6. FEJEZET
AZ ÚJ ZÖLDEK

Bero úgy érezte, újjászületett, azzá vált, akinek mindig is szánta a sors. Már nem nagynénje lakásának a padlóján kellett aludnia; saját lakása volt egy tízemeletes bérház harmadik emeletén, a Kohóban. Látványnak nem volt túl felemelő: az ajtó roskatag volt, a vízvezetékek régiek, a falak vékonyak. Szomszédja, Waim asszony rigolyás satrafa volt, aki köhögés elleni gyógynövényes cukorkák szagát árasztotta, és felháborodottan dörömbölt Bero ajtaján, valahányszor a fiú zenét hallgatott vagy túl nagy zajt csapott. Mindez azonban nem számított. Bero mindennap, mikor dél körül felébredt, kiment a fürdőszobába, a tükörbe nézett, és megszemlélte a nyakában lógó jádét. Megfeszített vállal, félrehajtott fejjel fordult egyik, majd másik irányba, hogy különböző szögekből vegye szemügyre külsejét. Felemelt egy karomkést és pózolt vele. Tetszett, amit látott. Erő. Hatalom. Tisztelet.

Óraműpontossággal minden egyes nap elkötötte karját egy gumi érszorítóval, és belőtt magának két adag SN1-et. Egy falinaptáron ikszelte, ha megvolt az aznapi adag. Mudttól tudta – nem Mudt Kaltól, a fiútól, hanem apjától, Mudt Jintől, aki már halott volt –, hogy egy injekció kihagyása vagy dupla adag beadása halálos túladagolást jelenthetett. Mikor a csillám elért az agyáig, Bero legyőzhetetlennek érezte magát. Származtak jó dolgok is a külföldiektől, és a csillám ezek közé tartozott. Miért töltse az ember egész gyerekkorát kiképzéssel egy drákói katonaiskolában, ha egyszer modernebb módszerek is léteznek? A Bero ereiben zümmögő jádeenergia forró volt, és éles, jobb, mint bármi más a világon, jobb, mint a pénz vagy a szex. Az a kóstoló, amit két éve kapott belőle, amikor alig pár percre jádét kapott a kezébe, az semmi volt. Most egész eddigi élete színtelen, tompa, félig öntudatlan álomnak tűnt, amelyből végre felébredt. Mikor végigment az utcán, úgy érezte magát, mint a tigris, ami könnyed léptekkel halad a marhacsordán át.

Esténként a Pénzmosó negyed egyik titkos edzőtermébe, a Patkánylyukba ment. Ez volt az egyik olyan rejtekhely a városban, ahol az illetéktelenül jádéhoz jutott emberek összegyűltek, hogy eddzenek, biztonságosan lőjék be maguknak az SN1-et, és eldicsekedjenek a zölddel, amit nyilvános helyen nem mutogathatnak. Bero általában Mudtot is itt találta, együtt gyakorolták az Erőt a betontömbökön vagy a Könnyedséget a téglafalon. Képességeik határa ingadozott, Bero egyik nap egy teljes méterre fel tudott ugrani, másnap viszont alig sikerült magasabbra a szokásosnál. Ez frusztrálta, de nem vette el a kedvét. Nem számított arra, hogy rögtön jó lesz mindenben. Még több jádéra és gyakorlásra lesz szüksége, mielőtt vetekedhet a Zöldcsontokkal.

Pár óra gyakorlás után ivott egyet a bárban, majd munkához látott a rosszul kivilágított társalgóban: csillámot árult. Voltak visszatérő ügyfelei, akik minden héten vásároltak tőle, és jól keresett rajtuk, így nem kellett bármilyen más munkával foglalkoznia, ellentétben Mudttal, aki valami távoli rokonaihoz költözött, és hazudott a koráról, hogy állást kapjon egy cipőboltban raktárosként. A Patkánylyukba járók nagy része a húszas évei elején járt, és Janloon északkeleti belvárosának szegényebb részeiben élt – a Kikötőnegyedben, a Kohóban, a Pénzmosóban vagy a Halvárosban. Egyesek különféle bandák tetkóit viselték, másokról Bero gyanította, hogy az illegális jádebirtokláson kívül más okuk is van kerülni a törvény embereit. Olyanok is jártak ide páran, akik máskülönben tiszteletre méltó, rendes munkával rendelkező embernek számítottak, de valami okból hajlandóak voltak kockára tenni az életüket, hogy zöldek lehessenek. A Patkánylyukban senki nem rendelkezett hivatalos kiképzéssel, sőt sokan semmilyen kiképzéssel nem; napi szinten SN1-re szorultak, hogy fenntartsák a jádetoleranciát, amit a Zöldcsontok több év kemény munkájával érnek el. Mindez megbízható ügyfélkört jelentett.

