17. FEJEZET
A DÉLI CSAPDA PILLÉRE

Másnap este Anden és a Hian házaspár hat buszmegállónyit utaztak a Déli Csapda városrész másik oldalára, majd beléptek egy kékre festett, szinteltolásos házba. Ötven körüli, dauerolt hajú, fehérre festett körmű nő fogadta őket. Melegen üdvözölte a Hian házaspárt, és betessékelte őket.

– Te biztosan Anden vagy, a janlooni diák, aki itt tanul – mondta.

– Igen, nénikém – felelte Anden.

– Milyen udvarias vagy! – kiáltott fel az asszony, és elismerően rámosolygott. – Gyere be, oda leteheted a cipődet. Losun-se! – kiáltott le a lépcsőn.

Egy férfi lépdelt fel, miközben ronggyal törölgette piszkos kezét. Flanelinge ujját könyékig feltűrte.

– Majdnem végeztem a fürdőszoba csempézésével – mondta, majd lehúzta feltűrt ingujját, és begombolta a csuklóján. – Ezzel már majdnem kész lesz az alagsor.

– Sosem lesz kész – felelte a felesége vidám pesszimizmussal.

– Semmi bizodalmad nincs bennem – morogta a férfi. – Nahát, itt vannak Hianék?

Anden előző nap megkérdezte házigazdáit, ki ez a Pillér, és milyen klánt vezet. Nem értette a dolgot, kíváncsi volt, miért nem említette eddig senki.

Hian úr megvakarta szakállas állát.

– Itt nem egészen olyan ez, mint Janloonban. Nincs olyan sok Zöldcsontunk. Dauk Losunyin az, akinek a többiek engedelmeskednek, és ő itt az egyetlen, akit mindannyian Pillérnek hívunk, így, gondolom, ő… – Hian úr vállat vont. – A Déli Csapda Pillére.

A Pillér zömök, kopaszodó férfi volt nagy, mesteremberhez illő kezekkel és barátságos, nyájas arckifejezéssel. Mikor ránézett, Anden nem tudta, mit gondoljon. A férfi egyáltalán nem tűnt Zöldcsont harcosnak, Zöldcsont-klán Pillérének pedig végképp nem. A háza kisebb volt, mint a Kaul-birtokon a vendégház. Sem hatalom, sem tekintély nem áradt a férfiból különösebben; nevetséges lett volna Kaul Hilo vagy Ayt Mada mellett elképzelni.

– Dauk-jen – szólalt meg Hian úr. Összekulcsolta kezét és a homlokához érintette, majd meghajolt, hogy kimutassa mély tiszteletét. Hian asszony követte, majd átnyújtott Dauk asszonynak egy tál házilag készült mandulakrémes cipót. – Köszönöm, hogy fogadtak – folytatta Hian úr. – Ő itt Emery Anden, a janlooni diák, akiről beszéltünk.

Anden követte házigazdái példáját, és formális tisztelgésként meghajolt.

– Dauk-jen!

Dauk barátságosan Anden vállára csapott.

– Hogy tetszik Espenia?

– Már… kezdem megszokni, jen – felelte Anden.

A Pillér halkan nevetett.

– Időbe telik megszokni, nem igaz? – Betessékelte őket a konyhán át az étkezőbe, majd húzott még pár széket az ovális faasztalhoz. A konyha és az étkező közötti falban egy alkóv volt, benne olyan szép, csillogó zöld váza állt, hogy Anden eltátotta tőle a száját, míg rá nem ébredt, hogy nem az, aminek első pillantásra vélte – lenyűgöző, veszedelmes mennyiségű jáde –, hanem nefritből készült dísztárgy.

Következőnek két egyforma, lovat ábrázoló faragott szobrocskát vett észre a kandallópárkányon, majd egy gyertyatartót a kanapé melletti kisasztalon, mind kamu jádéból. Janloonon rendkívül alantas ízlésre vallott volna, ha valaki ilyen nyíltan hamis zöldet tesz közszemlére otthonában vagy irodájában. Vajon azért mutogatták a hamisítványt, mert a kekoni-espeniek olyan kevés valódi jádéval rendelkeztek, és nem viselhették nyíltan? Vagy, gondolta Anden, kulturális örökségük látványos emlékeként tekintettek az erőtlen dísztárgyak hivalkodó megjelenésére?

