11. FEJEZET
PORT MASSY

A fogadott nagyapja temetését követő héten Anden elindult tizenegy és fél órás repülőútjára a Janlooni Nemzetközi Repülőtérről. Úgy érezte, mintha egy siralomházi cellába lépett volna be, a kivégzése előtti utolsó este. Csak éppen itt nem cipősdoboz méretű szentély várta, meg egy Bűnbánó, aki a meditációs imákat vezetné, hogy a túlvilági életre való felkészülésként könnyíthessen a lelkiismeretén, hanem megviselt bulvár- és életmódmagazinok álltak halomban, és stewardessek jártak fel-alá a cigarettafüst gomolygó felhőjén át, hogy takarót és forró teát kínáljanak az utasoknak.

Anden bevett egy altatót, és az út nagy részére kiütötte magát. Mikor felébredt, a gép már leszálláshoz készülődött. Kábán felhúzta a napellenzőt az ablakon, hogy először lássa az idegen várost, amelybe száműzték. Port Massy metropolisza úgy terült el a késő délutáni napfénytől narancssárga, vastag ködtakaró alatt, mint egy hatalmas, tüskés bőrű szörnyeteg. Betonacél felhőkarcolók emelkedtek sűrűn az árapály mosta partok mellett, ahol a hatalmas Camres folyó a Whitting-öbölbe folyt, és egyesült az Északi-Amari-óceán vizével. Anden kereste szemével a jellegzetes épületeket, amelyeket fényképeken és a tévében látott már: a Vasszem hidat, az Árbóc-épületet, a Kikötőőr-szobrokat. Egészen mostanáig nem hitte el igazán, hogy valóban elhagyta Kekont, most azonban végre valódinak tűnt minden, és amikor a repülőgép futóműve aszfaltot ért, a fiú szíve megdobbant a csodálattól és a félelemtől.

Összeszedte bőröndjét a poggyászfelvételnél, és egy helyben állva, idegesen kutatta tekintetével a tömeget, míg észre nem vett egy idős kekoni házaspárt, kezükben egy táblával, melyen az ő neve állt. Odalépett hozzájuk.

– Hian úr és asszony?

A két öreg meglepetten nézett rá, mintha nem őt várták volna. A férfinak kedves tekintete volt, és drótszerűen rövid, őszes szakálla, ami kicsivel sötétebb volt ősz hajánál. Az asszonynak széles, rózsás arca volt, korához képest meglepően kevés ránccal.

Anden a földre tette táskáját.

– Emery Anden vagyok. Köszönöm, hogy megnyitják előttem otthonukat. Ragyogjon önökre az istenek kegye a kedvességükért. – Összekulcsolt kezét a homlokához érintette, és tiszteletteljesen meghajolt.

Ha a házaspárt eleinte össze is zavarta Anden megjelenése, folyékony kekoni beszéde és tiszteletteli viselkedése megnyugtatta őket.

– Nem okoz nehézséget; szívesen fogadunk be diákokat – mondta Hian úr, immár mosolyogva, és megérintette a homlokát üdvözlésképp. Felesége úgyszintén.

– Milyen volt az utad? – kérdezte Hian asszony. – Nagyon hosszú, igaz? Mi csak kétszer tértünk vissza Kekonra, amióta ideköltöztünk; túl hosszú a repülőút! A vén testem már nem bírja. – Férje megpróbálta elvenni Anden bőröndjét, de a fiú ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye. Az idős házaspár kikísérte a repülőtérről a rövid távú parkolóhoz.

Hian úr vezetett, Hian asszony pedig az anyósülésen ült. Ez volt a legkisebb, legrégebbi autó, amiben Anden valaha is ült; üléshuzata barna textília, műszerfala furnérlemez, ablakait csak félig lehetett letekerni. Anden hátul ült, nézte az elszáguldó utcákat és épületeket. A levegő párás volt; de kicsit sem hasonlított Janloon illatos izzadságára; itt a pára hűvösnek és hamuszürkének tűnt. Az aknarácsokból gőz szállt a járdák fölé, az emberek élénk színű, csillogó ruhákba öltöztetett próbababákkal teli kirakatok előtt siettek el. Egy vasútállomás mellett utcazenészek doboltak felfordított fémvödrökön, de az emberek nagy része ügyet sem vetett rájuk. Emeletes buszok okádtak fekete füstöt. Espenia legnagyobb városa borús, barátságtalan helynek tűnt, nyüzsgő képnek tégla és beton háttér szépia tónusú vászna előtt. És bármerre nézett Anden, espeni embereket látott.

