8. FEJEZET
CSALÁDI ÜGYEK

Kaul Maik Wen a hálószobájukba sietett férjéhez, aki épp összecsomagolt pár dolgot az útra.

– Hilo! – zihálta Wen. Nem akart ijedtnek tűnni, de a férfi Érzékelhette zaklatottságát, mert az ágyra dobta tárcáját és karomkését, majd megfogta a nő mindkét karját.

– Mi a baj? – kérdezte. – Jól vagy?

– Jól vagyok – felelte Wen. Az igazat megvallva az idő nagy részében kimerült volt, és reggel is alig bírta magában tartani a reggelijét, de nem ezért rohant most fel a lépcsőn. A kezében lévő, négyszögletes boríték és papírok reszkettek, ahogy Hilo felé nyújtotta őket. – Ezt találtam a papírok között, amit kértél, hogy pakoljak össze a dolgozószobában.

Hilo és Shae olyan sokáig hagyták érintetlenül Lan dolgozószobáját, hogy a főépületbe költözve Wen magára vállalta, hogy rendezi a helyzetet. Nagyon kedvelte Lant, és sajnálta, hogy nem fogja sógoraként ismerni, de a holtaknak már nem volt szükségük semmire. Fontosabb volt gondoskodni a még élőkről. Wen kiüríttette és kifestette a hálószobát; úgy tervezte, gyerekszobát alakít ki benne. Igyekezett rávenni Hilót, hogy alakítsa át a dolgozószobát kedve szerint; terve részeként dobozokba pakolta Lan holmiját és iratait, majd kivitte őket a helyiségből. Hilo eleinte ellenállt. „Hagyd csak, egyébként sem fogom használni azt a szobát”, mondta, végül azonban belátta, hogy szükséges, és nagy örömmel engedte, hogy inkább Wen foglalkozzon az átalakítással. Megkérte, hogy legalább nézze át, amiket a dobozokban talál, és őrizze meg a fontosabb iratokat, mielőtt a többit elraktározza vagy kidobja. Ma reggel Wen éppen ezzel foglalatoskodott, mikor rátalált a bontatlan borítékra.

Lannak címezték, a postabélyegző szerint két héttel a halála előtt adták fel. A feladó címe egy postafiók volt a sztyeppeföldi Lybonban. Wen két félbehajtott, sűrűn teleírt lapot nyomott férje kezébe, velük egy hat hónapos kisbaba fényképét.

– Ez mi? – kérdezte Hilo.

– Az unokaöcséd – felelte Wen. – Eyni terhes volt, amikor elhagyta Kekont. – Wen a levél elejére mutatott, felhívta férje figyelmét az írásra. Nem tudok más módot kitalálni, hogyan mondhatnám el. A kisfiú a tiéd. Sajnálom, hogy korábban nem mondtam el, de nem voltam biztos benne, ki az apja. A születése után nyilvánvaló volt – az orra, a szeme a tiéd, még az arckifejezése is… jellegzetes Kaul-külső. Tudod, hogy értem. Nikolasnak hívják, gyönyörű, egészséges kisbaba.

Wen nézte, ahogy Hilo tekintete hitetlenkedve siklik végig a levél hátralévő részén. Ő maga már elolvasta, és tudta, hogyan végződik. Tudom, hogy ez megrázó. Nem vagyok biztos benne, mit kellene most tennem. Bár a kapcsolatunk nem működött, azt azért szeretném, ha Niko ismerné a vér szerinti apját. Lehet, hogy beszélnünk kellene arról, visszatérjek-e Kekonra. Nem hibáztatlak, ha nem akarod, hogy bármi közöd is legyen hozzám, de továbbra is fontos vagy nekem. Kérlek, válaszolj!

Hilo letette a levelet és szemügyre vette a fényképet.

– Én nem nagyon látom a hasonlóságot, amiről ír – mondta végül.

Wen kikapta kezéből a képet.

– Akkor vak vagy – jelentette ki. Igaz, a kisbaba úgy nézett ki, ahogy a csecsemők általában, kerek arcú, nagy szemű, aranyos kis puha lény volt, de olyan egyértelműen Kaul Lan fia, hogy Wen legszívesebben összeveszett volna férjével felháborodottságában. – Írnod kell Eyninek!

Hilo grimaszt vágott, és leült az ágy szélére. A családból senki nem lépett kapcsolatba Lan volt feleségével a távozása óta. Lan haláláról ugyanakkor minden bizonnyal hallott a nő.

– Tőlem biztosan nem akar levelet kapni – mondta. – Eyni és én sosem jöttünk ki valami jól. Mégis, mit kellene mondanom neki?

