45. FEJEZET
ÍGÉRET A PARKBAN

Wen morcos volt a férjére. Természetesen megértette, hogy a Pillérre hatalmas felelősség nehezedik, és a klán iránti kötelessége elkerülhetetlenül megelőz minden mást a fontossági sorrendben, de ez pillanatnyilag nem vigasztalta. Hilo a családja körében játékos volt, és figyelmes: bolondozott a fiúkkal, fogócskázott velük, úgy hallgatta a két kisgyerek csacsogását, mintha semmi más nem járna a fejében. Mikor azonban a klán valamelyik ügye a figyelmét igényelte, hajlamos volt személyesen foglalkozni vele, amilyen hamar csak tudott, emiatt a család sosem lehetett biztos benne, hogy a rég várt közös tevékenységekre valóban sor kerül. Az előző esti zápor kellemesen lehűtötte a nyári hőséget, a nap tökéletesnek tűnt egy piknikkel egybekötött kirándulásra, Hilo azonban nem tudott velük jönni, ahogy ígérte; ehelyett órákra bezárkózott dolgozószobájába a kisebb Kőkupa klán vezetőivel, hogy az építőmunkások sztrájkjával foglalkozzanak, ami késleltette azokat a projekteket, amelyeket az espenik minél hamarabb szerettek volna befejezni az Euman-szigeten. Emellett beleegyezett, hogy a megbeszélés után fogadja egy humanitárius szervezet képviselőit, majd Időjósával együtt egész délután a belvárosban találkozik Lámpásaival.

Wen reggelit készített bátyjainak és fiainak, majd megetette a kisbabát, és összecsomagolt a kirándulásra, amit a parkba tervezett. Niko és Ru nem örültek, hogy apjuk nem tud velük jönni az izgalmas kiruccanásra, és helyette Kehn figyelmét igyekeztek kivívni. Nagybátyjuk gyakran elnéző volt a fiúkkal, és édességet csempészett nekik, ha Wen nem figyelt, most azonban anélkül ült le reggelizni, hogy bármi érdekessel szórakoztatta volna őket, a két gyerek pedig összeveszett egy vízipisztolyon, és addig lökdösték egymást, míg Ru el nem sírta magát. Kehn ügyet sem vetett a zajra, tovább lapozgatta az újságot, Tar azonban rájuk kiáltott.

– Hé! – Szétválasztotta a fiúkat, és külön székbe ültette őket az asztalnál. – Ne veszekedjetek! A testvéreknek nem szabad veszekedniük.

– Meglökött! – panaszkodott Niko. – Mindig elveszi, ami az enyém!

– Maradj csendben, és hallgass Tar bácsikádra! – szólt rá Wen, aki épp kulacsokat töltött meg vízzel.

Tar szigorúan rázta meg az ujját Niko arca előtt.

– Ő a kisöcséd. Szépen kell bánnod vele, mert mikor felnőttök, nektek, kettőtöknek össze kell tartanotok, érted? Vigyáznotok kell egymásra. Így az emberek tudni fogják, hogy ha egyikőtöket bántják, a másiktól biztosan vissza fogják kapni.

Niko duzzogva sütötte le tekintetét a tányérjára.

– Nem hiszed el? – kérdezte Tar. – Azok közül, akik megölték apádat, mikor te még kisbaba voltál, az egyik azt hitte, megúszta, de a nagybátyád utánament, és megtalálta. Tudod, mit tett azzal a rossz emberrel?

– Megölte. – Niko már hallotta a történetet.

Tar felvett három szem szőlőt, és a fiú arca elé tartotta.

– Jádeköveket tett a szájába, majd élve eltemette. – Niko szájába tette a szőlőszemeket, majd a fiú szájára szorította a kezét, és tréfásan megrázta, mielőtt elengedte volna, hogy szeretetteljesen összeborzolja a haját. – Ezért nem szórakozik senki a bácsikáiddal. Tartsatok össze, nem akarom azt látni, hogy felidegesítitek anyátokat azzal, hogy valami ostobaság miatt veszekedtek. Ennél szebb viselkedést várok el tőletek.

– Fejezzétek be a reggelit, utána elmegyünk a parkba – emlékeztette őket Wen.