– Élnek családtagjaid Espeniában? – kérdezte Hian úr, hogy beszélgetést kezdeményezzen.

– Nem – felelte Anden, és mivel felismerte a látszólag ártatlan kérdés mögött a valódi szándékot, a származása iránti érdeklődést, hozzátette: – Apám espeni volt, de én Kekonon születtem. Most járok itt először. – Különös érzés volt apjáról beszélni, az idegen katonáról, akit nem ismert és nem is akart megismerni. Még különösebb volt arra gondolni, hogy most az ő hazájában jár.

Hian úr és Hian asszony a város Déli Csapda nevű részén éltek, a Camres folyó déli oldalán. Munkásosztálybeli, nagyrészt bevándorlókból álló városrész volt, többemeletes téglaépületekkel, melyeket olyan szorosan építettek egymás mellé, hogy Andennek a janlooni Paw-Paw és Kohó városrészeket juttatták eszébe. Az őt befogadó család az egyik szebb épületben lakott: sárga, kétszintes sorházban, amely zsúfolt, kétsávos útra nézett. Anden bevitte bőröndjét a házba, majd fel a szűk lépcsőn a vendégszobába, ami a ház mögötti sikátorra nézett. Nagyjából akkora volt, mint a kollégiumi szobája az Akadémián, sokkal kisebb, mint a hálószobája, amelyhez a Kaul család mareniai nyaralójában hozzászokott. Ugyanakkor otthonosnak találta, az ágy matraca vastag volt, és puha, a fejtámla fölött egy ködbe burkolózó hegyet ábrázoló akvarell függött. Az öltözőasztalon lévő vázában három kék művirág állt.

Hian asszony igazi kekoni vacsorát készített: tejben sült csirkét, párolt zöldséget, tésztát fokhagymaszósszal. Anden nagyon hálás volt az ismerős fogásokért, és nem esett nehezére többször is szedni belőlük, hogy kimutassa, mennyire jólesik neki.

– Egyél csak, amennyi jólesik – biztatta Hian asszony. – Az espeni ételek nem valami jók. Mindig mondom a fiamnak, hogy gyakrabban jöjjön haza vacsorázni, de nagyon elfoglalt, és túl sok a forgalmi dugó. Ezért kezdett fogyni.

Hianéknak két fiuk volt. Az idősebb, akiről Hian asszony beszélt, a város északi részén élt, egy orvosi eszközöket forgalmazó cégnél dolgozott, és ezért rengeteget utazott. Ő hozta a szüleit Espeniába tíz évvel ezelőtt. A kisebbik fiuk Adamont Capitában, a Watersguard Egyetemen végezte a doktori képzést történelemből.

– Micsoda haszontalan tantárgy – sóhajtott Hian asszony. – De hát a gyerekek azt csinálják, amihez kedvük van.

Vacsora után Hian asszony leszedte a tányérokat, Anden pedig elővette az ajándékokat, amelyeket Shae utasítására át kellett adnia: egy üveg drága hojit, egy borítékot tele espeni thalirokkal, valamint egy zöld kerámia teáskannát, melyet újságpapírba bugyolálva sikerült épségben elszállítania idáig. A hoji és a pénz mindössze jelképes ajándéknak számítottak; Anden biztos volt benne, hogy a házaspár havi járandóságot fog kapni, amiért otthonukba fogadták. A teáskanna nagyobb jelentőséggel bírt. Hian úr felemelte a fedelét, melynek belsejébe a Nincs Csúcs klán kör alakú pecsétjét ütötték. Egy zöld színű ajándék, melyet elláttak a klán pecsétjével, a Zöldcsontok barátságának a jele volt, és nagyban emelte a megajándékozott státuszát. Ha olyasvalaki kapta, aki nem tagja a klánnak, az azt jelentette, hogy az illető szívességet tett a klánnak, és számíthat rá, hogy viszonozni fogják.

A házaspár meleg köszönetet mondott Andennek, a teáskannát pedig egy polcra tették a konyhában, fiaik fényképe mellé. Hian úr megkínálta Andent a finom hojiból, és együtt iszogattak a vacsoraasztalnál.