Kinyílt a bejárati ajtó, és egy fiatalember lépett be. Az a Zöldcsont volt az, akit Anden már látott korábban; az, aki pár hónapja megakadályozta azt a nőt, hogy kifusson az autók elé. Dauk asszony az ajtóhoz sietett, hogy üdvözölje.

– Coru, nem gondoltam volna, hogy időben hazaérsz vacsorára.

A fiatalember levette sapkáját, és megölelte anyját.

– Vendégeink vannak?

– Hian úr és asszony, már ismered őket – felelte Dauk asszony –, ő pedig Emery Anden kekoni diák, aki velük lakik, míg a Port Massy-i Egyetemen tanul.

Anden ráébredt, hogy idétlenül bámulja a fiatalembert. Csak most jutott eszébe, hogy Hian úr említette neki, hogy a Zöldcsont családneve Dauk. Olyan régen történt, hogy el is felejtette, nem jött rá, hogy a gyors eszű biciklista a Pillér fia.

Corunak tágra nyílt a szeme a felismeréstől, majd elvigyorodott. Homloka közepén gödröcske tűnt fel, sötét szemében vidámság fénylett. – Nahát, ismét találkoztunk – mondta espeni nyelven. – És még mindig olyan képet vágsz, mint egy riadt őzike, épp, mint mikor először láttalak.

Anden pislogott és akadozó espeni nyelven felelt.

– Mindkét alkalommal megleptél, jen.

– Coru, így kell beszélni a vendéggel? – kiáltott fel Dauk asszony, és enyhén tarkón csapta fiát rendreutasításként. – Beszélj kekoniul!

– Semmi baj, Dauk asszony – felelte Anden, és érezte, hogy elvörösödik. – Gyakorolnom kell az espeni nyelvet, ha jó akarok lenni benne. A fia csak segíteni akart… mint általában.

– Sana, mikor lesz kész a vacsora? – kiáltott oda az asszonynak Dauk Losun.

– Már készen van – kiáltott vissza a felesége, és visszasietett a konyhába, majd acélbográcsot hozott ki, és az asztal közepén lévő, háromlábú állványra tette. – A sertéspörkölt még nem főtt meg teljesen, de minden más igen. Azt majd később hozom. Ne csak álljanak itt, üljenek le, lássanak hozzá!

Hat ember számára zsúfolt volt az asztal. Dauk Sana több mint elég ételt készített – fűszeres káposztát, garnélát citromos chiliszósszal, valamint a késve érkező sertéspörköltet, rengeteg gombával és tojással –, csupa hagyományos, házias kekoni fogás volt, leszámítva a hosszú, vaskos, sötét sóval meghintett kétszersültet, melyet kosárban kínáltak körbe. Az espenik mintha minden fogáshoz ezt ették volna, gyakran ezzel kanalazták az ételt, vagy belemártogatták a levesbe és a pörköltbe. Anden mellett Dauk Coru ült, aki jó étvággyal evett, és rendes kekoni fiúhoz illően minden fogásnál megdicsérte anyja főztjét.

Anden kétségbeesetten törte a fejét, hogyan kezdeményezhetne beszélgetést asztalszomszédjával anélkül, hogy felhozná korábbi, kínos találkozásaikat. Egyre csak Coru felé pillantgatott, próbálta észrevenni a jádét, amit visel. Előrehajolt, és szándékosan úgy időzítette a kosár felé nyúló mozdulatot, hogy karja közel kerüljön a másik férfiéhoz. Könyökén bizsergés futott végig, egészen a csontjai mélyéig, bensőjében erős rántást érzett, amilyennek a hal érezheti szájában az acélhorgot, mielőtt kirántják a vízből. Anden izzadni kezdett. Nagyon régen érzett már közelről jádeaurát. Ennyi távollét után szinte szédült saját teste eltéveszthetetlen, vágyakozó reakciójától a jáde közelsége után. Megremegett és visszahúzta a karját.

