32. FEJEZET
RÉG ESEDÉKES BESZÉLGETÉSEK

Shaenek vérátömlesztésre volt szüksége, és tizenkét napot töltött a Janlooni Közkórházban, mielőtt a sebész és dr. Truw hazaengedték volna. Kérésére a közvetlen családtagokon kívül senkit nem engedtek be hozzá látogatóba. Fájdalomcsillapítókkal teletömve, a jádemegvonás tüneteitől szenvedve az utolsó dolog, amire vágyott, az volt, hogy riporterek kérdéseire kelljen válaszolnia, ebben az állapotában kelljen mutatkoznia Hajó úti kollégái előtt, vagy bűntudattal telve Maro szemébe kelljen néznie. Emiatt aztán, mikor végre hazatért, úgy érezte, teljesen elszakadt a világ többi részétől, és teljesen letaglózta a feladat, hogy újra meg kell vetnie a lábát; azt sem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Bár az Akadémián képezték ki, és korábban is harcolt és ölt már, Zöldcsont-mércével és különösen Kaul-mércével mérve mindeddig viszonylag biztonságban élte az életét: nagyapja elkényeztette, Lan védelmezte, arra nevelték, hogy a klán üzleti oldalán dolgozzon, külföldön élt Espeniában, majd egy irodaház legfelső szintjén dolgozott. Korábban sosem járt még ilyen közel a halálhoz, és a tapasztalat alázattal töltötte el.

Most meztelenül állt fürdőszobatükre előtt. Az alhasán végigfutó hosszú, rózsaszín sebhely, amely a szélein már kezdett fehéredni, és helyenként varratnyomok szakították meg, eltorzította köldöke formáját. Még mindig fájt, ha oldalra fordult vagy derékból meghajolt. Koponyája mélyén tompán ott lüktetett a jádemegvonás okozta fájdalom, teste minden izma mintha ólomból lett volna. Még mindig megvolt jáde fülbevalója, karperece és bokalánca, Hilo el is hozta őket a kórházba, hogy viselni tudja, ha már elég erős hozzá, nyaka azonban sápadtnak és meztelennek tűnt kétrétegű jáde nyakpántja nélkül.

Shae felöltözött, és felhívta Woont telefonon. A férfi azonnal átjött, és kölcsönösen rájuk tört a megkönnyebbülés, ahogy átölelték egymást az ajtóban.

– Shae-jen – kezdte Woon bizonytalan hangon –, megértem, miért tetted, amit tettél, de akkor úgy éreztem, el foglak veszíteni. Ha így történt volna, azt hiszem, elmentem volna a Pillérhez, hogy a halálomért könyörögjek.

– Ilyenre gondolni se merj, Woon-jen – felelte Shae, némileg döbbenten a férfi szavai hallatán. Bementek a konyhába. Shae az asztalra támaszkodott, miközben kihúzta székét, Woon pedig támogatón a könyöke alá nyúlt, és segített neki leülni.

– Mennyire rossz, Shae-jen? – kérdezte, és homlokára mély ráncok ültek ki az aggodalomtól.

– Az elvonási tünetek? – Shae grimaszolt. – Ki lehet bírni, és nem fog sokáig tartani. – Kimerült volt, mindene sajgott, és néha úgy érezte, pókhálók takarják szemét és fülét, de nem vesztette el minden képességét. A fizikai sérülések miatt az elvonási tünetek is rosszabbnak tűntek, de messze nem minősültek olyan komolynak, mintha minden jádéját elveszítette volna, és tapasztalatból tudta, hogy pár héten belül túllesz rajtuk.

Woon másképpen értelmezte, amit Shae mondott.

– Hozok neked jádét a klán raktáraiból – mondta. – Mennyi kell egy új nyakpánt készítéséhez?

Shae megrázta a fejét.

– Nem akarok újat. – Semmi nem gátolta volna abban, hogy a Kaul család hatalmas készleteiből pótolja a párbajban elvesztett jádét, de miután majdnem meghalt a lehető legnyilvánosabb módon, úgy érezte, tisztességtelen, önmagát lekicsinyítő dolog lenne, ha új nyakpántot látnának rajta, olyan jádéból, amiért nem küzdött meg. Úgy tűnne, mintha semmilyen hatással nem lett volna rá csaknem halálos kiállása ellenfelével szemben, mintha azt, amit aznap elvesztett, ilyen könnyedén helyre lehetne állítani. Ayt Mada sem tudta visszanöveszteni füle levágott részét; Shae ugyanolyan nyíltan fogja viselni jádéja hiányát, akár egy sebhelyet.

