3. FEJEZET
SZÁMŰZETÉS

Emery Anden a cseresznyefa alatti padon ült a Kaul-birtok udvarán, kezében egy üveg lime-os üdítőt dajkálva, és kerülve a halotti tor többi vendégének tekintetét. Az étellel megrakott hosszú asztalokat fehér szívvirágból fűzött füzérek díszítették, a kertben egy hárfás dallamosan érzelgős, lélekemelő zenét játszott. Az udvar zsúfolva volt, de a beszélgetés folyamatos moraja tiszteletteljesen halk maradt. Az esemény ízléses légkörét egyvalami zavarta meg: az ideiglenesen felállított kék műanyag állványok a kert egyik oldalán – ezek zárták el az építkezés helyszínét, ahol az időjósi rezidencia teljes felújítása zajlott.

Anden nem állíthatta, hogy közel állt Kaul Senhez, de az öreg akkor is a fogadott nagyapja volt, és a fiú mindent tőle kapott: ő fogadta be Andent a Kaul családba, ő küldte a Kaul Dushuron Akadémiára, ahol a Fáklya saját unokái is tanultak. Anden abban a tudatban nőtt fel, hogy egy nap majd azzal hálálja meg mindezt az idős családfőnek, hogy a Nincs Csúcs klán elsőrangú Zöldcsontjává válik. Most azonban nagyapa halott volt, Anden adóssága megfizetetlen maradt.

A késő délutáni árnyak sűrűsödni kezdtek, a tömeg egyre ritkult, de Anden még mindig várt. Felkelt és vett magának még egy üdítőt a büféasztalról, miközben érezte, hogy minden váll és áll felé fordul, érdeklődő, minden szimpátia nélküli tekintetek követik mozdulatait. A Nincs Csúcs legfelsőbb szintjeinek nagy része jelen volt. Tudták, ki Anden, és mit tett előző évben: segített megmenteni a klánt a pusztulástól, majd aznap, amikor végzett az Akadémián, elutasította, hogy jádét viseljen, a Pillér pedig nyilvánosan kitagadta.

Összerezzent, mikor észrevette, hogy pár évfolyamtársa az Akadémiáról – Lott, Heike és Ton – ott áll családjuk közelében. Egymással beszélgettek, és lopott pillantásokat vetettek Anden felé. A fiú mellkasában megzendült egy régen érzett, eltompult érzés visszhangja. Lott Jin lazán egy asztalnak dőlt. Nemtörődöm, lusta tartása még megvolt, de úgy tűnt, sokat edzett az elmúlt évben: válla kiszélesedett, kitöltötte öltönye szürke zakóját, haját pedig levágatta, már nem lógott nehéz pillájú szeme elé.

Anden elfordította a tekintetét, érezte, hogy arca felforrósodik. Immár egy éve élt Mareniában; mostanában már előfordult, hogy élvezte a hétköznapi életet, és képes volt megszabadulni megszégyenülése emlékétől. De visszatérése Janloonba, ebbe a házba, a klán tagjai közé, visszarángatta a száműzetése utáni napokba és hetekbe, emlékeztette mindenre, amit maga mögött hagyott.

Anden visszatért a fa alatti padhoz, de rémülten látta, hogy Ton elindul felé az udvaron át. Lott és Heike hátramaradtak, figyeltek, de nem közelítettek.

– Anden! – szólalt meg Ton. Könnyed köszöntésként megérintette homlokát, majd megköszörülte a torkát. – Rég nem láttalak. Örülök, hogy egészségben talállak.

Anden vonakodva felnézett volt évfolyamtársa arcára.

– Én is örülök, hogy látlak, Ton-jen – felelte.

Ton bólintott, és idegesen forgatta a két jádegyűrűt bal kezén. Most már a klán egyik Ujja volt, aki a Szarvnak és Ökleinek felelt; járőrözött, és védte a Nincs Csúcs területét, segített fenntartani a klán ingatag előnyét a Heggyel szemben. Úgy tűnt, Ton kutat az agyában valami után, amivel feloldhatja a kínos csendet, ekkor azonban megjelent Maik Tar, és Anden füléhez hajolt, hogy halkan belesúgja:

– Vár téged.

