9. FEJEZET
AZ UWIWAI ÉS FÉLCSONTJAI

Alig két órába telt a tízüléses légcsavaros gépnek, hogy Kekonról átrepüljön Tialuhiyára, az Uwiwa-szigetekhez tartozó tizenhárom sziget legnagyobbikára. Janloonban esős, borús volt az idő, amikor Hilo útnak indult; most trópusi hőség és vakító napfény várta, amikor kiszállt a gépből. Két fehér bérautó és a sofőreik várták őket a futópálya mellett – Hilo kérte meg Tart, hogy gondoskodjon erről –, valamint egy tíz fegyveresből álló fogadóbizottság – ezt nem kérte, de nem is lepődött meg rajta.

Tar és az embere, Doun szálltak ki először, majd két oldalról közrevették Hilót, amint lement a repülőgép leeresztett lépcsőjén. A tíz idegen egyike odalépett, hogy üdvözölje őket. Magas volt, arcvonásai alapján nem uwiwai, de annyira lebarnult a bőre, hogy nehezen lehetett volna biztosan megmondani. Nyakában vastag aranyláncon öt zöld kő lógott.

– Kaul Hiloshudon, üdvözlöm Tialuhiyán – mondta, elfogadható kekoni nyelven. – Pas Zapunyo küldött minket önök elé, hogy gondoskodjunk róla, biztonságban elérnek rezidenciájára, ahol nagy örömmel látja önöket vendégül.

Hilo alaposan végigmérte a férfit, utána a mögötte sorakozók felé fordult a tekintete. Mind hasonló öltözéket viseltek: keki színű nadrágot és selyeminget, sötét napszemüveget, valamint nehéz aranyláncokba, vastag gyűrűkbe és fém karperecekbe foglalt zöld drágaköveket. Hilo leküzdött egy gúnyos mosolyt.

– A saját kocsijainkkal megyünk – mondta. – Lehetnek a kíséretünk.

Maik Tar és Doun mellett Hilo magával hozta Kehn három emberét is: Juent, a klán Első Öklét, valamint két Ujjat, Vint és Lottot. Hilo nagy gonddal választotta ki őket. Juen a Nincs Csúcs egyik legjobb harcosa volt, akinek ügyességére számítani lehetett, ha bármi rosszul alakul, ugyanakkor ő volt a Nincs Csúcs legtevékenyebb embere Janloonban. Hilo időt akart szakítani a repülőn arra, hogy beszéljen vele, és naprakész legyen abból, mi történik a terepen, és hogyan szerepel Kehn Szarvként. Vin két és fél éve szolgált Ujjként, és küszöbön állt az előléptetése Ököllé. Hilo úgy hallotta, Érzékelés terén ő a Nincs Csúcs egyik legtehetségesebb Zöldcsontja. Lott csak egy alacsonyabb rangú Ujj volt, aki előző évben végzett az Akadémián, de apja a Nincs Csúcs egyik legjelentősebb Ökle volt, akit a Hegy ölt meg, amikor a legvéresebben tombolt a klánháború. Hilo személyes érdeklődést tanúsított Lott iránt; ezt az utat arra is akarta használni, hogy jobban felmérje a fiatalemberben rejlő potenciált.

Hilo beszállt az egyik bérelt autóba Tarral és Lott-tal; Juent, Dount és Vint a másikhoz küldte. Zapunyo emberei három egyforma, ezüstszínű szedánba szálltak be, egyikük vezette a kocsik sorát, a másik kettő a hátvédet alkotta. A feltűnő konvoj harminc percen át haladt, először egy hosszú, síkságon átvezető autóúton, melynek mindkét oldalán cukornád- és teaültetvények, valamint gyümölcsösök terültek el a vibráló hőségben, rajtuk cserzett bőrű munkások dolgoztak széles szalmakalapban. Több munkás is rájuk mosolygott görbe fogaival, és integetett az autóknak, majd utánuk bámult, ahogy elhaladtak mellettük. Az uwiwaiakat, gondolta Hilo, egy olyan nép sunyi külseje jellemzi, akik tudják, hogy kívülállók hatalmától és gazdagságától függenek, és emiatt gyűlölik magukat. Nappal ők lehetnek a világ legbarátságosabb emberei, éjjel azonban előfordulhat, hogy ellopják a tárcádat és elvágják a torkod.

