35. FEJEZET
KÜLÖNÖS SZÖVETSÉGESEK

Egy évvel azután, hogy az Espeni Köztársaság belépett az oortokói háborúba, az ország nemzetközi ügyekért felelős államtitkára nyolc országot érintő hivatali útja során megtette első látogatását Kekonon. Ünnepélyes katonai parádé köszöntötte a Bölcsesség Csarnoka előtt – valamint néma háborúellenes tüntetők tömege és a kekoni sajtó maró hangvételű szerkesztői cikkei. Háromnapos látogatásának utolsó napján az államtitkár az Euman-szigeti haditengerészeti bázison, zárt ajtók mögött találkozott Son Tomarho kancellárral és kabinetje választott tagjaival a Királyi Tanácsból, valamint a Nincs Csúcs klán vezetőségével. Az espeni kormány idővel megtanulta, hogy Kekonon a politikai hatalom nyíltan a jádeharcos osztály kezében van, és hogy ebben a kis országban semmit nem lehet elérni anélkül, hogy legalább az egyik nagyobb Zöldcsont-klán támogatná az ügyet.

Hilo amikor csak tehette, megpróbálta Shaere hagyni, hogy politikusokkal foglalkozzon, egy ilyen magas rangú espeni diplomata esetében azonban nem utasíthatta vissza a találkozást, ha nem akarta, hogy úgy tűnjön, szándékosan meg akarja sérteni az espeniket, amiről viszont Időjósa elég határozottan közölte, hogy több okból is ellenjavalltnak tartja. Hilót, Shaet és Kehnt privát helikopterrel vitték Janloonból az eumani leszállópályára. Mikor megérkeztek, a parancsnok fogadta őket, akiben Shae felismerte és bemutatta társainak Leland Deiller ezredest. Deiller ügyvezetőjével, egy Yancey nevű férfival érkezett, aki átkísérte őket a bázis területén.

Ahogy elhaladtak egy nagyobb gyakorlópálya mellett, Hilo figyelmét váratlan módon jádeaurák halk, együttes zümmögése vonta magára. Nehéz menetfelszerelést viselő katonák álltak két sorban egy sima, tízméteres fal előtt. Kiképzőjük jelére az első sor előrerohant, háttal a falnak fordult, majd leguggolt és felkészült. A második sorban állók rohanva indultak bajtársaik felé, akik a jádéval fűtött Erő együttes alkalmazásával fellökték őket a levegőbe. A nehéz felszereléssel megrakott katonák Könnyedséggel felugrottak a fal tetejére – legalábbis a nagy részük; néhányuknak nem sikerült, ők visszaestek a földre. Akik sikerrel jártak, most megfordultak, és saját Erejüket használták, hogy megragadják levegőbe ugró társaikat, és felsegítsék őket maguk mellé.

Yancey észrevette Hilo érdeklődését, és elmagyarázta, mit lát.

– A haditengerészet angyalainak, az Espeni Köztársaság hadserege legelitebb alakulatának a kadétjai. Az újoncoknak csak harminc százaléka fogja tudni végigcsinálni az IBJHR alapkiképzését. – Csaknem ordítania kellett, hogy a heves Euman-szigeti szélben is hallani lehessen szavait.

Hilo kérdő tekintetére Shae lefordította neki a tiszt szavait és az ismeretlen betűszót is. Hilo már hallott az Integrált Bioenergikus Jádeharcrendszerről – az espenik ezzel a hosszú, steril kifejezéssel illették a jádediszciplínák általuk alkalmazott verzióját, amelyet az eltanult kekoni módszerek átalakításával alakítottak ki –, de látni még nem látta.

– Azt el kell ismerni, hogy az espenik tudnak szarból várat építeni – mondta Kehn halkan.

Egy Könnyedségben jó Zöldcsont segítség nélkül is át tudott jutni egy ekkora falon. Aurájukból úgy tűnt, az espeni katonák csak annyi jádét viseltek, mint a Kaul Du Akadémia közepes eredményt elért végzősei, az IBJHR azonban arra képezte ki őket, hogy együtt dolgozzanak, felerősítve együttes hatékonyságukat. A kekoni kultúra nagyra becsülte a különb jádeharcos teljesítményét, tisztelte a párbajok győztesét, ünnepelte a múlt hazafias Zöldcsont-felkelőinek hősiességét – az espenik viszont fogták a jádét, és minden szentimentalizmustól mentes egyformasággal, katonai felszerelésként osztották ki. Hilo ajka grimaszba rándult a nemtetszéstől. Biztos volt benne, hogy nem véletlenül kísérték a Zöldcsont látogatókat éppen errefelé, és nem véletlenül hagyták, hogy tanúi legyenek a gyakorlópályán zajló bemutatónak. Bármiről akartak is az espenik beszélni ezen a délutánon, üzenetüket azzal tették hangsúlyosabbá, hogy kekoni katonai jelenlétük központjába szervezték a találkozót, és előtte emlékeztették látogatóikat arra, hogy ők is képesek jádét használni.