Kehn felajánlotta, hogy elviszi őket kocsival – más tervei nem voltak erre a napra azon kívül, hogy pár újabb Öklével edz, mielőtt eltölt egy nyugodt délutánt Linával, aki terhesen ágynyugalomra kényszerült –, Wen azonban megígérte a fiúknak, hogy busszal mennek. A park csak tízpercnyire volt tőlük, a domb aljában, a szilárdan a Nincs Csúcs uralma alá tartozó Zöld-síkság városrészben. Wen gyakran futott össze más magas rangú Zöldcsontok feleségeivel és gyermekeivel a játszótéren és a víziparkban; semmi nem adott okot arra, hogy aggódjon családja biztonságáért. Kyanla szabadnapot vett ki, hogy meglátogassa idős édesanyját Janloonon kívül, egy abukei törzsi faluban, így Wen maga vitte hátizsákját, és egyedül küszködött a babakocsival. A feladat kevésbé bizonyult volna megterhelőnek, ha a hat hónapos Jaya nem a legnyűgösebb lett volna Wen minden gyermeke közül. Öt percre sem lehetett a babakocsiban hagyni. Hilo sokszor viccelődött, hogy a lány felnőve még zöldebb lesz, mint a bátyjai, de Wen ingerülten azt felelte, ezt a nevetséges babonát csak azért találták ki, hogy a kétségbeesett, frusztrált anyák ne fojtsák meg leginkább kezelhetetlen gyermekeiket.

Wen leterített egy takarót a gyep egy árnyékos részére a játszótér mellett, majd hagyta, hogy a fiúk elszaladjanak játszani, és nézte, ahogy a kisbaba megpróbál a fű felé kúszni. Jaya lesz az utolsó gyermeke; megajándékozta Hilót egy fiúval (valójában két fiúval) és egy lánnyal. Kehn és Lina összeházasodtak, és ők is gyermeket vártak. Tart még meg kellett dolgoznia Wennek, de a család jövője biztosabbnak tűnt, mint valaha. A kisbaba még túl kicsi volt – Hilo mindenképpen ezt mondaná –, de most, hogy felújították a vendégházat, Kaul Wan Ria visszaköltözhet Janloonba, hogy segítsen gondoskodni a gyerekekről, és Wen visszamehessen dolgozni lakberendezőként is, és minden más kapacitásában is, amit az Időjós talál neki. Az elmúlt pár évben ritkábban ugyan, de tovább találkozgatott informátoraival a Mennyei Ragyogásban, de úgy érezte, többet is tehetne. Figyelmesen követte a klán ügyeit, amikor férje és bátyjai beszéltek róluk; még akkor is tovább gondolkodott rajtuk, amikor ők már áttértek más témákra. Szinte soha nem felejtette el a nevét vagy arcát annak, akit látott, így majdnem mindenkit ismert, aki fontos szerepet töltött be a klánban. Továbbra is leckéket vett lakberendezésből és espeni nyelvből, átolvasta az időjósi iroda jelentéseit, amiket Shae elhozott a házba Hilónak, és mindennap elolvasta az újságokat, akkor is, ha kimerítették a gyerekek, és ez volt az utolsó dolog, amit elalvás előtt csinált.

Mindezt azért tette, mert éjszakánként, amikor ott feküdt Hilo mellett, a férfi gyakran megosztott vele egy problémát, amivel éppen foglalkozott, vagy egy kérdést, ami felmerült benne, és ezekben a pillanatokban Wen tudta, mit kell mondania: „Szólnod kellene Kehnnek, hogy Lott Jinre bízza a feladatot, idén esedékes az előléptetése Ököllé, nem?”; vagy „Jövő héten úgyis találkozol a polgármesterrel, magaddal vihetnéd azt a két Lámpást, és felvethetnéd a témát mindenki előtt”. Hilo ilyenkor elgondolkodott a szavain, és válaszolt: „Én is erre gondoltam”, vagy „Ez nem jutott eszembe, drágám, de jó ötlet”, azután a karjaiba zárta, megcsókolta, és gondjaitól megszabadulva másodperceken belül elaludt.

Wen mindig ebben a pár pillanatban érezte a legerősebb sikerélményt, mielőtt férje után ő is álomba merült volna. Ezekben a pillanatokban tudta, hogy segítségére volt a családnak és a klánnak. Egész életében gyötörte az erős neheztelés: ha nem született volna immunisnak a jádéra, ő is az Akadémiára járt volna, és Zöldcsonttá vált volna. Most azonban arra gondolt: ha más embernek született volna, lehet, hogy nem ismerkedik meg és házasodik össze Kaul Hilóval, és nem szül gyerekeket neki, tehát talán a sors akarta így.