Anden felkelt, üres üdítősüvegét a padra tette, majd követte a Pillérest a házba. A dolgozószoba bejáratánál megállt. Szeretett volna még egy másodpercnyi időt, hogy összeszedje magát, Tar azonban kitárta az ajtót, és Andennek nem maradt más választása, mint hogy belépjen. Tar becsukta mögötte az ajtót, kizárva a még mindig jelen lévő vendégek háttérzaját.

A Pillér a legnagyobb bőr karosszékben ült. Kaul Hilo egyszerre tűnt ugyanolyannak és másmilyennek, mint amikor Anden utoljára látta. Külseje még mindig fiatalos volt, még mindig az a laza, szemtelen vonzerő áradt belőle, amit Anden látott már megnyilvánulni nagylelkű melegségben a barátaival szemben, ám félelmetes fenyegetésben az ellenségeivel szemben. A pilléri szerep azonban senkit nem hagy változatlanul: Hilo szemében és szája vonalában most már volt valami merevség; ennek a komorabb, visszafogottabb modornak Anden korábban semmi jelét nem látta.

Anden Shaet kereste a szemével, de a lány nem tartózkodott a helyiségben. Ő volt a klán egyetlen tagja, akivel Anden az elmúlt évben rendszeresen tartotta a kapcsolatot. Remélte, hogy itt lesz. A fiú nyelt egyet. Összekulcsolt kezét homlokához emelte, és ünnepélyes tisztelgéssel hajolt meg.

– Kaul-jen – kezdte. – Részvétem a nagyapád haláláért.

Volt olyan idő, nem is oly rég, mikor Hilo felkelt volna, hogy melegen átölelje unokatestvérét, arcon csókolja, és mosolyogva a legközelebbi székhez vezesse. „Andy – szidta volna le –, ne csináld ezt; húzd ki a karót a seggedből, és ülj le szépen.”

A Pillér azonban nem tette. Ülve maradt, és hűvös szemrehányással válaszolt.

– A te nagyapád is volt, Andy, ha vér szerint nem is, de minden más értelemben igen. Ő fogadott be a családba.

– Nem feledkeztem meg róla – felelte Anden halkan.

– Nem-e? – Hilo előrehajolt, és felvett egy doboz espeni cigarettát a kisasztalról. Kihúzott egyet, szájába vette, majd Anden meglepetésére felé nyújtotta a dobozt. Anden leült és kivett egy cigarettát, anélkül hogy a Pillér szemébe nézett volna. Hilo rágyújtott, Anden felé lökte a gyújtót az asztalon, majd ismét hátradőlt székében.

– Mihez kezdtél magaddal, Andy? – Hangja lágy volt, szemrehányó. – Shae elmondta, hogy Mareniában laksz. Egy tizenkilenc éves, Zöldcsont-kiképzést kapott fiú egy faluban él, jáde nélküli halászokkal és öregekkel.

Anden lenézett, és rágyújtott a cigarettára, hogy elrejtse pirulását.

– Van munkám – felelte –, állandó munka, amiből el tudom tartani magam. Megtakarítottam annyit, hogy saját lakást bérelhessek, többé nem leszek édesanyád terhére.

Hilo szeme fellángolt az ingerültségtől.

– És az őrök, akiket küldtem, hogy vigyázzanak rád? A bútorműhelyben keresel annyit, hogy az ő költségeiket is fedezd?

Anden összerándult Hilo hangnemétől.

– Kaul-jen, a klánnak nem kellene így gondoskodnia rólam. A Hegy elleni háborúban minden Zöldcsontodra szükséged van. Mareniában senki nem fog keresni, és ha mégis, úgy tisztességes, hogy magam viseljem a következményeket.

– Ne légy ostoba – felelte Hilo. – Megölted Gont Aschot; tavaly te fordítottad meg a háború menetét. Szerinted Ayt Mada elfelejti ezt valaha is? – Hilo ismét előrehajolt. – Tudja, hogy az ország egyik leghatalmasabb Zöldcsontja lehetnél.