– Mennyi ideig leszel itt? – kérdezte Coru.

– Én? – Anden sietve összeszedte magát. – Két évig. Addig, amíg el nem végzem a nyelvkurzust és szerzek egy alapszintű diplomát. Legalábbis ez a terv.

Coru újabb falatot harapott anélkül, hogy további kérdéseket tett volna fel. Anden esetlenül hosszúra nyúlt csend után megszólalt.

– Szóval… Coru-jen, úgy hallottam, te is tanulsz. Jogi karra jársz?

A másik fiatalember felnézett és elnevette magát.

– Senki nem hív Corunak, csak a szüleim és a barátaik. Mindenki más Corynak szólít. – Megtörölte kezét, és kezet fogott Andennel. – Most, hogy rendesen bemutatkoztunk egymásnak, igen, jövő ősztől a Watersguard Egyetem jogi karára járok. Egy évet kihagytam, hogy önkéntes munkát végezzek, és jogi asszisztensként félretegyek némi pénzt a tandíjra. Jövő nyárra pedig azt tervezem, hogy hat hétig utazgatok az országban. – Feljebb szegte állát, és kissé megemelte hangját, hogy apja is hallja. – Mielőtt arra kényszerítenek, hogy a nővérem nyomdokába lépjek.

– Nővéred is van? – kérdezte Anden.

– Három is. – Cory megrázta a fejét. – Nyugodtan sajnálj.

Anden nem tudta, milyen, ha ennyi lánytestvére van valakinek, de ő is a legfiatalabb volt a családjában, és tulajdonképpen három idősebb testvére volt; ezt el is mondta. Cory felkelt az asztaltól és levett a kandallópárkányról egy bekeretezett családi fotót, majd megmutatta Andennek.

– A legidősebb nővérem ügyvéd; a szövetségi Iparügyi Minisztériumnak dolgozik. A férje mérnök, de nincs gyerekük. A második nővérem ápolónak tanult, most otthon van a két kisgyerekével. A harmadik – ő az – szociális munkásként végzett, és tavaly ment férjhez.

A Dauk család tagjai mind hasonlítottak egymásra mosolyuk vonalában, válluk szélességében. Anden meg akarta kérdezni, hogy Cory nővérei is Zöldcsontok-e, de eddigi espeniai tartózkodása során már olyan sok baklövést követett el a kultúra terén, és olyan sokszor voltak rosszak a feltételezései, hogy habozott. Ha az itteniek rejtve viselik a jádéjukat, lehet, hogy udvariatlannak számít nyíltan megkérdezni valakiről, hogy Zöldcsont-e. Még egy percig udvariasan nézegette a családi fotót, mielőtt visszaadta volna Corynak.

– A kisebbik fiuk még a Watersguardra jár, igaz? – kérdezte Dauk Losunyin a Hian házaspártól. – Hogy megy neki? Még mindig a doktoriján dolgozik?

A négy idősebb kekoni közti beszélgetés először felnőtt gyerekeikre és a velük kapcsolatos különféle panaszokra terelődött, majd a Déli Csapda kekoniak lakta részein élő szomszédokkal kapcsolatos pletykákra. Andennek úgy tűnt, mindez a szóbeszéd túl hétköznapi ahhoz, hogy érdemes legyen egy Pillér figyelmére, Dauk Losun azonban vaskos könyökével az asztalra támaszkodott, és állát öklére támasztva hallgatta, ahogy Hian asszony elpanaszolja a házuk előtti egyre nagyobb forgalmat, valamint kifejezi aggodalmát a szemközt lakó, folyton veszekedő pár miatt.

Dauk Sana épp leszedte a tányérokat és kihozta a teát, valamint egy espeni süteményekkel teli fémdobozt, mikor csengettek. Cory kinyitotta az ajtót. Egy férfi lépett be, aki komoly arccal biccentett mindannyiuk felé.