Wen hideg tésztasalátából, kovászos uborkából, pörkölt mogyoróból és töltött cipóból álló pikniket állított össze. Mikor odahívta a fiúkat ebédelni, előre sejthető módon csak pár falatot ettek, mielőtt újra eliramodtak volna. Wen összecsomagolta a megmaradt ételt, majd megetette és tisztába tette Jayát. Látta, hogy a fehér Duchesse Priza megáll a park melletti járdánál, és egy reményteli pillanatig azt hitte, Hilo csodamód megszabadult bokros teendőitől, és idejött, hogy csatlakozzon hozzájuk – aztán meglátta bátyját a kormánynál, és levonta a következtetést, hogy a Pillér még elfoglalt, és Kehnt küldte értük maga helyett. Wen visszahívta magához a játszótéren kergetőző fiúkat, és szólt, hogy ideje menniük. Betette Jayát a babakocsiba, és fél kézzel tolni kezdte a kocsi felé, másik kezével Rút tartotta a csípőjén. Kehn kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy kiszálljon és eléjük menjen.

A Duchesse tűzgolyóként robbant fel.

Az egyik pillanatban még ott volt a kocsi, a következőben Wen már hátrafelé botorkált, fojtogatta a torkán akadt sikoly. Ösztönösen megragadta Nikót, és közelebb rántotta magához, majd hátat fordított, hogy védje őt és Rút a pokoli forróságtól, amit még ötven méterrel arrébb is érzett a bőrén. Amikor válla felett hátrapillantott, látta, hogy a Pillér jellegzetes fehér szedánjának ablakai és ajtói eltűntek. Az utcán formátlan fémdarabok hevertek, a roncsból áradtak a lángok és füst. A szülők sikoltva rohantak a gyerekeikért.

– Niko, fogd meg a babakocsi oldalát, és ne engedd el! – utasította Wen legidősebb gyermekét. – Átmegyünk az utcán, most, gyorsan; maradj a mamával, és ne nézz hátra! – Wen elindult a babakocsival az égő autóval ellenkező irányba; még mindig fogta Rút, és figyelte, hogy Niko teszi-e, amit mond. Mindhárom gyermek sírt a félelemtől. Körülöttük az emberek rohantak: egyesek menekültek a robbanás helyszínétől, mások épp odafelé tartottak. Wen hallotta a kiáltásokat és a távolban a szirénák hangját, de egyiket sem fogta fel igazán. Tudta, hogy a bátyja meghalt, ő és gyermekei pedig még mindig veszélyben voltak. Céltudatosan haladt előre, arra koncentrált, hogy sikerüljön Jaya babakocsijának kerekeivel manőverezni a gyepen, míg el nem érték az utcát a park túlsó oldalán. Keze csupa izzadság volt, de őt magát is meglepte, mennyire nyugodtnak érzi magát. Átkeltek a sarkon a kereszteződésen, majd Wen odament az első üzlethez, melynek kirakatában fehér lámpa égett. Elegáns férfiruházati üzlet volt, a kirakatban álló próbababákon méretre szabott öltönyök, mellények és filckalapok. Az ajtóban két eladó állt, a füstöt és a felfordulást nézték.

Wen felkapta Jayát, vállával belökte az ajtót és beterelte a gyerekeit.

– Ki az üzlet Lámpása? – kérdezte a legközelebbi eladótól.

A hátsó helyiségből ősz hajú, magas férfi lépett ki. Értetlenül vonta fel vékony szemöldökét, arcára kiült némi riadalom Wen és a három apró gyerek láttán. Mielőtt az üzlet tulajdonosa bármit is mondhatott volna, Wen megszólalt.

– A nevem Kaul Maik Wen. Kaul Hiloshudon, a Nincs Csúcs Pillére a férjem, ezek itt pedig az ő gyerekei. Használnom kell a telefonját, hogy azonnal felhívhassam. El kell rejtőznünk a boltja hátsó helyiségében, hogy biztonságban várhassuk meg, amíg értünk jön. Ha bárki is bejön és megkérdezi, látott-e minket, nemmel válaszoljon, hacsak nem biztos benne, hogy a Nincs Csúcs Zöldcsontjai azok. – Amikor a bolt tulajdonosa döbbenten nézett rá, Wen emlékeztette kötelességére. – Ön a klán Lámpása, így tudom, hogy a barátunk, és bízhatok önben, hogy mindenben segíteni fog minket.

A bolttulajdonos kinyitotta, majd becsukta száját, aztán hangosan nyelt.