– Nagyon nyugtalanítja a kekoniakat a háború? – kérdezte az öreg.

Anden elsőre nem értette a kérdést. Egy pillanatig azt hitte, házigazdája a Hegy és a Nincs Csúcs közti klánháborúra utal.

– A shotar konfliktusra gondol? – kérdezte aztán, mikor megértette a kérdést. – Gondolom, igen. Nem nagyon követtem a híreket, ami azt illeti. – Nem mondta el, hogy az elmúlt évben mást sem tett, mint egy álmos part menti falucskában rejtegette megszégyenült arcát.

– Itt sokat beszélnek az oortokoni háborúról – mondta Hian úr. Shotaria keleti tartománya, Oortoko (ygutan nyelven Ortikvo) az ygutan határ mentén feküdt, és régóta vitatott területnek számított, mert sok ygutan származású ember lakta. Három hónappal ezelőtt egy felkelőkből álló milícia kikiáltotta a terület függetlenségét Shotariától. A shotar kormány elutasította az egyoldalú döntést, és csapatokat küldött a területre a felkelés leverésére, ott azonban jól felszerelt, nem is túl titkoltan az ygutanok által kiképzett hadsereggel találták szemközt magukat. A shotarok Espenia segítségét kérték.

– Ha Espenia csapatokat küld Shotariába a lázadók ellen, az háborút jelenthet Ygutannal. – Hian úr nyugtalanul ingatta a fejét. – Az unokaöcsém azt mondta, Kekonra is hatással lesz az ügy, mert az espenik bázisként akarják majd használni, és jádét is akarnak majd a katonáiknak.

– Biztos vagyok benne, hogy igaza van – felelte Anden. – Az Időjós irodájában dolgozóknak tudniuk kell, mi a helyzet. – Hian úr unokaöccse magas rangú Szerencsehozó volt a klán Hajó úti irodaépületében; egy évfolyamon végzett Kaul Lannal és Woon Papidonwával az Akadémián. Ő szavatolta Shaenek, hogy a nagybátyja vigyázni fog Andenre, amíg Espeniában él.

– És veled mi a helyzet, Anden? – kérdezte Hian asszony kíváncsian. – Van valamilyen rangod a klánban? – Nem úgy kérdezte, hogy „tagja vagy-e a klánnak” vagy „a klánhoz tartozol-e”. Janloon népének nagy része elmondhatta magáról, hogy valamilyen kapcsolatban áll a Zöldcsont-klánok egyikével, de ranggal bírni más volt – az már státuszt jelentett, és általában olyanra mondták, aki jádét viselt.

Talán unokaöccse említette Hian úréknak, hogy Anden a Kaul Dushuron Akadémián végzett. Valószínűleg összezavarta őket, hogy nem láttak rajta jádét. Anden habozott; nem akarta, hogy házigazdái rossz véleménnyel legyenek róla, de hazudni sem akart nekik.

– Volt, de az unokatestvérem a Pillér, és úgy döntött, jöjjek Espeniába tanulni. – Egy pillanatra elképzelte, hogy Lanról beszél Hilo helyett, és belenyilallt az önsajnálat és a fájdalom. Soha nem került volna ebbe a helyzetbe, ha Lan még élne.

A Hian házaspár bólintott. Kétségkívül érezték, hogy Anden nem a teljes igazat mondja el, de tartózkodtak a további kérdezősködéstől.

– Szerencséd van, hogy a családod ennyire hatalmas, és finanszírozni tudja a taníttatásod, még ha a világ túlsó részére kellett is, hogy küldjenek miatta – mondta Hian úr. – De bizonyára nagyon fáradt vagy már. Ideje aludni mennünk.

– Hian úr – kezdte Anden, az öreg azonban felemelte kezét, hogy félbeszakítsa.

– Unokatestvéred ránk bízott téged – mondta. – Gondolj ránk a családodként, míg itt vagy Espeniában. Bármit kérhetsz tőlünk, amit saját családodtól is kérnél.

Anden bólintott.

– Bácsikám, szeret itt élni, Espeniában?

Hian úr a szakállát vakarta, látszott, hogy eltűnődik.

– Eléggé – felelte aztán. – Természetesen ez itt nem Kekon. Az ételek, a nyelv, az espenik kicsit mindig idegenek maradnak számunkra. De vannak jó dolgok is. És, ami a legfontosabb, itt élnek a fiaink. Az embernek mindig ott van az otthona, ahol a családja. – Felesége egyetértőn bólogatott.