– Dauk-jenek, Hian úr és asszony. – Andenre nézett, de nem szólt semmit. Levette kalapját, kabátját és csizmáját. Elegáns fekete bőrkesztyűt viselt; ezt is lehúzta, de ahelyett, hogy a kabátjával együtt kint hagyta volna, inge mellzsebébe gyűrte, mielőtt csatlakozott volna hozzájuk a vacsoraasztalnál. Cory odahúzott egy széket neki, a férfi pedig köszönetet mormolt, majd vett magának a süteményből, miközben Sana mindenkinek kitöltötte a teát.

Az újonnan érkezett volt az első olyan ember, akivel Anden Espeniában találkozott, és azonnal az jutott eszébe róla: Ököl. Nem volt különösebben termetes, de megjelenésében minden – éles tekintete, kiállása, mozgása, inas testének tartása – azt sugallta, képes az erőszakra. Kaul Hilo egyszer azt mondta Andennek, hogy a jó Öklök agya olyan, mint a házőrző kutyáé – lehet, hogy barátságos, mosolyog és csóválja a farkát, de mindig éber. Ha egy rossz mozdulatot teszel, ha fenyegeted azt, amit értékesnek tart, akkor a kutya nem fog habozni, beléd mélyeszti a fogát. Anden, bár most találkozott először ezzel az emberrel, azonnal látta rajta, hogy az a fajta, aki beillene a Maik fivérek mellé.

– Sajnálom, hogy nem tarthattam veletek a vacsoránál – szólalt meg a férfi. Érkezésétől megváltozott az este hangulata; Anden gyanította, hogy nem véletlenül érkezett most, hanem pontosan így időzítette. A céltalan csevegés elhalt. A székek kis nyikorgással hátrébb húzódtak a leszedett asztaltól; cigaretta és hoji érkezett.

– Rohn-jen, tudod, hogy bármikor szívesen látunk – felelte Dauk Sana, de hangjában ott bujkált némi visszafogottság, ami korábban nem. – Hogy van a vállad?

– Sokkal jobban, amióta gyógyítottad párszor, Sana-jen.

Dauk Losun Anden felé intett.

– Toro, ő Emery Anden, látogatóban itt lévő janlooni diák. Csak félig kekoni, de az anyja hatalmas Zöldcsont volt, őt pedig örökbe fogadta a Nincs Csúcs klán Kaul családja, legfiatalabb unokájukként.

Anden megdöbbent. A vacsora alatt végig az volt a benyomása, hogy a Déli Csapda Pillére csak annyit tudott róla: a Hian házaspárnál lakó diák. Dauk Losunyin ugyanazon a közvetlen, jószomszédi hangon beszélt, mint egész este, mintha Anden története mindenki számára ismert lett volna, bár ez nyilvánvalóan nem volt igaz. Cory felvonta a szemöldökét. Hátradőlt, oldalt hajtotta fejét, és fokozott érdeklődéssel méregette Andent.

Rohn Toro fahéjas kekszet mártott a teájába.

– A Kaul híres név – jelentette ki.

– Nagyon híres – bólintott Dauk Losun. Hátradőlt, és elégedetten dörzsölte meg gyomrát a finom vacsora után. – Kekonon nőttem fel egy Zöldcsont-családban, a shotar megszállás idején, és egész gyerekkoromban az Ősi Hegy Társaság bátor vezetőiről szóló történeteket hallgattam. Ayt Yugontin és Kaul Seningtun; a Lándzsa és a Fáklya. Miután apám megölt egy shotar rendőrt, a Társaság segített nekem, anyámnak és nővéreimnek Espeniába szökni. Az a három hét, amit egy teherhajó rakterében töltöttem, életem legrosszabb három hete volt, de, hála az isteneknek, biztonságban megérkeztünk új hazánkba, még ha nem is volt semmink, csak a ruha, amit viseltünk. Tizennégy éves voltam. – A Pillér elszánt pillantást vetett Andenre. – Fiatalember, azért mondom el mindezt, hogy tudd, a legmélyebb tisztelettel viseltetem családod iránt. Feladatomnak tekintem, hogy mindenről tudjak, ami a környéken történik, így mikor Hian úr és Hian asszony felhívtak, hogy elhoznak téged, természetesen körbekérdezősködtem, hogy többet tudjak meg rólad. Most, hogy tudom, ki vagy, családom és én mindenben segíteni akarunk, amiben tudunk.