Woon bizonytalannak tűnt az elutasítás hallatán, de megértette, mennyire személyes okai vannak Shae döntésének, és vita nélkül elfogadta magyarázatát. Shae megkérte, hogy mondja el, mi történt az elmúlt tizenkét napban. Az Időjós Árnyéka hűségesen helyettesítette Shaet a Hajó úton. Ahol döntést kellett hozni, olyat hozott, amiről tudta, hogy Shae jóváhagyta volna; minden más kérésre és kérdésre azt felelte, majd az Időjós foglalkozik vele visszatérésekor.

Woon egyvalami olyat tett, amire Shae nem számított: elment Hami Tumashonhoz, és megkérdezte a fő Szerencsehozót, nem szándékozik-e lemondani pozíciójából. Az időjósi hivatal két legmagasabb rangú beosztottja évek óta dolgozott már együtt, és kölcsönös tisztelettel viseltettek egymás iránt, ami visszanyúlt egészen azokba az időkbe, amikor Woon még Lan Pillérese volt, Hami pedig magas rangú Szerencsehozó Doru irányítása alatt. Hami azonban nem vette jó néven a kérdést, felismerte benne azt, ami valóban volt: a hűtlenség vádját.

– Csak a Pillér vagy az Időjós kérheti a lemondásomat, Woon-jen – felelte ridegen. – Csábít a gondolat, hogy tiszta pengét ajánljak, de azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy ezen a ponton minden más párbaj jelentéktelennek tűnne. – A fő Szerencsehozó továbbra is szokásos hozzáértésével intézte a Hajó úti iroda mindennapi feladatait, de az összetűzés után ő és Woon ritkán álltak szóba egymással, ha nem volt feltétlenül szükséges.

Mikor Woon mindenről tájékoztatta, amit tudnia kellett, Shae úgy érezte, nem is bánná, ha még pár napig kórházban maradt volna.

– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg, Woon-jen – mondta. – Sajnálom, hogy ennyi teendőt hagytam rád épp akkor, amikor boldogan kellene szervezned az esküvődet. – Woon pár hónap múlva tervezett megházasodni. Shae nem találkozott még a menyasszonyával, de látott róla egy csinos fényképet a férfi íróasztalán.

Woon jádeaurája megrezzent az esküvő említésére.

– Semmiség volt ahhoz képest, amin te mentél keresztül. Egyébként is, Kiya és anyám elvégzik a szervezés oroszlánrészét, nekem csak meg kell jelennem. Ugyanakkor – folytatta –, ha legközelebb tiszta pengét ajánlasz Ayt Madashinak, nagyra értékelném, ha szerencsésebben választanád meg a dátumot. – Woon, ha nagy ritkán megcsillogtatta humorát, olyan pléhpofával tette, hogy Shae sosem tudta, nevessen-e.

Mikor másnap visszatért a Hajó útra, fizikailag erősebbnek, kevésbé zavarodottnak érezte magát: előtte tizennégy órát aludt a saját ágyában. Váratlan csend köszöntötte, mikor belépett az épületbe. Ahogy a liftből az irodájába ment, az emberek abbahagyták a beszélgetést, és szünetet tartottak munkájukban. Shae Érzékelése lomha volt a jádeveszteség és a többnapi lábadozás után, de így is érezte, ahogy a felindulás hulláma végigterjedt a folyosón.

Balján egy férfi homlokához emelte összekulcsolt kezét, és formálisan meghajolt tisztelgésként.

– Kaul-jen! – kiáltotta. – Üdvözöljük újra az irodában!