– Ha sosem viselek többé jádét, akkor nem – motyogta Anden. – Az aisho megszegése lenne, ha…

– Ayt talál rá módot, hogy megkerülje az aishót, ha akarja. Nincs szüksége arra, hogy holdpengével felfegyverzett Zöldcsontokat küldjön egy jáde nélküli ember ellen egy halászfaluba. Csak azért nem suttogta még el a neved, mert most éppen nem nyerne vele semmit. Ki tudja, talán azt hiszi, ha vár egy kicsit, átállíthat maga mellé.

Anden felkapta a fejét.

– Soha nem állnék át a Hegyhez, akkor sem, ha az életem múlna rajta. Lehet, hogy nem vagyok Zöldcsont, de sosem árulnám el a klánt az ellenségeinknek!

– Ezt mondtad annak is, aki a múlt hónapban odament hozzád?

Anden nem felelt, de cigarettát tartó keze kissé megremegett. Egy idegen, egy kopasz férfi lépett oda hozzá a szupermarketben, és bizalmas mosollyal a fülébe suttogott. „Csodállak azért, amit tettél, hogy nem vagy hajlandó jádét viselni és gyilkossá válni, mint a Zöldcsontok. Nyilvánvalóan becsületes fiatalember vagy. Az emberek még ebben a kisvárosban is tudják, ki vagy. Ha valaha is nehezen találsz munkát, lakóhelyet, vagy szükséged lenne egy szívességre egy baráttól, nyugodtan hívj fel.” A férfi névjegykártyát nyomott Anden kezébe, rajta egy telefonszámmal.

– Shae leellenőrizte. Kapcsolatban áll a Heggyel – jelentette ki Hilo. – Türelmesek, de hamarosan gondoskodni fognak róla, hogy valami váratlan baj érjen, és akkor talán felhívod a telefonszámot a névjegyen. Ha pedig nem, akkor még nagyobb baj fog érni.

Anden gyorsan szívott egyet a cigarettából, majd elnyomta. Végre kiderült, miért hívták ide: a Pillér talán nem bocsátott meg neki, de azt sem akarta, hogy családjának egyik tagja, akár kitagadta, akár nem, sebezhető legyen, és esetleg manipulálni tudja az ellenség.

– Andy – folytatta Hilo, és bár hangja még keménységet tükrözött, megjelent benne egy fájdalmas él, ami arra késztette Andent, nézzen végre unokafivére szemébe. A Pillér szája megrándult. Ő is elnyomta cigarettáját. – A testvérem vagy; ha észhez tértél volna, ha bármikor arra kértél volna az elmúlt évben, hogy visszatérhess, ha kerestél volna, hogy elismerd a hibádat, ahogy én is elismertem, hogy hibáztam, azonnal megbocsátottam volna neked. Visszafogadtalak volna; hogy is tehettem volna másképp? Te azonban nem jöttél. Távol maradtál a családtól, elvesztegettél egy évet az életedből.

– Azt mondtad, soha többé nem akarsz látni – motyogta Anden.

– Van olyan ember, aki sosem mond dühében helytelen dolgokat? – csattant fel Hilo. – Aznap szégyent hoztál magadra, szégyent hoztál a klánra, és ezzel engem is megsértettél.

Andenben a feltoluló düh és neheztelés minden bűntudatot eloszlatott.

– Visszafogadtál volna akkor is, ha nem vagyok hajlandó jádét viselni? Vagy csak Zöldcsontként érek neked bármit is?

– Zöldcsontnak születtél – felelte Hilo. – Magadnak is hazudsz, ha máshogyan gondolod. Shae levetette a jádéját és elment, próbált valaki más lenni, mint aki, és látod, mi történt. Ha nem tette volna, talán minden másképp alakul. Talán még mindig Lan ülne ebben a szobában, nem én. Ha nem vagy hajlandó jádét viselni, olyan vagy, mint a liba, ami nem megy a vízhez. – Hilo hangosan fújt egyet. – Eszedbe ne jusson azt mondani, hogy nem gondolsz rá néha!