– Köszönöm, Dauk-jen! – Anden próbált magához térni a meglepetésből, amit a Daukban és a beszélgetés hangnemében beállt változás okozott. Még mindig nem volt biztos benne, mire számíthat a szerény megjelenésű Pillértől, az otthonos családi vacsorától, a hamis jádéval díszített háztól.

– Anden-se, mondd el, mi történt – sürgette Hian asszony.

Miután Anden beszámolt nekik a parkban történt durva incidensről, Dauk odafordult Rohn Toróhoz.

– Ismered ezt a Carson Suntert?

– Gizda Reams egyik Kabátja. – Rohn a kabát szót és Gizda Reams nevét espeniül mondta. – Kromner főnök nem akadna ki egy ilyen apróságon, de lehet, hogy Reams igen.

Hian úr és asszony aggodalmas képet vágtak.

– Dauk-jen, a bandáknak nincsenek elveik – jelentette ki Hian asszony. – Lehet, hogy rátámadnak a házunkra, talán még a fiainkra is?

Anden semmit nem értett és egyre jobban megijedt.

– Ez azt jelenti, hogy akivel megverekedtem, az… ki is?

Meglepetésére Cory válaszolt.

– Pont egy bandataggal kellett összebalhéznod? Tudod, ezek gengszterek. Kromner főnök alá tartozik minden szerencsejáték, zsarolás, drogkereskedelem és csalás Port Massy egész déli részén, Willum „Gizda” Reams pedig a jobbkeze. A férfi, akit megvertél, Carson Sunter egy Kabát, a Kromner-banda egyik gyalogos katonája. Nincs ugyan magasan a ranglétrán; az a fajta, aki beszedi a védelmi pénzt az üzletektől és összegyűjti a drogokból származó pénzt. De Reams, az alvezér talán más szemmel fogja nézni azt, hogy egy kekoni eltángált egy helybélit.

– Azok a senkiháziak bárkire rátámadnak, aki gyengébb, főleg a bevándorlókra – mondta Hian úr. – A kekoniak lakta környéket azonban békén hagyják, mert itt van nekünk Dauk-jen mint Pillér, és a jádét viselő Zöldcsontok, akik megvédenek minket. Ezért nem látod őket a Déli Csapdának azon a részén, ahol mi élünk.

– Afféle egyezségünk van a bandákkal. Ők nem foglalkoznak a mi dolgainkkal, mi pedig nem foglalkozunk az övékkel – magyarázta el Dauk Losun. – De attól tartok, ez változni fog, amint betiltják, hogy civilek jádéval rendelkezzenek.

Szavai hallatán kitört a felháborodás a kis asztal körül. Dauk Sana elmormolt egy káromkodást. Férje megnyugtatón felemelte a kezét.

– Akár bele is nyugodhatunk. Túl sok történet látott napvilágot a felelőtlen jádehasználatról, a Viszketés egyes eseteiről, és most arról is, hogy az oortokói katonai beavatkozás óta megnőtt az érdeklődés a jáde iránt. A jáde betiltásáról szóló törvényjavaslat már a Nemzetgyűlés előtt van, támogatja a miniszterelnök és a legnagyobb kereskedelmi vállalatok is. Eldöntött tény, hogy át fog menni.

A Pillér benyúlt flanelinge gallérja alá, és előhúzott egy ezüstláncon lógó, kör alakú jádemedált. Megcsókolta a korongot, és Anden felé fordult.

– Ez a mi kekoni örökségünk. A családom nemzedékek óta visel jádét. Napjainkban ez védi meg népünket a bandáktól és mindenki mástól, aki kihasználna minket; ez kovácsol bennünket közösséggé, keko-espeniként része az identitásunknak. Most pedig a kormány azt mondja, hogy tiltja a törvény? Akkor a törvény rossz.

Felesége hevesen bólogatott.

– Lehet, hogy nem vagyok orvos, de ápolói képzést kaptam Kekonon, és elég orvosi Irányítást tanultam ahhoz, hogy segítsek a hozzám fordulók problémáin. Most azonban e miatt a nevetséges törvény miatt félni fognak, hogy valami illegális dologba keverednek, bár már évek óta járnak hozzám. – Ahogy a Dauk család többi tagjánál is, Anden Cory anyjánál is megpróbált rájönni, hol viseli a jádéját, de nem sikerült.