Elértek a főépülethez, ahol hatalmas, bár spártai tárgyalóterembe vezették őket: egy szürke asztal körül irodai székek sorakoztak, az egyik falon az Espeni Köztársaság zászlaja lógott. Corris államtitkár, akit Hilo felismert a médiában látott fényképeiről, már a teremben tartózkodott, és egy másik férfival beszélgetett, akinek a nevét Shae gyorsan odasúgta Hilónak: Gregor Mendoff nagykövet volt az. Mikor beléptek, az államtitkár és a nagykövet félbehagyták beszélgetésüket, és odamentek hozzájuk kezet rázni. Quire Corris tipikus széles mellkasú, kék szemű espeni férfi volt, aki Hilo szerint pont úgy nézett ki, mint Mendoff, csak bajusz nélkül. A legtöbb espenihez hasonlóan ő is nagy átéléssel beszélt, alig hagyott időt a könyökénél álló tolmácsnak, hogy befejezze szavai közvetítését, ugyanakkor volt benne egyfajta tartózkodás is, őszinte tekintete zsoldoshoz illően számítónak tűnt. Nem mintha az espenik mohók lennének, ha pontosan fogalmazunk, gondolta Hilo, de mintha mindig visszatartottak volna valamennyit emberi melegségükből, és ravaszul azt latolgatták volna, milyen egyezségekkel szerezhetik meg, amit akarnak.

Son kancellár és a Királyi Tanács pár másik tagja szintén jelen volt.

– Kaul-jen – szólalt meg Son, és tisztelgett. Ha Corris államtitkár és a többi espeni meg is lepődött akár azon, mennyivel fiatalabb a Pillér a teremben tartózkodó többi embernél, akár az alázatosságon, amellyel a hivatalos kormányfő bánt vele, volt bennük annyi óvatosság, hogy ne mutassák ki.

A Nincs Csúcs vezetőin kívül még egy személy volt a teremben, aki jádét viselt: Ronu Yasugon tábornok, a Királyi Tanács fő katonai tanácsadója, talán az egyetlen személy a kekoni kormányban, aki kivételnek számított a kőbe vésett kulturális tilalom és jogi szabály alól, miszerint politikai hivatal betöltője nem viselhet jádét. A szabálynak ezt az egyetlen megszegését elfogadhatónak ítélték, mert az orvostudomány, a harcművészeti oktatás és a bűnbánói köntös felöltése mellett a kekoni hadseregbe való belépés is azon kevés utak közé tartozott, melyeken egy Zöldcsont becsülettel felbonthatta a klánnak tett esküjét, és hűséget esküdhetett egy másik hivatásnak. A többi hivatással ellentétben azonban a katonai szolgálatot nem kezdhették meg a jádeviselők azonnal, amint végeztek iskoláikkal: elvárták tőlük, hogy legalább egy évet Ujjként töltsenek. A klánok gondoskodtak róla, hogy a legtöbb fiatal jádetehetségre ők csaphassanak le elsőnek; a kevésbé ígéretes Ujjakat egy bizonyos idő letelte után finoman vagy kevésbé finoman arra ösztökélték, inkább egyenruhában szolgálják hazájukat. Ronu tábornok kivételnek számított: alacsonyabb rangú Ökölként hagyta ott a Hegyet tizennyolc évvel ezelőtt, hogy katonai pályára lépjen, és több jádét viselt, mint a tisztek nagy része – karórája acélpántjába hat követ illesztettek. Tisztelgett Hilo előtt, a Pillér pedig megérintette homlokát köszöntésképpen.

– Tábornok úr!

Mikor mindenki leült, Corris államtitkár azzal nyitotta meg a találkozót, hogy elmondta, rendkívül kellemes és gyümölcsöző látogatást tett az országban, majd megköszönte a kormánynak és Kekon népének, hogy ennyire vendégszerető házigazdák. Hosszasan beszélt a kekoni–espeni kapcsolatok fontosságáról, valamint a miniszterelnök elkötelezettségéről a két nemzet közti politikai, gazdasági és katonai szövetség továbberősítése iránt.

– Bármennyire különbözik is történelmünk és kultúránk, egy kulcsfontosságú dolog közös bennünk – mondta Corris, és szünetet tartott, hogy a tolmács követni tudja. – A nemzeti büszkeség és függetlenség heves érzése, valamint az ugyanilyen erős hűség barátaink és szövetségeseink iránt.

Hilo legszívesebben rámutatott volna, hogy ez legalább két dolog, nem egy, Mendoff nagykövet azonban bólogatott és egyetértőn mosolygott, a kekoniak pedig udvariasan hallgatták a külföldi vendég túlzó szavait. Corris megköszörülte torkát, majd komolyabb hangnemre váltott.

– Mint tudják, uraim… és hölgyem – tette hozzá gyors pillantást vetve Shaere –, az Espeni Köztársaság jelentős erőforrásokat fordított arra, hogy megvédje Shotaria szuverenitását az ygutan terjeszkedéssel szemben. Sajnos a hadjáratnak ezen a pontján világos, hogy hosszú időbe fog még telni, mire megnyerjük a háborút Oortokóban.