Gondolt rá, persze hogy gondolt. A jáde emléke, a hatalomé, amit nyújt, az utolsó csata eksztázisa és rémülete, amikor megölte Janloon egyik leghatalmasabb Zöldcsontját – mindez néha olyan erős vágyakozást ébresztett benne, hogy az már szinte érzékien heves volt, nyers, állati éhség. Anden pillantása akaratlanul is Hilo ingének nyakára tévedt, ahol a felső két gomb szokás szerint begombolatlan maradt. Amint az unokatestvére kulcscsontjába ágyazott jádekövek hosszú sorát nézte, Anden érezte, hogy az egymással összecsapó félelem és vágyakozás kifeszíti bensőjét. Még mindig Kaul akart lenni.

Ugyanakkor a vágyakozásnál is erősebben lebegett fölötte az őrület rémképe, az életé, melyet úgy kellene leélnie, hogy folyamatosan retteg önmagától. Mikor azon tűnődött, viseljen-e ismét jádét, sötét emlékek tolultak kényszeresen az agyába: anyja őrült sikolyai, mielőtt meghalt volna a Viszketésben; Lan aznap, amikor Anden utoljára látta élve – elgyötörten, lobbanékonyan, legyengülve attól, hogy túl sok jádét visel és csillámmal lövi magát –; saját maga a Gont elleni csata után, ahogy kiszáradva, lázban égve tér magához a kórházban, félőrülten a jáde és a gyilkolás utáni szomjúságtól.

Megrázta a fejét.

– Nem teszem meg, Hilo-jen. A jáde szörnyeteggé tenne. Még mindig hálás vagyok a családnak, és hű vagyok a klánhoz; bármit megteszek, amit kérsz tőlem… a zöld viselésén kívül.

Hilo eleinte nem válaszolt. Anden nem mert többet mondani, a csend hosszúra nyúlt közöttük. Mikor a Pillér újra megszólalt, hangjában belenyugvás csendült, eltűnt belőle a harag, amely – erre Anden most jött rá – annak a jele volt, mennyire vágyta, hogy másképp végződjön mindez, és mennyire remélte, hogy nem kell kimondania, amit most mond.

– Espeniába küldelek. Shae már mindent elintézett. Jövő héten indulsz.

Anden rábámult, először nem akarta elhinni.

– Espeniába?

– Itt semmi hasznomra nem vagy, ha nem vagy Zöldcsont. Mareniában nem maradhatsz, nem foglak éjjel-nappal őriztetni, hogy hintaszékeket faraghass és kagylókat gyűjtögess a tengerparton, amíg a Hegy el nem dönti, mikor akar lépni. Ha nem viselsz jádét, valami mást kell kezdened az életeddel. Espeniába mész, és tanulni fogsz.

– Sosem jártam Espeniában – tiltakozott Anden.

– Félig espeni vagy. Meg kell ismerned azt az országot, meg kell tanulnod a nyelvet – felelte Hilo.

Anden annyira megdöbbent, hogy először meg sem bírt szólalni. Hilo sosem említette idegen származását, sosem utalt arra, hogy Andy nem teljesen kekoni és nem a Kaul család teljes jogú tagja. Ez a hirtelen változás olyannyira bántó volt – talán minden eddiginél jobban –, hogy Anden a maradék önuralmát is elveszítette.

– Meg akarsz szabadulni tőlem – mondta elfojtott hangon. – Száműzöl.

– Az istenit, Andy – mordult fel Hilo. – Utoljára kérdezem: letérdelsz és leteszed újra az esküdet előttem mint Pillér előtt, felveszed a jádédat, hogy Zöldcsont légy, a család tagja?

Anden megmarkolta a szék karfáját, és úgy összeszorította fogait, hogy a szemgödrében is érezte a nyomást. Nem volt biztos benne, milyen szavak jönnének ki a száján, ha kinyitná, így nem szólalt meg. Hilo felállt. Odament Anden széke mellé, megállt a fiú fölött. Gerince merev volt, válla kissé előrehajolt, mintha le akarna nyúlni, hogy megragadja unokatestvérét, hogy átölelje vagy megüsse. Anden érezte, hogy szemét szurkálják a könnyek.