Hilo helyenként kifakult táblákat látott, rajtuk shotar írással. Még az újabb, uwiwai nyelvű feliratok is tele voltak shotar kölcsönszavakkal, ahogyan a legtöbb uwiwai neve is shotar beütésű vagy tisztán shotar volt. Kekonhoz hasonlóan az Uwiwa-szigeteket is a Shotar Birodalom tartotta megszállva a nemzetek háborúja előtt. Kekonnal ellentétben azonban itt egy darab jáde sem volt az egész szigetcsoport területén, és Zöldcsont-klánok sem léteztek, akik hosszas felkelést vívtak volna az idegenek ellen. Az uwiwai ellenállást gyorsan letörték, és a shotar uralom hetven éven át megdönthetetlen maradt. Miután a nemzetek háborújában vereséget szenvedett, Shotaria kénytelen volt visszaadni az Uwiwa-szigeteket saját népének, a függetlenség azonban a legjobb esetben is vegyes eredményeket hozott. Az elszegényedett országot ma világszerte könnyen értékesíthető terményeiről, gyönyörű, turisták körében közkedvelt tengerpartjairól és jádecsempészetéről ismerték.

– Kaul-jen – szólalt meg Lott útközben –, kik ezek az emberek, akik Zapunyónak dolgoznak?

– Barukanok – felelte Hilo. – Shotar gengszterek.

– Olyan sok kamu jádét viselnek, hogy úgy néznek ki, mint akik kiraboltak egy jelmezkölcsönzőt – mordult fel Tar.

– Ne légy öntelt – szólt rá élesen Hilo. – Ahová most megyünk, ott mindannyiunkra több ilyen ember jut. Azt hiszed, nem veszélyesek, csak mert ízléstelenül öltöznek? – Még mindig elégedetlen volt Tar múltkori óvatlansága miatt, és amiért nem sikerült megtalálnia Lan gyilkosát, és visszaszerezni a család ellopott jádéját. A Pilléres duzzogva elhallgatott, aurája karcos lett.

A kerekek nyomában hosszú porfelhő szállt fel, ahogy az autók rákanyarodtak egy földútra. Áthaladtak egy emelkedőn, majd leereszkedtek egy sekély völgybe két domb között. A konvoj megkerült egy mesterséges tavat, melyet széles levelű növényekkel, trópusi virágokkal és közéjük ültetett uwiwai kőbálványokkal teli ágyásokkal tarkított kert vett körül. Az út végén, a tó túloldalán kétszintes vörös kúria állt, amely régi shotar gyarmati stílusban épült: a cserepekkel borított manzárdtető alatt hatalmas, kazettás ablakok nyíltak, elöl kőoszlopok támasztottak alá egy széles erkélyt, és a központi építmény mindkét oldalából egyszintes szárny indult ki. Az autók megálltak a bejárat előtt.

Hilónak feltűnt, hogy a birtok felé vezető utat őrtornyok szegélyezik, bennük gépfegyveres őrszemekkel, a ház körül pedig további őröket látott, azokon túlmenően, akik a repülőtéren vártak rájuk. Amint kiszállt a kocsiból, észrevette az elektromos zárakat az ajtókon, valamint a biztonsági kamerákat és mozgásérzékelőket, amelyek diszkréten ott rejtőztek a hagyományos stílusú épület minden egyes résében. Zapunyo rezidenciája fényűző erődítmény volt. A barukanok vezetője, aki a reptéren beszélt velük, előrement és kinyitotta az ajtót. Hilo maga mellé intette Vint, miközben felmentek a bejárati lépcsőn és beléptek a házba.

– Hányan vannak? – kérdezte halkan.

– Huszonketten a házban és a környékén, Hilo-jen – suttogta Vin. – Tizennégyen viselnek jádét, de… messze nem annyit, amennyivel látványosan kérkednek.