Ez elég komoly beismerésnek számított. A hadierejükben mindig magabiztos espenik arra számítottak, hogy egy éven belül győznek Oortokóban, a kelet-shotariai tartomány azonban nehéz csatatérnek bizonyult: a terep forró volt, száraz és hegyvidékes, számos olyan hellyel, ahol a lázadók el tudták rejteni táboraikat, és be tudtak olvadni a civil népességbe. Az Espeni Köztársaság haditengerészetével a világ egyetlen más országa sem ért fel, szárazföldi csapatok és bombák terén is kevesen értek a nyomukba, ahhoz azonban nem szoktak hozzá, hogy gerillaháborút vívjanak egy rejtőző ellenség ellen.

Deiller ezredes szólalt meg.

– A katonai konfliktus természetét tekintve az oortokói háborúban a siker kulcsát a kicsi, mozgékony különleges osztagok jelentik. A bioenergikus kekoni jáde nyújtotta fizikai és érzékszerveken túli előnyök segítenek, hogy elit csapataink nagyobb pontossággal és hatékonysággal működjenek, így minimális legyen a civil áldozatok száma.

Hilo szeme összeszűkült a türelmetlenségtől. Az egész találkozó ismét csak a külföldiek kísérlete lenne arra, hogy meggyőzzék Kekont: több jádét adjon el nekik? Shae már világosan értésére adta Mendoffnak és Deillernek, hogy a Kekoni Jádeszövetség nem fogja megemelni a kvótát.

Corris államtitkár felemelte a kezét.

– Nézzék, megértem, hogy a jádeexport kérdését már hosszasan tárgyalták, és bár kormányom csalódott, hogy nem sikerült azonos nézőpontra jutni, megértjük, mekkora nyomás nehezedik önökre az uralkodó közvélemény részéről természeti erőforrásaik védelmezésével kapcsolatban. Amiről azonban még nem tárgyaltunk részletesen, az annak a lehetősége, hogy Kekon katonai támogatást nyújtson nekünk Oortokóban.

A terem kekoni oldalán eluralkodott a feszengés. Son kancellár előrehajolt, és vaskos könyökével az asztalra támaszkodott.

– Államtitkár úr – kezdte lassan, hogy a tolmács fordítani tudja –, megtisztelő a látogatása, és nagyra tartjuk az országaink közti kapcsolatot, de meg kell értenie: kis szigetország vagyunk. Mi sosem léptünk fel agresszívan más országok ellen. Valójában, amint azt Ronu tábornok el is tudja magyarázni, a hadseregünk nincs felkészülve ilyesmire.

Ronu a kancellár mögött ült, tőle kissé balra. A jelre, hogy megszólalhat, kiegyenesedett.

– Szerény, hatvanezer fő aktív szolgálatot teljesítő katonából álló sereg védi a Kekont körülvevő vizeket, a légterünket és a határainkat. – Ez valóban kevésnek számított még egy mindössze tizenkétmilliós ország esetében is. A kekoniak elméletileg tisztelettel viseltettek ugyan a hadsereg iránt, de nem igazán tartották létfontosságú nemzeti intézménynek.

– Alighanem alábecsüli a helyzetüket, kancellár úr – felelte Mendoff nagykövet, miután Son és Ronu szavait gördülékenyen lefordították neki espeni nyelvre. – A hivatalos hadseregük több ezer, bioenergikus jádéval felszerelt katonából áll, az igazi erejüket pedig a civil népesség jelenti. Ha ezt is számításba veszi, nem túlzás azt mondani, hogy a világ legnagyobb tartalékos haderejével rendelkeznek jádéval felerősített képességű katonákból.

A feszengés erősödött. Son kancellár inge gallérját húzogatta, és Hilóra pillantott, az egyetlen személyre az asztal kekoni oldalán, aki pozíciójából adódóan ugyanazzal a tekintéllyel beszélhetett, mint Son. Hilo érezte, hogy Időjósának aurája óvatos bosszankodással sistereg, Szarva aurájában pedig nemtetszés morajlik. Az espenik éles megfigyelőképességükkel pontosan felmérték, hogy Kekon valódi haderejét a Zöldcsont-klánok adják – de arroganciájuk elképesztő volt és sértő.

Hilo utálta a diplomáciai szócséplést. Felmerült benne, hogy hagyja, hogy Shae beszéljen helyette; húga hozzászokott, hogy idegenekkel tárgyaljon, és kétségkívül képes lenne tapintatos választ adni. Ehelyett azonban közelebb hajolt, és tekintetét a külföldi államtitkárra szegezte.

– Azok a jádekatonák, ahogy maga hívja, olyan szabályrendszer szerint élnek, amit maga nem értene meg – mondta a Pillér. Bár arca megőrizte a szelíden barátságos semlegességet, hangjában megjelent egy él, amitől a tolmács egy pillanatig habozott szavai lefordítása előtt. – A Zöldcsontok Kekont védik, és azért a klánért harcolnak, amelyre felesküdtek, nem pedig bármelyik idegen kormányért.