Bero képzetlen Érzékelése elég szakaszosan működött. Nem tudta túl messzire kiterjeszteni, azt azonban általában meg tudta mondani, ha vele egy helyiségben jádét viselt valaki, mert az olyanok mintha máshogyan ragyogtak volna az elméjében. Időnként ránézett valakire, és bevillant egy érzelem vagy szándék szikrája. Ahhoz azonban nem volt szükség különösebb tehetségre Érzékelés terén, hogy érezze az ellenszenvvel határos kíváncsiságot, ami felé irányult, mikor a klubban jött-ment. Ha kint járt a városban, Bero elrejtette jádéját inge vagy zakója felhajtott gallérja mögé, és igyekezett a lehető legtávolabb lenni a Zöldcsontoktól, akik észrevehetik és kérdéseket tehetnek fel neki; de itt, a Patkánylyukban az emberek látták, mennyi jádét visel, és tudni akarták, hogyan tett szert egy tizenéves fiú ennyire.

Sosem kérdezősködtek. A Patkánylyuk fő szabálya az volt, hogy senki nem kérdezte, hol és hogyan szerezte a másik a jádéját. Nem számított, hogy lopta, rabolta vagy a feketepiacon vette – az egyetlen közös itt az volt mindenkiben, hogy mindükre halálos ítélet várt volna, ha valaha is elkapják őket a jelentős klánok Zöldcsontjai, akiket szerencsére még mindig túlságosan lekötött az egymás elleni harc ahhoz, hogy bármi mással foglalkozzanak. A Patkánylyuk volt az egyetlen hely, ahol az illegális felhasználók szabadon beszélhettek erről, próbára tehették erejüket, és utat engedhettek hangos, részeg hőbörgésüknek arról, hogy egyszer megbuktatják majd azokat, akik miatt a jáde egy kisszámú elit birtokában van.

Új Zöldeknek hívták magukat.

Bero többnyire úgy érezte, végre minden rendben van a világban, azt a tényt leszámítva, hogy a csillámkészlete hamar ki fog fogyni. Eleinte jelentősnek tűnő készlete alaposan megfogyatkozott, amióta használni és árusítani kezdte. Így amikor egy férfi, akit párszor már látott a Patkánylyukban, egy este intett neki és megszólította – „Gyere, ülj ide, te is, meg a barátod is! Igyunk egyet. Van egy üzleti ajánlatom, szerintem szeretnétek hallani” –, Bero odahívta Mudtot, és közelebb húzta székét.

A férfi keskeny, sötétre barnult arcát még keskenyebbnek mutatta oldalt rövidre nyírt, középen zselével felfésült haja. Kekoninak tűnt, de lehetett kevert vérű is, mert idegen akcentussal beszélt. Úgy harmincéves lehetett, Soradiyóként mutatkozott be.

– Ez valami shotti név? – kérdezte Bero.

– Valami shotti név – bólintott Soradiyo rezzenéstelen arccal. Tekintete alaposan felmérte a két fiút. – Nem féltek ilyen sok jádét viselni?

Bero hunyorított. Érezte, hogy a vele szemben ülő férfi jádeaurát áraszt, de zöldjét rejtve viselte. Bárki volt is, az biztos, hogy nem akarta magára vonni a figyelmet még itt, a Patkánylyukban sem.

– Az én jádém, és viselni is fogom – jelentette ki Bero. – Ha a Zöldcsontok elkapnak, hát elkapnak. Egyszer mindenkinek meg kell halnia.

– Több jádénk van, mint egyes Öklöknek – tette hozzá Mudt hevesen. Arca kipirult. – Nem érdekel, mennyi időbe telik, addig fogom képezni magam, amíg képes nem leszek bármelyik Zöldcsont ellen kiállni.

Az Új Zöldekre jellemző volt a fatalista hősködés, mostanában azonban ehhez hasonló kijelentéseket ritkábban tettek és halkabban. Bero hallotta, hogy pár évvel ezelőtt a Patkánylyuk visszatérő vendégei közül több is a Hegy besúgója volt, akiket Gont Asch látott el jádéval és csillámmal, hogy ügynökeiként beszivárogjanak a Nincs Csúcs területére. Gont halála óta a Hegy visszavonult, a Nincs Csúcs pedig lemészárolta az Új Zöldeket, ha sikerült rájuk akadnia. Kaulék amnesztiát ajánlottak a Hegy minden ügynökének, aki feladta magát, átadta jádéját és elmondta, kik voltak a bűntársai. Sokan éltek az ajánlattal, úgy vélték, jobb, ha az ember elveszíti a jádéját, de megtarthatja a fejét, mint ha Maik Tar és emberei elkapják.

