába. Rohn Toro épp bezárta a fémkaput. Egyedül volt, a parkolóból minden autó eltűnt. Úgy látszott, sikerült kiürítenie az épületet, és mindenkit hazaküldenie.

– Elküldtem a rendőrt az Ötvennegyedik utca felé – mondta Anden, miután odasietett hozzá. Lenézett a vértócsára a sérelmek csarnokának bejárata mellett. – Mi történt Sanóval?

– Joek asszony elvitte a kórházba, de már túl későn – felelte Rohn.

– Ismerjék fel őt az istenek – mormolta Anden.

– Apám is mindig ezt mondta. De szerintem Espeniában nincsenek istenek. Legalábbis nem a mi isteneink. – Rohn céltudatosan elindult, átvágott a parkolón, majd bement az egyik sikátorba. Anden követte. Újabb sziréna szólalt meg – talán a rendőr visszakanyarodott, és most fedezte fel a holttesteket az autó mellett.

Rohn Toro megállt, és a mellettük lévő téglafal felé fordult. Végigtapogatta kesztyűs kezével a felszínét, majd ujjai összezárultak egy kissé kiálló tégla körül. Meghúzta, és a tégla kicsusszant, mögötte pedig feltárult egy kisebb, kivájt üreg. A Szarv óvatosan levette fekete bőrkesztyűit, gondosan, szinte tiszteletteljes mozdulattal összehajtotta őket, majd benyomta a kis mélyedésbe. Ezután visszatette a téglát. Az üregnek semmi látható nyoma nem maradt, csak az apró egyenetlenség a visszatett tégla és szomszédja között.

Rohn grimaszolt, és több másodpercre a falnak dőlt, mintha hirtelen rátört volna a hányinger. Anden felismerte a rosszullétet, tudta, minek a jele: a jádemegvonásnak. Rohn Toro jádéja a bőrkesztyű belsejébe volt varrva. Szükség esetén le tudta venni és el tudta dugni egy rejtekhelyre, amíg nem nyílt lehetősége visszamenni érte. Ha ma éjszaka netán megállítja egy rendőr, és kikérdezi, akár meztelenre is vetkőztetheti, akkor sem talál rajta egy szem jádét sem.

Rohn kiegyenesedett, és elengedte a falat. Anden tétován a kezét nyújtotta, hogy segítsen; ma éjjel tanúja lehetett, mire képes Rohn, és tudta, hogy nem lehet egyszerű így élni Zöldcsontként – ekkora mennyiségű jádét egyetlen pillanat alatt felvenni vagy levenni. Rohn fiatal sem volt, talán már ötven is elmúlt – hogy bírja a teste? A Szarv azonban most már stabilan állt; Andenre pillantott, és szája megrándult a helyzet kínosságától, mintha a fiú egy sebezhető pillanatának lett volna tanúja, mintha nyitott sliccel pillantotta volna meg, amint épp a falra pisil.

Továbbmentek a kivilágítatlan sikátorban.