– Maga a klánja vezetője, Kaul-jen úr – mondta Corris államtitkár anélkül, hogy kizökkent volna. – Így aztán, feltételezem, az ön dolga eldönteni, mi áll klánja érdekében. És amennyire én látom, az érdekeik egybeesnek a mieinkkel. Az ön emberei azért szövetkeztek velünk, hogy harcoljanak az illegális jáde- és drogkereskedelem ellen, hogy befektetési lehetőségekre tegyenek szert, és hogy minél kevesebb akadály álljon a nemzetközi üzleti élet útjába országaink között. Ellentétben az ország másik jelentős klánvezérével, akinek a nyilvános felszólalásai nyíltan ellenségesek és nemzetieskedők, az ön családja elkötelezettnek tűnik az országaink közti jó kapcsolat mellett, amit nagyra értékelünk. Ezért próbálunk nyílt párbeszédet folytatni önnel. – A teremben egy kekoni sem volt, akinek ne tűnt volna fel, hogy Ayt Mada és a Hegy klán képviselői nem voltak jelen.

Corris államtitkár folytatta.

– Galtz miniszterelnökkel és az Iparügyi Minisztérium államtitkárával együtt készen állunk számos kereskedelmi reform véghezvitelére azok közül, amelyeket kértek tőlünk. Már enyhítettünk a külföldiek ingatlanszerzésével kapcsolatos korlátozásainkon, és az is felmerült, hogy bizonyos iparágakban csökkentsük a kekoni termékekre kivetett vámot, illetve megkönnyítsük a vízumkérelmi folyamatot azon kekoni bevándorlók számára, akik Espeniában dolgoznak vagy tanulnak tovább. Természetesen azokat a kekoni cégeket és szervezeteket részesítenénk előnyben, amelyek bizalmat keltenek bennünk. – Az államtitkár intett fejével, hogy egyértelművé tegye: kijelentése a teremben tartózkodókra vonatkozik.

Hilo némileg meglepődött: az espenik nem is voltak annyira tájékozatlanok a klánokkal kapcsolatban, mint azt feltételezte. Olyasmit ajánlottak, ami előnybe hozná a Nincs Csúcsot a Heggyel szemben, és épp eleget tudtak ahhoz, hogy megértsék, mekkora értéket jelentene ez a Kaul család számára – Hilo gyanította, hogy ha hátrafordulna konzultálni Időjósával, Shae dienekre átszámolva, pontosan meg tudná mondani, mekkorát, de nem lett volna értelme. Az espenik mindenre üzleti tranzakcióként gondoltak, egyes árak azonban túl magasnak számítottak ahhoz, hogy Hilo megfizesse.

A Pillér az asztalra fektette kezét, és megszólalt.

– Időjósom keményen dolgozik üzleti vállalkozásaink terjeszkedésén, így természetesen örömmel látnánk, ha valóra válna mindaz, amit említett. – Shae egyszer említette neki, hogy az espenik a nem szót az alkudozás megkezdésének tekintik, így Hilo szünetet tartott, hogy teljes mértékben világossá tegye: amit most mondani fog, azt komolyan gondolja. – De klánom Pilléreként sosem fogom Zöldcsontjaimat azért harcba küldeni, hogy idegenek érdekeiért küzdjenek, bármit ajánlanak is.

Az államtitkárt mintha nem rázta volna meg Hilo nyers visszautasítása.

– Kekon kulcsfontosságú szerepet tölt be a kelet-amari régióbeli stratégiai jelenlétünkben. Ha a katonai támogatásukra nem számíthatunk ebben a létfontosságú kérdésben, akkor annál fontosabb, hogy politikailag jelentős mértékben támogassanak.

Son kancellár köhintett.

– Kekon földjén több idegen katona állomásozik, mint bármikor azóta, hogy a nemzetek háborújában kivívtuk függetlenségüket. Ez elég jelentős támogatás.

– Ez kölcsönös érdekünket szolgálja – mondta Deiller ezredes. – A köztársaság haderejének jelenléte az Euman-szigeten visszatartó erőként hat a régióban az agresszióval szemben, és garantálja országuk biztonságát.

– Pár hónapja – szólalt meg Hilo halk, szinte nyugodt hangon – beszéltem egy házaspárral, akiknek a tizenhat éves lányát espeni katonák erőszakolták meg. Kérdezze csak az Eyun házaspárt, hogy a szerencsejátékozó, kurvázó és eltávozás idején a városaink utcáin részegeskedő katonák mennyivel járulnak hozzá a biztonságunkhoz.

Mendoff nagykövet elhúzta száját nemtetszése jeleként.

– Eltekintve pár tragikus, elszigetelt esettől – folytatta rendületlenül –, most az foglalkoztat bennünket, hogy Kekon mennyire szilárdan áll ki a térség biztonságát érintő kérdések mellett, és főleg hogy mennyire hajlandó megbízható bástyaként viselkedni a növekvő ygutan fenyegetéssel szemben.