Hilo elégedetten bólintott; saját számításai megerősítést nyertek.

– Maradj éber – mondta, és Vin bólintott. Az Ujj Érzékelése valóban kitűnő volt; a legtöbb drágakő, amit Zapunyo barukan testőrei viseltek, erőtlen, dekoratív nefritkövek volt – kamu jáde, ahogy a kekoniak hívták. Mikor először látta a napbarnított vezért, Hilo azonnal észrevette, hogy a testén viselt öt zöld kőből csak egy volt valódi jáde. Egy olyan ember szemében azonban, aki nem Zöldcsont, és nem képes észlelni az eltérést a jádeaurában – ez majdnem minden uwiwaira igaz volt –, a barukan éppolyan félelmetesnek és veszélyesnek tűnt, mint Kekon legjobb harcosai. Igaz, a Nincs Csúcs egyetlen Ökle sem viselte volna jádéját ilyen ügyetlenül – lelógó láncokon és karkötőkön, ami nem lett volna praktikus egy tényleges harcban.

A pózolás, mint arra Hilo már emlékeztette Tart, nem jelentette, hogy ezek az emberek nem veszélyesek, a Pillér megvetését azonban kiváltotta. Shotar nyelven a barukan szó egyszerre jelentett vendéget és idegent, és eredetileg az olyan nemkívánatos, de elkerülhetetlen látogatókra használták, mint a cég székhelyéről érkező ellenőr vagy egy minden lében kanál anyós. Az elmúlt húsz évben azonban a szó a keko-shotar gengszterek szinonimájává vált. Kekon egy nemzedékkel ezelőtti idegen megszállása folyamán több százezer kilakoltatott kekoni került Shotariába, akár erőszakos kitelepítés, akár önkéntes kivándorlás útján. Leszármazottaik marginalizált kisebbséggé váltak az országban, sokan közülük illegális jádéval és bűnözéssel foglalkoztak.

A kekoniak félcsontok-nak nevezték a barukanokat, és megvetéssel vegyes szánalommal tekintettek rájuk.

A Zapunyo alkalmazásában álló félcsont zsoldosok széles, ívelt lépcsőn kísérték fel Hilót és embereit, áthaladtak egy tágas szalonon, benne zongorával és magas könyvespolcokkal, majd egy nyitott, dupla szárnyú üvegajtón át kiértek a privát tóra néző erkélyre. Zapunyo sárga napernyő alatt ült egy hatalmas, öntöttvas kerti asztalnál, és ebédelt. Három fiatalember evett vele. Jobbján ült a legidősebb, aki úgy huszonöt lehetett; a másik kettő tőle balra ült, egyikük húszévesnek tűnt, a legfiatalabb pedig tizenhat év körüli kamasznak. Nyilván Zapunyo fiai voltak.

A barukanok vezetője megállt az asztal végében.

– Pas – szólalt meg, a shotarok és az uwiwaiak körében elterjedt tiszteletteljes címmel szólítva meg Zapunyót. – Megérkeztek a vendégei.

– Kösz, Iyilo. – A csempész felnézett, de nem kelt fel. – Kaul Hiloshudon, a Nincs Csúcs Pillére. Jó ideje vártam már, hogy személyesen is találkozzunk. Kérem, foglaljon helyet! Egyen valamit.

Zapunyo akcentussal, de érthetően beszélt kekoni nyelven, ráérős tempóban, enyhén reszelős hangon. Alacsony, sötétebb bőrű férfi volt, girbegurba metszőfogakkal; satnya termete azt mutatta, hogy gyermekkorában nem táplálták megfelelően. Megbízható forrásból tudni lehetett, hogy cukorbeteg; anyja is ebben szenvedett negyvenes éveiben, és ebben is halt meg. Zapunyo laza sárga selyeminget viselt, nyakába halványkék kendőt kötött, száraz ajka fölött vékony bajuszt viselt. Teljesen uwiwainak tűnt, nyers megjelenésű ültetvényes munkavezetőnek, de közismert tény volt, hogy félig kekoni. Apai vérvonalának és a napi inzulin mellé beadott kisebb SN1-adagoknak köszönhette a jádetoleranciát, ami szükséges volt munkájához. Ő maga nem viselt jádét.