A mellette lévő asztalnál ülő nő követte példáját, majd egy másik is. A közelükben lévő Szerencsehozók felálltak székükből, és irodájuk ajtajához vagy fülkéjük bejáratához mentek, hogy tisztelegjenek a mellettük elhaladó Időjós előtt. Shae látta arcukon a feszült mosolyt, ami egyszerre fejezett ki gratulációt és vigasztalást. Elvesztette ugyan a párbajt, és jádéja nagy részét is, de megvédte magát és klánját a rágalomtól. Olyan jól harcolt, ahogyan várhatták tőle, és megmutatta, hogy hajlandó meghalni saját és családja jó híréért. Ezekben a legkritikusabb kérdésekben elhallgattatta azokat, akik kétségbe vonták, mennyire van meg benne a becsületesség és alkalmasság, amivel egy Zöldcsont vezetőnek rendelkeznie kell.

Shae titkárnője felugrott, és követte főnökét az irodába.

– Kaul-jen, Kowi tanácsos úr és két Lámpás harmadik napja minden reggel bejönnek, és a folyosón várnak, hogy beszélhessenek önnel. Látni kívánja őket, vagy küldjem el őket?

– Fogadom őket – felelte Shae. Mögötte az emberek visszatértek munkájukhoz, mintha semmi különös nem történt volna.

A titkárnő beengedte Kowit és a két Lámpást Shae irodájába. A találkozó ürügye az volt, hogy beszámolnak Shaenek arról, mi történt távollétében a Királyi Tanácsban, különös tekintettel az ország költségvetésére és arra a kérdésre, mi legyen Kekon álláspontja a már közel egy éve zajló oortokói háború menekültjeit illetően. Shae azonban tudta, mi látogatásuk valódi oka. Nagy kockázatot vállaltak azzal, hogy elmentek Hilóhoz, és felszólaltak amellett, hogy a Pillér távolítsa el húgát az időjósi pozícióból. Most, amikor nyilvánvaló lett, hogy kudarcot vallottak, és Shae marad, eljöttek megakadályozni, hogy kiessenek a kegyéből.

– Kaul-jen – szólalt meg Kowi tanácsos idegesen, miközben mélyen meghajolt tisztelgésül –, mindannyiunk nevében beszélek, amikor kijelentem, mekkora megkönnyebbülést okoz, hogy látjuk, jól van. – A két Lámpás sietve visszhangozta szavait. Shae kegyesen fogadta jókívánságaikat, majd húsz percig beszélgettek a Tanács ügyeiről. Kowi végül megköszörülte torkát. – Kaul-jen, családom nemzedékek óta kötődik a Nincs Csúcshoz, így gondolom, egyértelmű, hogy a klánhoz fűződő hűségem megingathatatlan, és személy szerint remélem, hogy hosszú éveken át dolgozhatunk még együtt.

Eho úr, az egyik Lámpás folytatta.

– Napjainkban a hírek gyorsabban terjednek, mint valaha, és azelőtt kerülnek be az újságokba vagy a rádióba, mielőtt bárki meggyőződött volna valós voltukról. Szégyenkezve kell beismernem, hogy talán én is túl gyorsan vontam le rossz következtetéseket a nemrégiben hallott rosszindulatú szóbeszéd alapján, de sosem lett volna szabad elveszítenem hitemet a klánban és az Időjós hivatalában.

– Hajlandó vagyok nyilvánosan is kifejezni megbánásomat a Pillér előtt bármiféle félreértésért – mondta Orn úr bűnbánó hangon, őszintén, bár fájdalmas arckifejezése mást sugallt. Egy hiányzó fül nem festene túl jól azon, aki politikai hivatalért szeretne indulni.

Shae hagyta, hogy a helyiségre csend telepedjen, épp elég időre ahhoz, hogy Érzékelhesse látogatói növekvő nyugtalanságát. Egymás után rájuk nézett, arca kifejezéstelen maradt. A férfiak egyike sem állta pár másodpercnél tovább a tekintetét, mielőtt lesütötte volna a szemét. Shae keresztbe vetette lábát, és kezeit összekulcsolta egyik térdén.

– Nem lesz rá szükség – felelte. – Nagyapám mindig arra tanított, hogy ha egy barát a bocsánatodat kéri, bocsáss meg neki. – Látogatói jól láthatóan megnyugodtak, válluk megereszkedett, arcukon mosoly tűnt fel.

Shae folytatta, mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna.

– Azt is megtanította nekem, hogy ha még egyszer meg kell bocsátanom nekik, akkor soha nem voltak a barátaim. – Könnyedén felkelt ültéből, hogy véget vessen a találkozónak. – Tudom, hogy mostantól számíthatok a barátságukra és a hűségükre.