– Ygutan célja területének növelése és befolyásának minden létező módon történő kiterjesztése – tette hozzá Deiller ezredes. – A dramski Direktorátus és a vallási vezetők, a Protektorok testülete egyfajta nemzeti nagyra hivatottságról prédikál, látomásukban az Ygutan Koalíció területe Orius egész kontinensére kiterjedne, az Amari-óceántól az Ullíri-óceánig. Ha Oortoko ne adj’ isten elesik, Dramsk felbátorítva érzi majd magát a további agresszióra. Kekont az Oriushoz való közelsége, egyedi természeti erőforrásai és stratégiai elhelyezkedése a Nyugati-Tuni-tengeren mind nyilvánvaló célponttá teszik.

A kekoni politikusok mogorva pillantásokat váltottak egymással, de nem válaszoltak Deiller állításaira. Egy ygutan támadás lehetséges volt ugyan, de Hilo biztos volt benne, hogy az espenik eltúlozzák a veszélyt. Az igazság az volt, hogy az oortokói ygutan győzelem sokkal biztosabb és azonnalibb következménnyel is járna Kekonra nézvést: pánikot keltene az Espeni Köztársaságban, és még több katona áramlana a térségbe, hogy megerősítsék a Kekon fölötti uralmukat, mielőtt mások teszik, mindezt állítólagosan szövetségeseik „megvédése” érdekében.

– Tudatában vagyunk – folytatta Corris államtitkár –, hogy a civil népesség és kormányuk egyes tagjai részéről egyre nő az igény arra, hogy Kekon növelje humanitárius részvételét a háborúban, főleg ami a menekültek befogadását és letelepedésük elősegítését jelenti.

Son kancellár óvatosan bólintott. Az oortokói régióban életüket vesztő civil áldozatok növekvő száma tartósan foglalkoztatta a közvéleményt; az embereket megindította a térségben élő kekoni kisebbség szenvedése – azoké, akiket nemzedékekkel ezelőtt telepítettek át Shotariába, akiket a shotar társadalom elnyomott és diszkriminált, és akik most ott találták magukat egy idegen hatalmak közti, véres összecsapás közepén. Még a keko-shotarokról mint kevert vérű, nefritet viselő barukan gengszterekről alkotott sztereotípiák sem csillapították az egyre erősödő hangokat, melyek az oortokói menekültek befogadására buzdítottak. Ez, gondolta Hilo cinikusan, a televízió tagadhatatlan hatalmának igazi bizonyítéka. Volt-e olyan korszaka a történelemnek ezelőtt, amikor a kekoniakat kicsit is érdekelte, mi történik a tengerentúlon élőkkel?

– Az emberek érzései érthetőek, de ez biztonsági kockázattal jár, amelyet nem biztos, hogy felmértek – jelentette ki Mendoff nagykövet. Hilót idegesítette, hogy az espeniknél folyton változott, ki beszélt, így hol erre, hol arra kellett figyelnie. Elvileg Corris államtitkár volt a legmagasabb rangú személy az oldalukon, a többiek pedig, úgy tűnt, egyetértenek vele; akkor mi szükség volt arra, hogy sorra kéretlenül beleszóljanak a beszélgetésbe?

Mintha csak alá akarta volna támasztani Hilo gondolatait, most Deiller tábornok szólalt meg.

– Oortoko tele van ygutan ügynökökkel, hírszerzésünk pedig megerősítette, hogy a lázadók kapcsolatban állnak a keko-shotari szervezett bűnözéssel. Ha Kekon nem őrzi elég éberen a határait, kockáztatja, hogy ygutanok szivárogjanak be az országba, ami elfogadhatatlan kockázatot jelentene az itt tartózkodó állományunk számára.

– Az önök állománya számára – visszhangozta Son kancellár kétkedve.

– Az önök érdeke is, hogy komolyan vegyék ezt a fenyegetést – felelte Deiller ezredes. – Jelenleg semmiféle korlátozás nincs érvényben a Kekonon belüli utazást illetően. A civilek szabadon mozognak az Euman-sziget és az ország többi része között. Ez azonban változna, ha a népességükbe ygutan ügynökök keverednének, akik katonai információt lophatnának, szabotálhatnák létesítményeinket, vagy bombázható célpontok koordinátáit juttatnák el Dramskba. Még azt is megtehetnék, hogy aláássák az önök kormányát, és ygutanbarátabb rezsimet állítanak a helyébe. Az efféle elfogadhatatlan kockázat elleni közös védelmünk leghatékonyabb módja, ha eleve nem engedjük be őket.

Egy pillanatig senki nem válaszolt, aztán Hilo arcán cinikus, humortalan mosoly jelent meg.

– Azt akarja, hogy tartsuk távol az idegeneket, így védjük azokat, akik már itt vannak.

Corris államtitkár elhúzta a száját, és enyhén vállat vont, s ezzel, bár nem fejezett ki nyílt egyetértést, azért épp eléggé megerősítette, amit Hilo mondott.