– Kérlek, Hilo-jen – suttogta. – Ne küldj oda! Gyűlölöm azt a népet, azt az országot.

– Lehet, hogy ha ott leszel, megszereted – felelte Hilo. – Nem leszel teljesen egyedül: a klánnak megvannak a kapcsolatai, ők majd gondoskodnak rólad, amíg távol vagy itthonról. Pár év után lesznek lehetőségeid, akkor majd beszélünk róluk.

Anden úgy vélte, elutasíthatná az ajánlatot. Másodszor is szembeszegülhetne Hilóval, ragaszkodhatna hozzá, hogy Mareniában maradjon. Még ha ott csak unalmas, egyhangú életre számíthat is, legalább Kekonon maradna, nem valami idegen országban élne. Abban azonban biztos volt, hogy ha megteszi, Shae sem segítheti többé. Akkor valóban kikerül a családból. Kekont a klánok uralták, páriaként kevés esélye nyílna. Így, hogy Hilo ilyen közel állt mellette, érezte jádeaurájának éleit, Érzékelte a húzódozó eltökéltséget szavai mögött. Hilo meghozta a döntését. Ő volt a Pillér, és Kaul Sen halálával minden kétség nélkül az övé volt a döntő szó a Kaul családban.

Anden felkelt, és összekulcsolt kezeit a homloka elé emelte.

– Ahogy akarod, Kaul-jen – mondta színtelen hangon. Nem mert újra Hilóra nézni; megfordult és elhagyta a dolgozószobát.

Kábultan ment végig a folyosón, majd megpillantotta Shaet, aki az előcsarnok nagy lépcsőjén ült. Különös látványt nyújtott, ahogy ott ült egymagában a majdnem teljesen sötétben, még mindig irodai ruhájában, kezével átkulcsolva térdét. Mikor meglátta a fiút, felállt. Kint, a lámpákkal megvilágított udvaron látni lehetett az alkalmazottakat, akik épp a megmaradt ételt hordták be a konyhába, hogy aztán leszedhessék az asztalokat. A távozó autók zaja behallatszott a bekötőútról.

– Anden – szólalt meg Shae.

– Azt mondtad, beszélsz vele – tört ki Andenből vádló hangon. – Azt mondtad, találsz rá módot, hogy hazajöhessek. De a te ötleted volt, hogy Espeniába küldjön, igaz?

Shae kifújta a levegőt.

– Úgy döntöttünk, így lesz a legjobb. Ott biztonságban leszel, tapasztalatra és képességekre teszel szert. Espenia a legnagyobb katonai szövetségesünk és kereskedelmi partnerünk; hosszú távon előnyt fog jelenteni, ha eltöltöttél ott némi időt, és ott tanultál. Utána, ha van értelme visszajönnöd…

– Arra gondoltál egyáltalán, hogy én mit akarok? – Anden most már biztos volt benne, hogy Hilo nem tette volna ezt vele, ha az Időjós nem veszi rá. – Lehet, hogy te el akartál menni, de én nem akarom elhagyni Kekont. Nem érdekel sem Espenia, sem az ottani egyetemek. Egyébként sem ment jól a tanulás soha életemben, kivéve a… – Kivéve a jádét. A jádediszciplínákban csodagyereknek számított.

Shae kinyújtotta a kezét és a fiú karjára tette.

– Még fiatal vagy. Nem tudod, mi minden van még a világban.

Anden elrántotta a karját.

– Bár meghaltam volna aznap, amikor megküzdöttünk Gonttal!

Shae leengedte a kezét.

– Ne mondd ezt! – Hangja éles volt, de Andent nem érdekelte, hogy megbántotta unokanővérét. Sarkon fordult, és kiment a házból. Hallotta, hogy Shae tesz két lépést utána, de aztán megáll és hagyja elmenni.