Dauk Losun visszadugta a medált az inge alá, ahol nem látni.

– Egyvalamit fog ez az új törvény elérni: azt, hogy a bandák saját jádéra vágynak majd. Már most látom, hogy elkezdődött: Port Massy minden feketepiaci üzelméből részesedést akarnak. A kábítószerben így is nyakig benne vannak, feltételezem, hogy a csillámkereskedelem is kell majd nekik. Nem telik bele sok idő, és a bandatagok célkeresztjébe kerülünk amiatt, ami nálunk van.

Dauk Sana hevesen fújt egyet.

– Az a nap még nem érkezett el. Ne térjünk el a témától! Anden és a Hian házaspár segítségért jöttek, mi pedig nem hagyhatjuk, hogy ez az ostoba félreértés bármelyiküknek is gondot okozzon. Kérjük meg Rohn-jent, hogy látogasson el Gizda Reamshez… – az asszony pár pillanatig gondolkodott – kétezer thalirral. Úgy vélem, háromezerig elmehetünk, de annál tovább nem.

A Pillér bólintott.

– Feleségem szokás szerint okosabb, mint én. Jó, hogy itt van mellettem, és segít összpontosítani ezekben a nehéz időkben. Toro, vidd magaddal két legzöldebb barátodat, és ha Reams megpróbálja magasabbra srófolni az összeget, emlékeztesd, hogy tudunk a Gerting-balhéról, és nem szóltunk a rendőrségnek. Háromezer és a további hallgatásunk; ezt el fogják fogadni.

Anden körbenézett az asztalnál ülőkön. Úgy érezte, két hatalmas felismerés ragadta meg teljes erővel. Az első az volt, hogy mindannak ellenére, amit eleinte hitt, és amit unokatestvérei hittek, mégsem olyan országba érkezett, ahol nincs jáde és nincsenek klánok. Janloonban a kérdés, hogy ki irányítja a jádepiacot, a Nincs Csúcs és a Hegy közötti nyílt vérontáshoz vezetett az utcákon; itt még csak most kezdődött, ott forrongott az espeni alvilágban és a bevándorlóközösségek sötét zugaiban, de mindenképpen létezett. A második felismerés akkor tört rá, amikor Daukra nézett, majd a feleségére, majd az ismeretlen Rohnra. A kis családi étkezőasztal semmiben nem emlékeztetett a Kaul-ház elegáns dolgozószobájára vagy a Hajó úti irodaház legfelső szintjére, de Anden most már megértette, hogy egy Zöldcsont Pillért, Időjósát és Szarvát látja maga előtt. Port Massyben kicsit máshogy festettek, mint Janloonban: egyszerű emberek voltak, a közösség tagjai, szomszédok, akik titokban segítik szomszédaikat.

Coryra pillantott. A fiatalember, aki nemsokára jogász lesz, hátradőlt falnak tolt székében, egyik lábát felhúzta az ülésre, és még mindig követte valamennyire a beszélgetést, de látszólag jobban érdekelték a dzsemmel töltött sütemények. Cory magas volt, bőre sima, bokája izmos a biciklizéstől. Pólóján a logó Anden szerint alighanem egy népszerű zenekaré volt; a fiatalember minden szempontból nagyon is espeninek tűnt. Ugyanakkor Zöldcsont volt, valahol a testén jádét viselt, és arra is kiképezték, hogy használja. Milyen pozíciót tölthetett be a klánban?

Rohn Toro kiitta teáját, és felkelt.

– Megkeresem Reamset, és beszélek vele.

– Köszönöm, öreg barátom – felelte Dauk Losun. Ő is felállt, és kikísérte Rohnt az ajtóig. – Jó ötletnek tartanám azt is, ha valamikor a közeljövőben baráti látogatást tennél Tim Jorónál. Magánügy, hogy mi történik férj és feleség között, de amikor már híre megy a szomszédságban, és nyakunkra hozhatja a rendőrséget, az már nagyobb probléma, mindenkire hatással lehet. Ha lennél olyan kedves, és emlékeztetnéd rá…

Rohn bólintott, és távozott a házból. Miközben Dauk Sana csomagolt a megmaradt ételből, és Hian asszony kezébe nyomta a tálat, Hian úr összeszedte kabátjaikat, és ismét mélyen meghajolt a Pillér előtt.