———

Shae a következő pár napot azzal töltötte, hogy próbálta utolérni magát. Ötödnap reggel behívta Hami Tumashont az irodájába.

– Hami-jen – kezdte minden bevezető nélkül –, ideje beszélnünk a jövődről az időjósi irodában és a Nincs Csúcs klánban.

Hami arckifejezése merevvé vált, óvatossá. Jádeaurája védekezőn bizsergett. Shae folytatta.

– Nem mindig értettünk egyet egymással, amióta Időjós vagyok. Előfordult, hogy megkérdőjelezted a döntéseimet, vagy egyértelműen kimutattad, hogy szerinted helytelenül cselekedtem.

– Akkor szólaltam fel, amikor szükségét éreztem – mondta Hami nyersen. – Ugyanezt megtettem akkor is, amikor Yun Doru volt az Időjós. Elég szűk látókörű volt, de az az igazság, hogy a klán már megszokta, mert régi motoros volt, a Fáklya bajtársa. Neked nincs meg ez az előnyöd. Még ha egyet is értek azzal az iránnyal, amelyet megszabtál a klán számára, muszáj rámutatnom, ha olyasmit teszel, amit rosszul gondoltál át, esetleg ami csökkenti az irántad vagy a Nincs Csúcs iránt érzett tiszteletet.

– Jól teszed – felelte Shae. – Bármennyire sérti is néha a büszkeségemet az őszinteséged, el kell ismernem, hogy te vagy az a személy a Nincs Csúcsban, aki a legjobban képes áthidalni a klán két oldala közti különbségeket. Egy Ököl lélekjelenlétével és hideg ösztöneivel rendelkezel, de megvan benned egy jó Szerencsehozó esze és tapasztalata is. Megérted, hogy haladnunk kell a korral, de azt is, hogy fontos hűnek maradnunk ahhoz, amik vagyunk: a Zöldcsont-lét lényegéhez. Ezért hívtalak ide. Szeretném, ha Espeniába költöznél, és irodát nyitnál az időjósi hivatalnak Port Massyben.

Bármire is számított Hami, mikor Shae irodájába hívták, nem ez volt az. Mivel a férfi elsőre túl döbbentnek tűnt a válaszadáshoz, Shae folytatta.

– A jelenlegi politikai helyzet ellenére a valóság az, hogy gazdaságilag ezer szállal kötődünk Espeniához. Jádét vásárolnak tőlünk, katonai bázisaik vannak a területünkön, és most már az országukban lévő üzleti érdekeltségeink is egyre jelentősebbé válnak. Nem leszünk képesek mindezt Janloonból irányítani. Szükségem van valakire ott. Olyasvalakire, akiről tudom, hogy hű a klánhoz, aki képes alkalmazkodni az új módszerekhez, de igazi kekoni módjára fogja irányítani az irodát.

Hamin látszott, hogy még mindig igyekszik felfogni a hallottakat.

– Milyen támogatásban fogok részesülni Janloonból? – kérdezte óvatosan. Szerette volna tudni, hogy Shae komolyan gondolja-e a terjeszkedés ötletét, vagy csak kézenfekvő ürügyet keres arra, hogy a tengerentúlra küldje, gyakorlatilag száműzetésbe.

– Amennyit csak nyújtani tudok – felelte Shae. – Kiválaszthatsz egypár Szerencsehozót, aki segít beindítani az ottani irodát. Vannak kapcsolataink Port Massyben, akik segítenek további, helyi alkalmazottak felvételében. Közvetlenül nekem fogsz felelni, ahogy eddig is. A klán finanszírozza majd családod átköltözését és megélhetését. Két gyereked van, igaz, Hami-jen?

Hami bólintott.

– Négy- és hatévesek.

– Amennyiben beleegyezel, arra kérnélek, hogy legalább három évre kötelezd el magad a feladat mellett. A gyerekeid Port Massyben járnak majd iskolába, és folyékonyan megtanulnak espeniül, de még elég fiatalok lesznek ahhoz, hogy felvegyék őket a Kaul Du Akadémiára, mikor visszatérsz Janloonba.