– Természetesen, Kaul asszony, jöjjön velem. – Sietve bekísérte Went irodájába, egy anyagmintákkal és katalógusokkal teli kis helyiségbe, majd felemelte a telefonkagylót, és az asszony kezébe nyomta. Wen a rezidencia számát tárcsázta. Senki nem vette fel. Lenyomta a kagylót, majd az Időjós irodáját hívta. Shae titkárnője közölte vele, hogy az Időjós és a Pillér a Fehér Lámpás Klubba mentek egy megbeszélésre. Wen utasította, hogy azonnal küldjön oda valakit, aki értesíti őket, hogy rettenetes dolog történt. Meghagyta neki az üzlet telefonszámát, majd letette.

———

Hilo húsz perccel később érkezett. A tűzoltók addigra eloltották a lángokat, a parkot és a környező utcákat pedig ellepték a klán Zöldcsontjai és a janlooni városi rendőrség emberei. Wen a ruhaüzlet hátsó helyiségében maradt; nem ment ki megnézni, mi történik, vagy kideríteni, megtalálták-e bátyja, Kehn maradványait. Ha a bomba két perccel később robban, ő és minden gyermeke is halott lenne. Most csak arra bírt gondolni, hogy meg kell védenie, távol kell tartania őket ellenségei figyelő tekintete elől, ami talán még mindig erre a környékre szegeződik. Az üzlet alkalmazottai mindent odavittek neki, amiről úgy gondolták, lekötheti a fiúkat: papírt, ceruzát, egy csomag kekszet, pár régi katalógust, egy doboz krétát. Wen leült a padlóra, és megpróbálta lefoglalni Nikót azzal, hogy rajzol vele. Jayát a karjában ringatta, Rút keksszel etette. Mikor meghallotta, hogy kivágódik az üzlet ajtaja, és Hilo a nevén szólítja, Wen kirohant elé, és viharos megkönnyebbüléssel zuhant férje karjaiba.

Hilo karja reszketett, ahogy magához ölelte, olyan szorosan, hogy Wen szinte mozdulni sem tudott a szorításában. A férfi arca csontfehér volt a félelemtől. Wen sosem látta még a férjét igazán félni, és ez minden eddiginél valóságosabbá tette, ami történt. Mindeddig egyetlen könnyet sem ejtett, és hangjába sem engedett remegést kúszni, hogy ő is és a gyermekek is nyugodtak maradjanak, most azonban kitört belőle a fojtott zokogás.

Niko és Ru kiszaladtak az irodából, és átölelték Hilo lábát. A férfi lehajolt, és a mellkasához szorította a két kisfiút, megcsókolta fejük búbját és arcukat, ügyet sem vetett sem a bolt alkalmazottaira, akik őt nézték, sem a Zöldcsontok csapatára, akik követték az üzletbe. Mikor kiegyenesedett, a szín visszatért arcába, és szokásos gyors, kemény tekintélyével szólalt meg.

– Juen, hozd két Ujjadat, és vidd vissza a családomat a házba. Rád bízom az életüket.

– Azonnal, Kaul-jen – felelte az Első Ököl.

– Shae otthon vár majd – mondta Hilo Wennek. – Én is megyek, amilyen gyorsan tudok.

– Tar már tudja? – suttogta Wen.

Hilo a fejét rázta, arcára kiült a fájdalom, és Wen érezte, hogy ismét elerednek a könnyei. A két bátyja mindig olyan volt, mint egy érem két oldala, semmi nem állhatott közéjük. Hogyan élhet Tar a bátyja nélkül?

– Most menj haza – mondta Hilo gyengéden, de határozottan. – Vigyázz a gyerekekre!

Wen olyan hevesen ragadta meg férje karját, hogy a mozdulat meglepte a férfit; meglepte őt magát is.

– Mondd, hogy meg fogod találni azokat, akik ezt tették! – Belül már kezdett összeomlani, önuralma maradékát is felemésztette lassan a tomboló tűzvihar zűrzavara, hangja azonban halk sziszegésnek tűnt. – Nem számít, kik azok és hol vannak, vagy mennyi időbe telik. Esküdj meg nekem, hogy megtalálod és megölöd őket.

Kutatva nézett a férfi arcába, és megtalálta rajta, amire szüksége volt: a fekete veszélyt a szemében, a döbbenetet és a félelmet, ami az erőszak ígéretévé sötétült. Hilo a két kezébe fogta az asszony arcát, homlokát az övéhez szorította.

– Esküszöm.