Egyetlen üres szék és teríték volt az asztalnál, szemben Zapunyóval és fiaival. Hilo leült. Tar hátralépett a terasz sarkába, a másik négy Zöldcsont pedig éber figyelemmel elfoglalta helyét a Pillér mögött. Zapunyo barukan testőrei hasonló pozíciót vettek fel főnökük mögött. Hilo nem tudott nem mosolyogni a komikus összképen: két férfi, aki trópusi gyümölcsökkel, marinált zöldséggel és pácolt hússal teli tányérokkal megrakott asztalnál ül, miközben tucatnyi, állig felfegyverzett kísérőjük némán áll mögöttük. Zapunyo úgy szervezte meg ezt a megbeszélést, hogy egyenrangú királyok közti találkozónak tűnjön. Így, hogy a fiai körülvették, az uwiwai azt mutatta, itt ő az ura a helyzetnek.

Előjött egy szolga, és citrussal ízesített vizet töltött poharukba. Hilo sem a vízhez, sem az ételhez nem nyúlt, nem mintha attól tartott volna, hogy Zapunyo meg akarja mérgezni, de nem tudott teljesen megbízni az uwiwai víz tisztaságában. Hátradőlt székében.

– Hol van Teije?

Zapunyo ezüstkanállal eszegetett egy negyed cikkely papaját.

– Alighanem épp a medencénél sütkérezik. – Szájába vett egy kanálnyit a gyümölcs rózsaszín húsából, megrágta, lenyelte, majd kendőjével megtörölgette a szája sarkát. – Az unokatestvére tud élni, az már biztos. Tudja, hogyan került összetűzésbe a rendőrséggel? Először is, jádét viselt, mikor belépett egy éjszakai szórakozóhelyre. Itt nem csinálunk ilyesmit. Aztán három nőt akart egy éjszaka alatt, amikor legfeljebb kettőt szabad. Nagy szerencséje, hogy tudomást szereztem a helyzetéről. Ebben az országban hamarabb meghal az ember a börtönben valamilyen betegségben, mint hogy bíró elé kerülne. Nem szeretném, ha efféle balszerencse vetne árnyékot az országaink közti kapcsolatokra.

– Felőlem akár vissza is küldhetné a cellájába – mondta Hilo –, de rosszulesne, ha sírni látnám szegény anyját. Ez a sok akadékoskodás meg szócséplés csak azért, hogy személyesen is iderángasson… Nyilvánvalóan abban a hiedelemben tette, hogy van valami megbeszélnivalónk. Csakis azért jöttem ide, mert őszintén kíváncsi vagyok, mit akarhat mondani egy magafajta gazember nekem mint Pillérnek.

Hilo arra számított, hogy a csempész némi dühöt tanúsít, vagy legalább ingerültséget, Zapunyo azonban csak bólintott, mintha pontosan ezt várta volna.

– Maguknak, Zöldcsontoknak fura gondolkodásmódjuk van – mondta, és apró, bogárfekete szeme Hilóra szegeződött. – Gondolom, vannak kekoniak, akik még mindig azt hiszik, hogy a jáde a mennyekből származik, meg hogy maguk Jenshu leszármazottai, és így minden nép közül a legközelebb állnak az istenekhez. Magam is hallottam efféle történeteket. Szóval úgy kapaszkodnak a jádéba, úgy szorítják a markukban, mintha az lenne a lelkük, és félnének, hogy elragadja valaki. Ahelyett, hogy nyíltabbak lennének, és azon gondolkodnának, hogyan oszthatnák meg ezt az önöknek jutott csodálatos ajándékot a világ többi részével.

– És maga épp ezt teszi – jegyezte meg Hilo gúnyosan. – Megosztja a jádét a világgal.