Soradiyo felemelte poharát, vastag ajkának mosolya egyszerre tűnt bátorítónak és leereszkedőnek.

– A hit az első lépés álmaid valóra váltása felé – jelentette ki.

Bero türelmetlenül felhorkantott. Valami ismeretlen okból erős késztetést érzett, hogy jó hatást tegyen a férfira, bármennyire is ellenszenvesnek találta.

– Miről akartál beszélni velünk?

Soradiyo arrébb húzta székét, hogy ne csöpögjön rá a víz egy csőből a mennyezeten. A Patkánylyuknak nem volt ablaka, a plafonon és a falakon beázásnyomok éktelenkedtek, és hajnali kettőre vagy háromra a levegő már fullasztóvá vált az izzadságtól és a cigarettafüsttől.

– Toborzó vagyok – jelentette ki Soradiyo. – Olyan embereket keresek, akiket két dolog jellemez: van jádéjuk, és hibás az agyuknak az a része, ami a halálfélelemért felel.

– Csábító melót kínálhatsz – jegyezte meg Bero.

Soradiyo élesen felnevetett.

– Azt szeretném tudni, akartok-e Sügérként dolgozni. – Jádecsempészekre utalt, azokra, akik kijuttatják a drágaköveket az országból. – Pénzben és csillámban fizetünk, egy idő után pedig zöldben is. Többet keresnétek vele, mint a csillámárusítással valaha is. Sokkal többet.

– Kinek dolgozol? – kérdezte Bero.

– A Ti Pasuiga felesküdött embere vagyok. Tudjátok, mit jelent, ugye? – A két fiú elismerő hallgatása láttán Soradiyo elvigyorodott, kivillant fogsora. Már nem tűnt túlzásnak mindaz, amit mondott. A legnagyobb és leghírhedtebb jádecsempész-szervezettel kötött szövetség egy merész embernek valóban elképzelhetetlen gazdagságot vagy becstelen halált hozhatott.

Soradiyo szórakozottan dobolt ujjának formátlan bütykeivel az asztal lapján.

– Jól megy az üzlet, a kereslet és a pénz nagyobb, mint valaha. De túl kockázatos az abukeikre hagyatkoznunk. – A feketepiaci jádekereskedelemben magától értetődőnek tűnt, hogy csempészetre a jádéra immunis őslakosokat használják, akik nem árasztottak aurát, és nem veszélyeztették őket a túlzott jádeexpozíció drámai, időnként halálos mellékhatásai, őket azonban könnyen ki lehetett szúrni, és minden határátkelőhelyen gyanakvással tekintettek rájuk. Soradiyo kinyitotta a tárcáját, és kivett annyi pénzt, ami fedezte az italukat. – Napjainkban már szerencsére bárki viselhet jádét, ha van elég csilláma. Még Zöldcsontnak is kiadhatjátok magatokat. – Felállt és felvette a kabátját. – Gondolkodjatok rajta. Jövő negyednapon ugyanekkor itt leszek, akkor elmondhatjátok, itt akarjátok-e hagyni ezt a lepratelepet, hogy az igazi nagykutyákkal játszhassatok.

Soradiyo távozása után Mudt megtörölte orrát ingének vállrészében, és megszólalt.

– Semmi szükségünk erre a barukan seggfejre. Már mindenünk megvan, ami kell. Ezt a jádét is magunknak szereztük. – Megérintette a jáde karpereceket a felkarján. – Itt edzhetünk, amíg elég jók nem leszünk ahhoz, hogy bárki ellen kiálljunk. Akár Maikék ellen is.

– Túl sokat beszélsz – csattant fel Bero, és felkelt, hogy hozzon még egy italt. Elhaladt egy asztal mellett, ahol az ott ülők késsel hasítottak végig felkarjukon, miközben az Acélozást gyakorolták. Egyikük szitkozódni kezdett a fájdalomtól, és leesett a székéről, ahogy a penge a húsába hasított.

Mudtnak az a baja, hogy túl sok mindenről van véleménye, nem tudja, mikor fogja be a pofáját, gondolta Bero. A srácnak őnélküle még csak nem is lenne sem jádéja, sem csilláma. Bero tervelte ki azt az éjszakát a temetőben. Bero volt az, aki ölt a jádéért. Kétszer. Mudt semmi ilyesmit nem tett. Ha összességében nézzük, ő csak ráakaszkodott Beróra, nem is érdemli meg igazán a zöldet.