Wen lekuporodott férje lába mellé, és szilárd tekintettel a férfi arcába bámult. Tudta, hogy Hilo sosem kedvelte a bátyja feleségét, de mit számított ez? Az Eynivel kapcsolatos személyes érzelmei messze nem számítottak annyit, mint az, hogy megfelelően gondoskodniuk kell a kisgyermekről. Amint meglátta Nikolas fényképét, Wen érezte, hogy meglágyul a szíve.

– Mondd neki, hogy visszajöhet Janloonba – mondta. – Hajlandó visszatérni, de szüksége van a Pillér engedélyére.

– Magával akarja majd hozni azt a külföldi fickót is, akivel megcsalta Lant – jegyezte meg Hilo, némileg éles hangon.

– Akkor is biztos vagyok benne, hogy Lan félretette volna a becsület kérdését, és megengedte volna nekik, hogy visszatérjenek, ha ez kell ahhoz, hogy a fia visszajöjjön Kekonra. – Wen Hilo ölébe lökte a levelet és a fényképet. – Írj vissza Eyninek, írd meg neki, hogy csak most találtunk rá a levelére. Mondd el neki, hogy megbocsátottál, és nyugodtan hazatérhet, hogy Janloonban nevelje fel a gyermekét, aki így megismerheti a családját. Niko most kétéves lehet. Nem helyes, ha ilyen messze él, ha egy jáde nélküli kultúrában nő fel, ahol idegenek veszik körül.

Hilo megdörzsölte a szemét, de bólintott.

– Igazad van – mondta. – Sosem leszek képes a nővéremként gondolni Eynire, de a gyerek kedvéért elviselem őt is, meg a hímringyót is, akivel lelépett. – Összehajtotta a levelet és visszatette a borítékba, de a fényképről nehezen tudta levenni a szemét. Wen látta, hogy megpróbálja felfogni, ez a kisbaba az unokaöccse, akinek eddig nem is tudott a létezéséről. – Lehet, hogy inkább neked kellene írnod Eyninek – javasolta Hilo.

Wen azonnal felfogta, hogy ez jó ötlet.

– Persze – mondta, és felállt. – Egy másik nőtől szívesebben fogadja majd, ha biztosítja a jóindulatáról. Még ma írok neki, megkérem, jöjjön el látogatóba, hogy találkozhassunk a kisbabával.

Látta, hogy Hilónak kezd tetszeni a dolog; olyan volt, mint amikor a napfény lassan szertefoszlatja a felhőket az égen. A férfi elmosolyodott, azon a kisfiús, féloldalas módon, amiről Wen tudta, hogy képtelen lenne fényképpel vagy rajzzal visszaadni, bár próbálta. Hilo visszaadta neki a levelet, a fényképet azonban az ingzsebébe tette.

– Ha írsz Eyninek, tudasd vele, hogy hajlandó vagyok magunk mögött hagyni a múltat. Mikor visszatér Janloonba, a klán mindenben segíteni fogja. Találunk neki házat, munkát, bármit, amire szüksége van. Ha te írod meg neki, hamarabb elhiszi, mint ha én írnám. Lan fiát pedig természetesen a sajátomként fogom kezelni.

Wen átkarolta Hilo nyakát, és hálás csókot nyomott a férfi ajkára. Férje tudott ugyan makacs és szűk látókörű lenni, néha pedig úgy ragaszkodott a szigorú elveihez vagy a személyes sérelmeihez, hogy azok elhomályosították józan ítélőképességét, de megvolt benne a legjobb tulajdonság, amivel egy ember, főleg egy klán vezére rendelkezhet: képes volt mások érdekeit helyezni előre, bármi volt is az előzetes véleménye vagy saját kára.

Hilo átkarolta Wen derekát, majd az asszony hasára fektette tenyerét.

– Mikor mondjuk el az embereknek? Az öreg temetése és az utóbbi idők eseményei után ránk fér egy jó hír.

– Mondjuk el, amint visszatérsz – mondta Wen. Hirtelen belehasított a félelem, hogy szavai talán kísértik a sorsot, és Hilót balszerencse éri útján. Erősebben kapaszkodott a férfi nyakába, és bevallotta félelmeit. – Aggódom. Szerintem a húgodnak igaza van, nem éri meg személyesen elutaznod oda.

– Tar velem jön – felelte Hilo könnyedén.

– Szóval mindkettőtökért aggódhatok.

Hilo erősebben ölelte, megnyugtató mozdulattal.

– A Hegy meg akar ölni. Itt, Janloonban is mindennap veszély fenyeget. Miért tölt el épp ez az út félelemmel?