– Vállalkozó vagyok – felelte Zapunyo. – Ha igényt látok valamire, igyekszem kielégíteni. Ha kereslet van valamire, és a megszokott ellátók nem végzik el a munkát, akkor találtam egy üzleti lehetőséget. Kekoni apám semmit nem hagyott rám és anyámra, csak fájdalmat és szomorúságot, de neki köszönhető, hogy megtanultam gondoskodni önmagamról. Drága anyámtól pedig azt tanultam, hogy osszam meg másokkal azt a keveset, amim van. Ezért akarok beszélni magával.

Hilo a csillámló tóra nézett, és eltűnődött azon, vajon Zapunyo feketepiaci jádekereskedelemből származó vagyonának mekkora részébe kerülhetett, hogy megépítse ezt a mesterséges oázist a dombok között, hogy felépítse, személyzettel lássa el és megerősítse a birtokot, lefizesse a szükséges hivatalnokokat. Zapunyo a Ti Pasuiga nevet adta szervezetének, ami uwiwai nyelven annyit tett: a törzs. Alárendeltjei jádét viseltek, alkalmazottaitól hűségesküt kényszerített ki. Lehet, hogy a csempész lenézte a kekoni életmódot és hiedelmeket, de ez nem akadályozta meg abban, hogy egy klán külsőségeivel lássa el magát, ha az a céljait szolgálta.

Hilo visszafordult.

– Azért csalt ide, hogy üzleti ajánlatot tegyen. Tegye meg!

Zapunyo ecetes zöldbabot és padlizsánszeleteket halmozott a tányérjára.

– A vállalkozásomnak, mint mindenki másénak, emberekre van szüksége. Elég nehéz azonban munkásokat szerezni és megtartani őket, ha a Zöldcsontok ilyen tempóban ölnek meg mindenkit, aki csak egy kevés jádét is kivisz az országból. Egy olyan nagy hatalmú klánnak, mint a Nincs Csúcs, lehetnének fontosabb teendői is. Meg kell védeniük janlooni területeiket az ellenségeiktől, ehhez emberekre és pénzre van szükségük, miért fordítanak hát ennyi energiát olyanokra, akik senkinek nem ártottak? Semmi okunk rá, hogy ellenségek legyünk. Nem vagyok mohó. Szegénynek születtem, és most is elégedett vagyok azzal, hogy csak morzsákat veszek el Kekontól. Még ezt a keveset is megosztom másokkal.

Hilo bólintott.

– Tehát azt akarja, hogy hagyjam abba a Sügérei levadászását, és cserébe részesedést kínál abból, amit a tőlünk kicsempészett jádéval keres a feketepiacon.

– Mindenféle vállalkozástól fogad el adót, Kaul Hilo. Talán kevesebbre becsüli azt a pénzt, ami egy bordélyházból származik, mint azt, ami egy élelmiszerboltból? Kekon jádét ad el Espeniának és más szövetségeseinek; az ő pénzük jobb, mint az enyém? – A csempész lassan kiejtett szavaiból, száraz hangjából most először érződött ki némi veszedelmes sértettség. Jobbra, majd balra intett fejével, fiai felé. A legidősebb jó étvággyal, zajosan evett, néha felpillantott ugyan tányérjából, de láthatóan nem nagyon érdekelte a beszélgetés. A fiatalabb fiúk úgy meredtek Hilóra, mint a felborzolt szőrű kutyák.

– A fiaimnak sokkal több jutott, mint annak idején nekem. Sokkal jobb élet. Jó érzés tudni, hogy egy nap majd átveszik a vállalkozásomat, és ha velem bármi rossz történne, ők emlékezni fognak rá, kik voltak az ellenségeim. Ahogy öregszem, egyre kevesebbet gondolok magamra, és egyre többet arra, hogy amit az életben elértem, azt hogyan adom majd át a gyermekeimnek és az ő gyermekeiknek. Magának van gyereke, Kaul-jen?

– Nincs – felelte Hilo.