Látta, hogy Hami fontolóra veszi az ajánlatát. Fő Szerencsehozóként a férfi elérte karrierje csúcsát, kevés lehetőség nyílt további előrelépésre. Kétségtelen, hogy arra számított, még tíz évig, esetleg annál is tovább ugyanezt a pozíciót fogja betölteni a Hajó úton. Ugyanakkor viszonylag fiatal volt, csak negyvenegy éves, és vonzotta az ötlet, hogy külföldön éljen, fizetést kapjon érte, és teljesen új részleget nyisson a klán tevékenységén belül.

– A feleségem és én már beszéltünk arról, milyen lenne eltölteni némi időt külföldön – ismerte el.

– Valamit azonban át kell gondolnod – tette hozzá Shae. Tudta, hogy amit most mond, az eltántoríthatja a férfit, de ki kellett térnie rá. – Espeniában most már illegális, hogy civil személy jádét viseljen. Le kell mondanod a zöldedről. Ha gondolod, tárolhatod biztonságban itt, Janloonban; ha szeretnéd, találunk rá módot, hogy titokban Port Massybe szállítsuk veled; de amíg ott tartózkodsz, addig nem viselheted. Ha csak rövid ideig tartózkodnál az országban, szerezhetnénk neked látogatói engedélyt, de te ott fogsz élni. A jáde viselése túl sok jogi kockázatnak tenne ki téged és a klán vállalkozásait.

Hami arca megrándult. Jó ideje elhagyta már a klán katonai oldalát, és Shae kételkedett benne, hogy az elmúlt években valaha is szüksége lett volna harcban kamatoztatni jádeképességeit, de a legtöbb Zöldcsont számára így is taszító volt a jádéja elvesztésének gondolata. Bár Hami esetében ideiglenes lesz, és szabad akaratából kerül rá sor, nem pedig ellenség kezétől veszíti el örökre a jádéját, Shae így is látta rajta, hogy felteszi magában a kérdést: képes lesz-e olyan helyen élni, ahol nem viselhet jádét, bármennyire csábító is a fizetség, a fejlődési lehetőség a karrierjében, a családját érintő előnyök.

Hami Shaere nézett.

– Te már vetted le a jádédat. Mennyire volt rossz érzés?

Shae átgondolta magában, mielőtt őszinte választ adott volna. Legutóbbi jádemegvonásának tünetei jelentős mértékben csillapodtak, de az emlék még frissen élt benne.

– Az elvonási tünetek nem kellemesek, de nem is annyira rosszak, mint amennyire a legtöbb ember gondolja – felelte. – Itthon mennél keresztül rajta, orvosi felügyelet alatt, így valószínűleg pár hét alatt elmúlna. Espeniában más érzés jáde nélkül élni. Itt, Kekonon egy Zöldcsonttól sem kérnék ilyesmit, de odaát, ahol már nem látsz többé zöldet mindenhol, egy idő után egyáltalán nem fog hiányozni.

– Mintha siket lennék egy siketekkel teli országban. – A fő Szerencsehozó egy ideig fontolgatta magában az ötletet. – Nem hozhatok meg ilyen fontos döntést ilyen hirtelen. Meg kell beszélnem a családommal.

Shae bólintott.

– Következő ötödnapig várom a válaszod.

Shae egy órával ebéd után távozott az irodából, és megtette a harmincperces utat metróval a Jan Királyi Egyetemig, hogy találkozzon Maróval. Hozott magával egy könyvet, hogy olvasson útközben, de nem bírt a szavakra figyelni. Borzasztóan vágyott rá, hogy újra lássa a férfit, de rettegett a beszélgetéstől, amelyre sor kerül majd köztük. Mikor végül összeszedte a bátorságát, és felhívta, lényének egy része azt remélte, hogy Maro azonnal leteszi a telefont, amint meghallja a hangját, és ezzel megkönnyíti a dolgát. Nem volt ilyen szerencséje; a vonal másik végén több szívdobbanásnyi csend fogadta, majd a férfi megszólalt, és hangjából Shae nem tudott érzelmeket kiolvasni.

– Találkozhatunk a mai utolsó előadásom után.

– Elmegyek érted – ajánlotta fel Shae, mintha ez az apró figyelmesség a részéről jóvátenné a több hetet, amíg nem kereste a férfit.