– Mi csak biztosítékot szeretnénk arra, hogy kekoni szövetségeseink minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy olyan hatást gyakoroljanak a közvéleményre és a törvénykezésre, amely hosszú távon is megőrzi szövetségünk és kölcsönös biztonságunk erejét. Szeretnénk biztosak lenni abban, hogy kiállnak a szűk látókörű, demagóg szólamokkal szemben, és ebben segítenénk is önöket azzal, hogy gazdasági téren is előnyössé tesszük önök számára a barátságunkat.

Hilo bólintott, majd felállt. Az espenik mindent elmondtak, amit mondani akartak, ő pedig kezdett nagyon gyorsan belefáradni a hosszadalmas, mézesmázos politikai beszélgetésbe, nem is beszélve a végig fenntartott színjátékról, mely szerint mindez nem a legmagasabb szinteken nyújtott kenőpénz akar lenni. Istenek az égben, évekig volt Ököl, majd a Szarv, mielőtt Pillér lett volna belőle; mindent tudott a fenyegetés és az ösztönzés kényes egyensúlyáról, ami ahhoz kellett, hogy az ember megkapja a vonakodó célponttól, amit akar. Shae és Kehn is felálltak vele együtt, egy pillanattal később pedig Son kancellár és a többi kekoni politikus is. Corris államtitkár kissé felvont szemöldökkel követte őket.

– Ayt Madashi az ellenségem – mondta Hilo –, ez azonban nem jelenti, hogy maga a barátom. Hajlandó vagyok egyezségeket kötni magával és a kormányával, amíg ez a Nincs Csúcs javát szolgálja, de maguk akkor is látogatók itt. Ne kérjenek túl sokat, és ne higgyék, hogy uralhatják Kekont. Más idegenek is próbálkoztak már ezzel maguk előtt.

Mikor a tolmács befejezte Hilo szavainak fordítását, Corris államtitkár elmosolyodott, kivillantak fehér fogai, aztán, a teremben jelen lévők legnagyobb meglepetésére felemelte összekulcsolt kezét, és a homlokához emelte, a tiszteletnyilvánítás hagyományos kekoni jeleként. Épp a megfelelő kimértséggel tette ahhoz, hogy egyértelmű, hanyag visszavágás legyen anélkül, hogy nyíltan gúnyos lenne.

– Ragyogjon az istenek kegye a klánjára, ahogy az országában mondják, Kaul-jen – mondta az espeni diplomata. – Vagy, ahogy az enyémben szokták: lássa meg és viselje el az igazságot.

———

– Kibaszott espenik – mondta Hilo aznap este, vacsora után.

Kehn egyetértőn felmordult, és eltolta magától üres tányérját.

– Velük egyezkedni olyan, mint egy ezerfejű szörnnyel birkózni. Az egyik fej rád mosolyog, a másik beleeszik a tányérodba, a harmadik a seggedbe harap. – A Szarv karba fonta a kezét. – Tudták, hogy nem fogunk Zöldcsontokat küldeni, hogy mellettük harcoljanak abban a pokolban. Csak azért kérték, hogy utána erőszakosabban kérhessék azt, amiről feltételezik, hogy valóban megkaphatják.

– Ezek a spenik képesek lennének mind eladni az anyjukat, csak hogy lássák, melyikük kapja a legjobb árat érte. – Tar elégedetten, lusta arckifejezéssel dőlt hátra. Ő alkalmi szeretőjével, Iyn Róval töltötte a délutánt, nem az Euman haditengerészeti bázison.

– Engedhetted volna, hogy én is megemlítsek pár dolgot a megbeszélésen – mondta Shae Hilónak, kissé savanyú arccal. – Például azt, hogy az általuk felvetett kereskedelmi egyezmények az ő gazdaságuknak is előnyösek. Az espeni gyártási kapacitást teljes mértékben alárendelték a háborús törekvéseknek, ezért a külkereskedelemnek kell kielégíteni a fogyasztói igényeket. Így aztán nem egyoldalú a nyomásgyakorlásuk.

– Már így is épp elég ember volt abban a teremben, aki a legokosabbnak akart tűnni – felelte Hilo. – A végeredmény akkor is az, hogy elakadtunk. A legtöbb ember utálja, hogy idegenek vannak Kekonon, és Ayt csöcsét akarják szopni, valahányszor előáll egy újabb beszéddel, de akkor is az espenikhez vagyunk kötve az istenverte pénzük miatt.

Válaszként Hilo pillantására Shae keresztbe fonta karját.