– Ha az istenek is úgy akarják, egy nap majd megáldják vele. Akkor majd megérti, hogy én is olyan vagyok, mint minden más apa és üzletember. Maga, Kaul-jen, biztonságot és jólétet kíván családjának és országának, és ezt a jáde fogja megadni. – Zapunyo ernyedt mozdulattal körbeintett, hogy jelezze, a házra gondol, a fiaira és szolgáira, az egész Uwiwa-szigetekre. – Nem mondhatja, hogy annyira különböznénk egymástól, igaz?

Hilo eltolta az útból érintetlen tányérját, és előrehajolt ültében. Apró mozdulat volt, kifelé semmi fenyegetést nem sugallt, de minden Zöldcsontja és minden olyan barukan, aki kicsit is rendelkezett az Érzékelés képességével, észlelte a változást jádeaurájában.

– Bennünk, kettőnkben pont annyi közös van, mint a maga barukanjaiban és a Zöldcsontokban. Semmi. – A Pillér megvetéstől csöpögő, halk hangon beszélt, miközben rezzenéstelen tekintetét az uwiwaira szegezte. – Magának a jáde csak tárgy, amit el lehet lopni és el lehet adni. Ezért nem viseli. Személyesen akarta elmondani nekem a véleményét, és ezt értékelem. Én is ugyanezért jöttem el: hogy a lehető legegyszerűbben közölhessem, tartsa magát távol Kekontól. Maga nem Lámpás, a Nincs Csúcs semmiben nem fogja támogatni. Ha vannak kétségbeesett abukeik, akik kockára akarják tenni az életüket, hogy jádét szállítsanak magának, az egy dolog. De van különbség az olyan kutya között, amelyik a szemétben turkál a házam mellett, és az olyan között, amelyik beugrik az ablakomon, hogy az asztalról lopjon. Az egyik irritáló, de figyelmen kívül kell hagyni, a másik viszont problémát jelent, és meg kell ölni.

Tudom, hogy ügynökei vannak Janloonon, akik kekoni bűnözőket szerveznek be Sügérnek. Tudom, hogy hajói vannak, amelyek kikötnek a partvidék távolabbi részein, és hogy gyűjtögetők bandáit küldi lopkodni a bányatelepekre. Én azt a parancsot adtam Ökleimnek és Ujjaimnak, hogy öljenek meg minden tolvajt, akit csak találnak. Ne értse félre, megértem a helyzetét. Az elmúlt pár év hasznot hozott magának. A bányákban felfüggesztették a termelést, a Hegy háborúban áll a Nincs Csúccsal, most pedig a shotar konfliktus viszi még feljebb a feketepiaci árakat. De ne gondolja, hogy a jádétól a maga félcsontokból álló bandája már klánnak számít, és egyetlen pillanatra se higgye, hogy a pénztől Pillér lesz magából. – Most végre érezte, hogy Zapunyo feldühödik, látta, ahogy bajusza alatt vonallá keskenyedik az ajka. Hilo szája széle felfelé húzódott. – A csúcson kellene kiszállnia a jádecsempészüzletből. Ha tovább csinálja, ha a bűze elér Kekonig, akkor mindent elveszít. A Zöldcsontokat nem tudja megvásárolni a piszkos uwiwai pénzével.

– A pénz az pénz. Piszkos az utolsó fityingig, és mindenkinek megvan az ára. – Már nyoma sem volt a vidékies szívélyességnek, ami eddig jellemezte Zapunyót. Apró szeme összeszűkült; most mongúznak tűnt, tűhegyes fogakkal. – Hiba volt józan gondolkodású, értelmes embernek hinnem magát. Mindketten tudjuk, hogy fordulhatnék az ellenségeihez is.

Hilo felnevetett.

– Próbálja csak meg! Ayt Madashi még a nyakát is ki fogja törni. A Hegy megölette a bátyámat és hadat üzent a családomnak, hogy uralhassa a kekoni jádepiacot. Ha Ayt a többi Zöldcsonttal nem hajlandó szövetkezni, akkor majd pont magával fog? – Hilo felállt, gyors, ruganyos mozdulattal. Iyilo és a Zapunyóhoz legközelebb álló többi barukan keze fegyverük felé siklott. Hilo érezte, hogy Tar és emberei előrébb lépnek, aurájuk bizsereg. Hilo Zapunyóhoz fordult, és nyugodtan megszólalt.