Tombolt a nyár, a városi metró fülledt volt, és büdös, az egyetem campusa azonban kellemesen zöld, rengeteg árnyékot adó fával. Shae a nemzetközi tanulmányok tanszék büféjének egyik szabadtéri asztalánál pillantotta meg Marót. A férfi háttal ült neki; előtte egy nyitott könyv hevert az asztalon, de nem olvasta, a lapok mozdulatlanok maradtak a forró, rezzenetlen levegőben. Shaet eltöltötte a vágy, hogy odamenjen, átkarolja Maro vállát, és úgy tegyen, mintha nem történt volna semmi, mintha minden a régi lenne – de az ötlet lehetetlennek tűnt, kínosnak, helytelennek, mintha egy idegent akart volna átölelni. A felszabadultság, amit a férfi közelében érzett – a kikapcsolódás, az elfogadás, amit Maro képviselt, amiről Shae ráébredt, hogy ő hozta ki belőle –, teljesen elmúlt. Már ilyen távolról is érezte.

Megkerülte az asztalt, és leült a férfival szemben. Maro felmérte tekintetével: Shae szokott irodai ruházatát viselte, csúf új sebhelyei rejtve maradtak, torka csupasz és sápadt ott, ahol korábban jellegzetes jáde nyakpántját viselte. A férfi arcán különös kifejezés suhant át – zavart megbántottság, szeretet, harag és megkönnyebbülés keveréke, ami számtalan határozatlan irányba húzta vonásait, mielőtt óvatosan semleges mosolyt kényszerített volna rájuk. Olyasvalaki mosolyát, aki próbál udvarias lenni a másik sofőrrel, aki épp összetörte a kocsiját.

– Örülök, hogy jól vagy – mondta lassan. – És örülök, hogy eljöttél hozzám.

– Sajnálom – mondta Shae. Úgy érezte, máshogy nem kezdheti.

– Miért? – Egyetlen szó, az is erőltetetten, de oly sok mindent jelenthetett egyszerre, hogy Shae nem volt biztos benne, mire válaszoljon. Maro lehalkította hangját. – Miért nem hívtál vissza egyszer sem? Akár azelőtt, akár azután, hogy megtetted?

Shae egy pillanatra elbizonytalanodott – vajon most az abortuszról vagy a párbajról beszél Maro? De az előbbiről nem tudott, így csak a párbajról lehetett szó.

– Miért hagytad, hogy a hírekből tudjam meg? Hogyhogy még csak fel sem hívtál?

– Sajnálom – ismételte Shae. – Sok minden történt, nagyon gyorsan. Tudtam, hogy ha beszélnénk, elillanna a bátorságom. Nem tudtam volna megtenni, amit tennem kellett.

– Amit tenned kellett? – kérdezte Maro, és minden szavát átjárta a kétkedés. – Meg kellett tenned, hogy önként vállalkozol egy drámai, nyilvános kivégzésre?

– Lejárattak, kényszerítettek, Maro. A Hegy arra használt, hogy aláássa és legyengítse a Nincs Csúcsot. – Megígérte magának, hogy nem kezd mentegetőzni, de hallotta, hogy hangjába így is bekúszik a védekezés. – Véget kellett vetnem neki. Mikor telefonon beszéltünk, emlékeztettél, hogy megérdemlem a pozíciómat. Azt mondtad, ne mondjak le róla.

Maro megrázta a fejét.

– De én nem párbajról beszéltem! Meg is halhattál volna!

– Igen, de nem haltam meg – felelte Shae. – Még itt vagyok. Még mindig én vagyok az Időjós.

– De ha meghaltál volna, és majdnem meghaltál, akkor előtte még csak nem is beszéltél volna velem. Ez… – Maro arca elgyötörtté vált a hitetlenkedéstől és dühtől. – Ennek nem lenne szabad így lennie olyan emberek közt, akik elvileg fontosak egymásnak. Hogy tehetted, hogy még csak nem is beszéltél nekem erről?

– Mit mondtál volna? – kérdezte Shae. – Támogattad volna a döntésemet? Vagy azt mondtad volna, ne tegyem kockára az életemet? Kerüljem el a párbajt, ne menjek el?

Szinte azonnal megbánta szavait. Maro szeme tágra nyílt, aztán arca enyhén megereszkedett.