– Ayt fegyverszünetet ajánl, mert most éppen nem áll hatalmában megölni téged. Ha megtenné, további erőszak uralkodna el a városon, most, amikor se a közvélemény nem áll mellette, se elég harcosa nincs, hogy kezelje a helyzetet. Itt nagyobb biztonságban vagy.

– Látom, beszéltél Shaevel – mondta Hilo, hangjában kis nevetéssel és némi ingerültséggel. – Látom, ti ketten alaposan átgondoltátok a dolgot, de bíznod kell abban, hogy én is. – Felállt, és befejezte a ruhák és tisztálkodószerek bepakolását az útitáskába. – Ez a gazember Zapunyo abban bízik, hogy nincs eléggé szem előtt. Lefizeti az Uwiwa-szigetek kormányát és rendőrségét, hogy működtetni tudja a jádecsempész-hálózatát. Ha meg akarna szabadulni tőlem, szerinted venné a fáradságot, hogy odacsábítson a saját területére, és ott öljön meg? Ha egy uwiwai bűnöző megöl egy kekoni polgárt, egy Zöldcsont-klán Pillérét, abból nemzetközi hír lesz. Elveszítené a sértetlenségét; mindkét ország kormánya le akarná vadászni. Nem fog ezért kockára tenni mindent, amit felépített.

Wen nem vitatkozott, de nem tudta leküzdeni nyugtalanságát, miközben nézte, amint Hilo elrakja a tárcáját és az útlevelét. Hozzá volt szokva, hogy hátramarad; gyermekként ott állt a Kaul Dushuron Akadémia kapuja előtt, és nézte, ahogy bátyjai belépnek oda, ahová ő soha nem mehet. Nézte, ahogy nagy hatalmú emberekké válnak, kiérdemlik a jádét, a sebeket és a tiszteletet abban a klánban, amely egykor megvetette őket.

Ő is kivívta a saját győzelmeit. Tizennégy éves korában bátyjai meghívták magukhoz egy barátjukat. Ritka volt az ilyesmi, Maikékhoz kevés vendég járt. Kaul Hilo tizenhat éves volt, épp annyi idős, mint Tar, de a klánban már azt beszélték, ő a legfélelmetesebb harcos a Fáklya unokái közül, és egy nap minden bizonnyal ő lesz a Szarv. Aznap este, és még sok ezt követő estén Hilo vidáman fogyasztotta el vacsoráját Maikék szerény asztalánál Paw-Paw-ban, ahelyett hogy családja fényes rezidenciáján vacsorázott volna a Palotahegyen. Anyjukkal tisztelettel beszélt, Kehnnel és Tarral pedig úgy viccelődött, mintha a testvérei lettek volna. Mikor anyjuk csettintett Wennek, hogy töltse újra vendégük teáscsészéjét, a lány félénken sietett engedelmeskedni. A legtöbb ember igyekezett kerülni, hogy a szükségesnél tovább nézzen Wenre vagy beszéljen a lányhoz, és fülcimpájukat húzgálva igyekeztek elűzni a balszerencsét, amit egy kőszemű hoz. Hilo azonban odafordult, hogy köszönetet mondjon neki, majd mozdulatlanná vált. Egy hosszú pillanatig elidőzött szeme a lány arcán, majd elmosolyodott, és visszafordult tányérjához, valamint a fivérekkel folytatott beszélgetéshez.

Wen kitöltötte a teát, majd visszaült, kezét az ölébe ejtette, és szemét a tányérjára szegezte. Arca égett a lázas bizonyosságtól, amit soha életében nem érzett azelőtt. Ez az a fiú, akihez feleségül fogok menni.

Rengeteg mindenért hálás lehetett, ezzel tisztában volt. Már az sem zavarta többé, hogy kőszemű, mert ez tette lehetővé, hogy hasznos tevékenységgel segítse az Időjóst a Nincs Csúcs ellenségeivel folytatott háborúban. Nemsokára pedig remélhetőleg más örömforrás is lesz az életében. A hátramaradottság ismerős érzése azonban – ez az émelyítő, tehetetlen neheztelés, ami ott lakozott mélyen a gyomrában – nem vált könnyebben elviselhetővé.

– Ne becsüld alá azt az embert – suttogta Wen. – Ígérd meg, hogy óvatos leszel!

Hilo felemelte a tokjába dugott karomkést, és a derekára szíjazta.

– Megígérem. – Órájára nézett, fogta a táskáját, majd sietve szájon csókolta az asszonyt. – Apa leszek. Tudom, hogy ez mindent megváltoztat.