– Úgy nézel rám, mintha az én hibám lenne, hogy az espenik gátlástalanok és követelőzőek. Igen, megpróbálnak kihasználni minket, sértő kérésekkel állnak elő, és alkudoznak, hogy a lehető legjobbat hozzák ki minden helyzetből. Ők ilyenek. De akkor is ők a legfontosabb eszközünk a Hegy elleni harcban. – A Hegy ygutani csillámgyárainak öt hónappal ezelőtti elpusztítása komoly anyagi csapást jelentett Aytnak. Shae igyekezett minél többet kihozni az ügyből, és megakadályozta vetélytársa többi külföldi befektetési lehetőségét, főleg Espeniában, ahol az időjósi iroda épp a terjeszkedésre összpontosított. – A Hegy még mindig erősebb helyzetben van, mint mi, ha a kekoni fő vállalkozásaikat nézzük. De ha sikerül olyan kereskedelmi egyezményeket biztosítani, amelyek nekünk kedveznek, őket pedig kizárják az espeni piacról, akkor öt vagy tíz éven belül a miénk lesz a nagyobb klán.

Hilónak tetszett, hogy Shae és emberei ahol csak tehették, igyekeztek gazdasági győzelmet aratni a Hegy felett – minden jól jött, ami gyengítette Ayt Mada pozícióját vezetőként, és erősítette a klánon belüli ellenállást vele szemben –, de nem volt hajlandó öt-tíz évet várni az eredményekre. A K-Star Szállítmányozás jövedelmező cég volt, és növelte a Ven család befolyását a Hegyben, de Ven Sando szembenállása Pillérével még nem eredményezett semmilyen konkrét fellépést, aminek köszönhetően Ayt férgek eledelévé válhatott volna a Vár a Mennyország temetőben.

– Ayt túlságosan csendes mostanában – tűnődött Hilo. Lehet, hogy a Hegy Pillére kevésbé vágyott a nyilvános megjelenésekre, amióta Shae levágta a fél fülét, de Hilo nem volt olyan derűlátó, hogy elhiggye: elvette kedvét a Shae megbuktatására és ezzel a Nincs Csúcs tönkretételére tett sikertelen kísérlete. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy épp egy másféle támadáshoz gyűjtögeti az eszközeit.

– A pénz nem elég; kavargatnunk kell a szart a Hegy körül, hogy ne ülepedjen le. Utánanéztél az Iwe családnak, ahogy kértem?

Shae a homlokát ráncolta a témaváltás hallatán, de válaszolt.

– Semmi érdekeset nem találtam Iwe Kalundóról. Két jádegyűrűt visel a kisujján, és három kővel kirakott pántot a bal csuklóján; amennyire tudni, senki nem hallott olyat, hogy valaha is problémája lett volna a jádéval. – Shae kinyitotta tenyerét, és felfelé fordította. – De… a nagynénje két évvel ezelőtt majdnem meghalt SN1-túladagolásban, és azóta nem visel jádét. Iwe legfiatalabb öccse és unokatestvérei is függők, és ugyanonnan szerzik be az anyagot, egy dílertől a Keresztutak negyedben, aki állítólag titokban a legjobb minőségű csillámot árusítja a Zöldcsontoknak.

Hilo elismerő pillantást vetett húgára.

– Hogy sikerült mindezt kiderítened?

– Mindenhol vannak patkányok manapság – felelte Shae olyan önelégülten, hogy Hilo elvigyorodott. A drogfüggésről és egyéb aljasságokról szóló pletykák nem épp olyan információnak számítottak, amelyekről feltételezte volna, hogy az Időjós hálózata képes begyűjteni, de ha Shae némileg kreatívan áll a szerepéhez, ő nem fog panaszkodni.

Wen elmosolyodott, és megszólalt. Rég elmúltak már azok az idők, amikor hallgatott, míg kettesben nem maradt Hilóval.

– Ha tudjuk, kit kell keresnünk, Kehn Ujjainak nem fog sok időbe telni, hogy előkerítsék ezt a dílert.

– Feltűnésmentesen csináljátok – mondta Hilo a Szarvnak. – Szóljatok, ha megtaláltátok, de ne csináljatok semmit, amíg nem mondom. Már így is épp elég feladatotok van a Ti Pasuiga elleni rajtaütésekkel.

Kehn felesége, Lina visszajött az étkezőbe a frissen átpelenkázott Rúval, és visszaadta a kisfiút Wennek. Jó éjszakát kívánt férjének, megcsókolta, és azt mondta, visszamegy a házukba, hogy befejezze a diákjai dolgozatainak javítását. Kehn bólintott, és egy friss házas férfi látványosan szerelmes pillantásával nézett távolodó felesége után. Hilo mosolygott. A múlt hónapban lezajlott esküvő a Szarv státuszához illően fényűző esemény volt, Lina kiterjedt családja és a Nincs Csúcs Öklei és Ujjai a Csillag Szálló nagy részét elfoglalták. Tar bátyját ugratva úgy tett, mint aki rosszul van a látványtól, és megdobta Kehnt egy szalvétával.

Kehn visszadobta a szalvétát Tarnak, és arcára visszatért szokásos mogorvasága, ahogy ismét az asztal felé fordult.

– A Ti Pasuiga elleni támadásunkkal kapcsolatban van jó és rossz hírem is – mondta. – A jó, hogy többtucatnyit megöltünk Zapunyo Sügérei közül, elkoboztunk több száz kiló nyers törmeléket és ötszázmillió dien értékű csiszolt jádét.