– Igen – felelte –, azt hiszem, pontosan ezt mondtam volna. Azt mondtam volna neked, hogy te fölötte állsz az ilyesminek, annak, hogy erőszak segítségével bizonyítsd magad. Bármekkora nyomás nehezedett is rád a társadalom részéről, én emlékeztettelek volna arra, amit egyszer mondtál nekem: hogy bátor dolog hűnek maradni ahhoz, ami vagy.

– Ez az, ami vagyok – felelte Shae halkan.

Maro közelebb csúsztatta kezét az asztalon, de nem érintette meg Shaet.

– Mikor velem vagy, nem ez vagy. – Látván, hogy Shae nem néz a szemébe, szomorúan bólintott. – De én nem ismerlek igazán, ugye? Egész idő alatt, amit együtt töltöttünk, csak azt láttam, amit látni akartam, és amit meg akartál mutatni nekem. A másik oldalad, a zöldebb oldalad… ezt az embert egyáltalán nem ismerem.

Shae forrónak érezte az arcát, mintha Maro megütötte volna.

– Sosem akartam hazudni neked, nem akartam titkolózni előtted. Próbáltalak figyelmeztetni, hogy vannak olyan dolgok a klánnal és velem kapcsolatban, amikkel nem értenél egyet.

– Akár egyetértek velük, akár nem, nem lett volna szabad így tudatlanságban tartanod! – Maro hangja megemelkedett; kényszerítette magát, hogy halkabbra fogja. – Igazad van, talán vannak olyan dolgok az életedben és a családodban, amit soha nem leszek képes elfogadni. Gondolkodtam már ezen korábban is, hogyne tettem volna? Tűnődtem azon, hogy vajon csatlakoznom kell-e a klánhoz, ha feleségül akarlak venni, és hogy hogyan fogunk tudni családot alapítani, ha ennyi mindent követel tőled az időjósi pozíciód, és hogy a shotar családom megismerkedhet-e valaha is a tiéddel… olyan sok minden volt, amiről tudtam, hogy meg kell beszélnünk, de mindig azt feltételeztem, hogy meg fogjuk beszélni őket. Hogy őszinték leszünk egymással a nehézségeket illetően, és együtt oldjuk meg őket. – Fájdalmas tekintettel, kutatón nézett Shae arcába. – Egyedül így tudok elképzelni egy kapcsolatot veled. Ha teljesen őszinték vagyunk egymással. Tudom, hogy nem mondhatsz el mindent abból, mivel foglalkozol Időjósként. Ezt el tudom fogadni, de az olyan dolgokat, amik a biztonságodra vannak hatással, az életünkre… ennyit talán megérdemlek, hogy elmondj. Megígéred, hogy a fontos dolgokat nem fogod titokban tartani előttem?

Shae érezte, hogy nincs elég nedvesség a torkában. Az abortuszról semmiképpen nem beszélhetett Marónak, most nem, így nem, hogy a férfi már amúgy is megbántódott. Vajon mi más lesz még a jövőben, amit meg kell tennie, de nem lesz képes elmagyarázni?

– Az elmúlt pár évben elkövettem pár dolgot, amiről sosem hittem, hogy megteszem – ismerte el rekedt hangon. – Már nem vagyok biztos benne, mit ígérhetek meg, és mit nem.

Maro hallgatása egy végeérhetetlen percig eltartott. Shae úgy érezte, a férfi távolodik tőle, apróra zsugorodik egy alagút túlsó végén. Maro visszahúzta kezét az asztal hozzá közel eső felére, és elfordult a campus zöld gyepe felé. Szakállas állkapcsának vonala megfeszült.

– Akkor nem tudom, mik vagyunk mi egymásnak ezentúl.

Shae nagy nehezen nyögte ki a választ.

– Barátok, egyelőre. Már ha ezt még hajlandó vagy elfogadni tőlem.

Maro becsukta az asztalon heverő könyvet, egyik ujját a lapok közé dugva, hogy megjelölje, hol tartott. Felállt. Ajkán erőtlen mosoly jelent meg, olyan mosoly, amiben nem látszott semmi öröm.

– Hát persze. Vajon van olyan ember egész Kekonon, aki elég ostoba lenne ahhoz, hogy elutasítsa a Nincs Csúcs klán barátságát?