– Kiváltotta értéktelen rokonomat a börtönből, és vendégül látta otthonában, ezért, bár én Zöldcsont vagyok, maga meg jádetolvaj, és minden jogom meglenne, hogy megöljem, egyezzünk ki abban, hogy semmi szükség tönkretenni ezt a kellemes délutánt. Jól elbeszélgettünk, most már mindketten tudjuk, hol áll a másik. Bármi történik is ezután, még ha kellemetlen is, egyikünket sem fogja meglepetésként érni.

Zapunyo nem mozdult. Még egy utolsó falat hideg, fűszeres húst tett a szájába, állkapcsa előre-hátra mozgott, ahogyan rágta, és közben Hilóra bámult, a többévnyi portól és napfénytől hunyorgóvá vált szemmel. Összekulcsolta tömzsi ujjait, és leeresztette a hasára.

– Természetesen csalódott vagyok – jegyezte meg. – Nagy szívességet tettem a klánnak, meghívtam magát az otthonomba, étellel és itallal kínáltam, és még csak meg sem köszönte. Maguk, Zöldcsontok nagy hangsúlyt fektetnek a becsületre, de ha nem bánnak udvariasan másokkal, le fognak maradni ebben a világban. Abban azonban igaza van, amit mondott: semmi szükség tönkretenni egy ilyen kellemes délutánt. Nem vagyok büszke ember, Kaul-jen, azt a kevés büszkeségemet, ami van, megszoktam, hogy lenyelem. Így van ez, ha az ember a nulláról indul az életben, és hozzáedződött, hogy semmit nem vesz készpénznek. – Zapunyo lazán a terasz ajtaja felé intett. – Nyugodtan elviheti az unokafivérét, Teijét, és visszamehet az országába. Iyilo majd kikíséri.

Teije Runót a villa mögötti medencénél találták, ahogyan Zapunyo mondta, egyik jádegyűrűs kezében itallal. A mellette lévő törülközőn karcsú, fürdőruhás fiatal nő feküdt hason. Egy kisasztalon lemezjátszó állt, és espeni slágereket játszott. Hilo odament, és megállt a férfi fölött. Teije megrezzent, levette napszemüvegét; látszott, hogy elbóbiskolt. Pár zavart másodpercig Hilóra meredt, majd sietve feltápászkodott, letette italát és megigazította fürdőgatyáját.

– Hilo kuzinom! – kiáltott fel, és meglepett örömmel tárta szét karját.

Hilo arcul ütötte. Teije megtántorodott, és fájdalmasan felnyögött. Hilo újra megütötte, amitől a fiú elterült, lába feldöntötte az itallal teli poharat, ami összetört. A fürdőruhás lány felsikoltott, és uwiwai nyelven kiáltozva elszaladt, miközben Hilo durván oldalba rúgta Teijét.

– Kaul-jen, kérlek, hagyd abba! – zihálta Teije, és négykézláb igyekezett elmenekülni a Pillér elől. Hilo utánament, gyomron és ágyékon rúgta, majd még párszor megütötte az arcát és a felsőtestét.

Teije Runo nem volt törékeny alkat – fél fejjel magasabbra nőtt Hilónál, széles válla, hosszú karja volt, és rendszeresen edzett is –, most azonban karjával a fejét védve összegömbölyödött, miközben Hilo folyamatosan ütötte. A nő sikoltozva beszaladt a házba. Iyilo félreállt, és a többi barukannal, valamint Hilo embereivel együtt nézte a verést. Tar halkan vihogott. Mire Hilo befejezte, Teije csontjai nem törtek ugyan el, de beolajozott teste tele volt véraláfutásokkal, ő maga pedig szánandóan nyöszörgött.

– Kelj fel, és kapd magadra a ruháidat – mondta Hilo. – Hazamegyünk.