Hilo nem először irigyelte sógorát. A Szarv feladatköre nehéz volt, és veszélyes, de egyszerűbb és kézzelfoghatóbb.

– A rossz hír – folytatta Kehn –, hogy az a ravasz róka Zapunyo egyre ötletesebb. Láttam már jádét gomboknak és gyerekek játék golyóinak álcázva, fagyasztott tenger gyümölcsei közé csomagolva, konzervételekbe rejtve. Egy részét elcsípjük, de az espeni haditengerészet sokkal többet fog el. Ez megint csak alátámasztja, hogy Shae-jennek igaza van. Jóban kell maradnunk az idegenekkel, ha tönkre akarjuk tenni azt az uwiwai kutyát.

Tar a fejét rázta, felismervén a helyzet iróniáját.

– A spenik háborút indítanak, ami növeli a jáde iránti keresletet a feketepiacon. Mi a segítségüket kérjük, hogy vessenek véget a csempészetnek, amit eleve ők okoztak, ők meg cserébe azt várják, hogy legyünk hálásak, és fogadjunk szót nekik, mint a kisgyerekek.

Az espenik politikai követelései, a Hegy állandó fenyegetése, a Ti Pasuiga mocskos üzelmei – ezek mindegyike már egymagában is elég probléma lett volna, de hogy ennyiféle bonyolult módon fonódtak össze, frusztrálttá és zaklatottá tette Hilót.

– Későre jár – mondta. – Mára ennyi beszélgetés elég volt.

Kehn és Tar visszaindultak saját házukba. Niko lejött a lépcsőn; azt mondta, rémálmai vannak, és nem akar egyedül maradni. Wen átadta Rút Hilónak, és nagy hasa súlyától nyögve felállt, hogy visszavigye a kisfiút az ágyába. A Pillér és az Időjós kettesben maradtak az étkezőben, leszámítva az álmos kisgyermeket Hilo karjában, és az edénycsörömpölést, ami a konyhában mosogató Kyanla felől hallatszott. Shae mélyen a gondolataiba merült. Hilónak feltűnt, hogy húga mostanában rászokott arra, hogy szórakozottan dörgölje csupasz torkát ott, ahol egykor kétrétegű jáde nyakpántját viselte.

Shae leengedte a kezét, és bátyja felé fordult.

– Pár hétre Espeniába megyek – közölte. – Az jár a fejemben, amit Anden mondott a telefonban. Szerintem találkoznunk kellene ezekkel az emberekkel, a Port Massy-i Zöldcsontokkal. Egyvalami világosnak tűnt nekem a mai megbeszélésből az Euman-szigeten: az espenik előnyre tettek szert velünk szemben, mert vannak itt embereik, és többet tudnak arról, mi történik a mi országunkban, mint mi arról, mi történik az övékben. Úgy tűnik, bármit tesznek is az espenik, az valamiképpen hatással van ránk, és annak alapján, amit Anden mondott, a legnagyobb városuk épp kezd csatamezővé válni a jádéért vívott háborúban, pont, ahogyan itthon is zajlik. Oda kell utaznom, hogy még többet tudjak meg.

Hilo átgondolta húga szavait.

– Nem – mondta egy perc múlva. – Neked itt kell maradnod. Túl sok politikai szarkeverés megy most a Királyi Tanács, a KJSZ és az espenik körül. Nem engedheted meg magadnak, hogy ennyi időre távol légy Kekontól, hátha történik valami. Ráadásul most, hogy végre ismét magad mögött tudhatod a klán támogatását, az lenne a legrosszabb, amit tehetnél, ha otthagynád a Hajó utat, és ismét Espeniába mennél. – Az Időjós már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Hilo folytatta. – Én megyek.

Shae nem is titkolta meglepődését.

– Te… elmész?

– Én vagyok a Pillér; ha ez valóban annyira fontos, személyesen kell foglalkoznom vele. Mindig azt mondod, az előnyünk titka Espenia, be kell fektetnünk az országban. Odamegyek, hogy a saját szememmel lássam. – Csakhogy, gondolta Hilo, a külföldi emberekkel és ügyekkel mindig Shae foglalkozott. Most azonban mindezek túl nagy szerepet kaptak a Nincs Csúcs sorsában, sőt Kekon sorsában, és már nem tehette meg, hogy teljes mértékben a húgára hagyja az egészet. Hilo mindig is azt tapasztalta, hogy ha valami nem volt világos előtte, ha nem tudta, mi legyen a következő húzás egy zavaros játszmában, akkor közelebb kellett lépnie. Beszélnie kellett a megfelelő emberekkel, jobban meg kellett értenie a helyzetet. A megoldás mindig ott volt kint, az utcán, valahol az orra előtt.

Ru fészkelődni kezdett, Hilo pedig felállt, és járkálni kezdett vele, hogy megnyugtassa.

– Egyébként is – tette hozzá halkan –, rég nem láttam már Andyt. Azt hiszem, túl régen.