– Dauk-jen, nem tudjuk eléggé megköszönni, amiért intézkedik ebben az ügyünkben. Ragyogjon önre az istenek kegye!

– Ne aggódjanak – mondta Dauk –, Rohn Toróra mindenben lehet számítani, és korábban is volt már ügyünk a bandákkal. Jöjjenek el vacsorára bármikor, és hozzák ezt is, itt. – Felemelte ujját, és mókás szigorúsággal megfenyegette Andent. – Mostantól igyekezz nem bajba keveredni, érted? Most már tudod, hogy párbajozni tilos. Vannak módok, amelyekkel meg lehet kerülni a tilalmat, de erről most nem beszélünk. Ugyanakkor csodálom a sűrű véredet, azt, hogy kiálltál magadért, és nem hagytad, hogy bárki is megvetően bánjon veled. Igazi kekoni férfi vagy, az óhazából, lélekben zöld, nem olyan, mint amilyenek a mi puhány espeni gyerekeink manapság. – Fiára sandított.

Cory Andenre kacsintott apja háta mögül.

– Viszlát, szigetlakó!

Anden homlokához érintette összekulcsolt kezét búcsúzóul. Még mindig szédült mindattól, ami történt. – Dauk-jen, biztos benne, hogy ez majd elsimítja az ügyet? – Legjobban a Hian házaspár miatt aggódott; nem bírta elviselni, hogy veszélybe sodorhatta őket.

– Nos, semmire nincs garancia, de ne emészd magad – felelte a Pillér. – Tudod, van egy mondás: ha meg kell oldani egy problémát, az espenik előbb pénzzel próbálják, majd erőszakkal. A kekoniak előbb próbálják erőszakkal, utána pénzzel. – Dauk Losun halkan nevetgélt. Nyilván máskor is idézte már ezt a mondást, mert felesége és fia a szemét forgatta a férfi háta mögött. – Espeniában vagyunk, tehát ahogyan Hianék a pótszüleid, engedd meg, hogy én barátod és családod barátja legyek.

Anden bólintott köszönetképpen, de aggodalom kúszott a szívébe. Erősen gyanította, hogy a Déli Csapda Pillére, bár melegszívű és őszinte ember, nemcsak a Hian házaspár iránti rokonszenve miatt nyújtott segítő kezet neki, hanem azért is, mert Anden kapcsolatban áll a Kaul családdal. Nem lehet, hogy arra számít, a Nincs Csúcs klán egy nap majd viszonozza barátságát és kegyét? Durván csalódni fog, ha Anden semmilyen viszonzást nem képes nyújtani.

A fiú óvatosan válogatta meg szavait.

– Dauk-jen, hálás vagyok önnek. Idegen vagyok ebben az országban, és csak a kekoni közösség tagjainak köszönhetően vagyok képes fennmaradni itt. Őszintén szeretném, ha unokatestvéreim nevében is beszélhetnék, de attól tartok, semmilyen státusszal nem rendelkezem a Nincs Csúcs klánban. Eleve ezért küldtek el Janloonból. Magam nem vagyok Zöldcsont, de remélem, hogy egy nap a barátságom többet ér majd, mint amennyit most.

A Pillér a legkevésbé sem tűnt csalódottnak az őszinte beismerés hallatán. Talán amikor igyekezett többet kideríteni Andenről, mindent megtudott, amit lehet, és már tisztában volt a fiú szerepével a klánháborúban, tudott az ezt követő kegyvesztéséről. Kinyújtotta hatalmas, durva kezét, és Anden megrázta.

– Egy ilyen ékesszóló fiatalember barátsága? Lefogadom, hogy így lesz. A dolgok változnak. Engem és családomat is a körülmények száműztek Espeniába, de semmit nem bántam meg.