Anden az útközbeni hosszú, altatóval elősegített szunyókálás miatt nem tudott elaludni lefekvés után. Az Akadémia kollégiuma, a janlooni Kaul-rezidencia, szobája a mareniai nyaralóban mind csendes volt, távol a város nyüzsgésétől. Most egész éjjel hallotta az embereket, az autókat, a szirénákat és a város más zajait közvetlenül az ablaka előtt. Órákon át ébren feküdt, és nyomorultul érezte magát.

———

Shae beíratta Andent a Port Massy-i Egyetem intenzív espeni mint idegen nyelv (IEMINY) programjára. A tavaszi szemeszter az Anden érkezését követő héten indult. Hian úr megmutatta Andennek, hol tud felszállni a buszra, és első nap el is kísérte a campusig. Anden körülbelül harminc szót tudott espeni nyelven, nagy részét a popkultúrából. Az Akadémián tanulta ugyan a nyelvet, de csak fél évre vette fel a tárgyat, utána abbahagyta, hogy inkább egy választható kurzuson vegyen részt Elhárításból. Akkoriban nem látta, mi hasznára lenne, ha megtanulna espeni nyelven. A jádediszciplínák területén elért haladás sokkal fontosabbnak tűnt a Nincs Csúcs leendő Ökle számára.

A programban ötven diák vett részt, a világ különböző tájairól. Az osztályban négy tuni és két shotar is volt, Kekonról azonban egyedül Anden. A tanár nagydarab, búzaszőke nő volt. Mikor Anden felelt a kérdésre, hogy honnan érkezett, a nő elsőre úgy értette, Callonból, egy sztyeppeföldi városból. A diákokat kerek asztalokhoz ültették, és bátorították őket, hogy ismerkedjenek meg egymással. Anden úgy döntött, udvarias lesz ugyan, de nem azért jött, hogy barátokra tegyen szert – jobb is volt így, mert ebédszünetben származás alapján alakultak ki villámgyorsan a csoportok. Anden megpróbálhatott volna a tuni fiatalok asztalához ülni, de nem tette, mert ösztönösen bizalmatlan volt velük szemben; a kekoniak felsőbbrendűnek tartották magukat a szomszédos népeknél.

Anden úgy vélte, kétféleképpen kezelheti ezt a helyzetet: megadhatja magát a kétségbeesésnek, és végigcsinálhatja alvajáróként ezt az évet, vagy összeszoríthatja a fogát, és bebizonyíthatja, hogy képes győztesként kikerülni a büntetéséből. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan a legalacsonyabb tudásszintű diákok közt kezdte, elhatározta, hogy keményebben fog dolgozni, mint a többiek bármelyike. A tanulás sosem volt az erőssége, így nem lepte meg, hogy espeni nyelven olvasni és írni állandó küzdelmet jelent, de hamar rájött, hogy a beszélt nyelv sokkal könnyebben ragad rá. Ha csak tehette, beült a campus menzájára vagy nyilvános helyeken, esetleg egy buszmegállóban egy padra, és hallgatta a beszélgetéseket a közelben, néha elismételte magában a szavakat, némán formálta őket a szájával. Belekapaszkodott abba a hitbe, hogy minél hamarabb végez a tanulással, annál hamarabb hazamehet.

Az ezt követő hónapokban, mikor nem épp órán volt vagy tanult, igyekezett hasznára lenni házigazdáinak. A mareniai bútorkészítő műhelyben töltött ideje során megtanult bánni a szerszámokkal, és el tudott végezni kisebb feladatokat: megjavított egy laza ajtót, begittelte a huzatos ablakokat, cipőspolcot ácsolt pár fölösleges deszkából. Elkísérte a Hian házaspárt, ha ügyes-bajos dolgaikat intézték, vitte a holmijukat.

– Az lenne helyénvaló, ha mi fizetnénk neked, amiért itt laksz – jegyezte meg Hian asszony. – Szálltak már meg nálunk diákok korábban is, de nagy részük fel akarta fedezni a környéket, szórakozni járt, élvezte, amit a város nyújt. Túl sokat dolgozol!

A városrész, mint arra Anden rájött, olyan volt, mint egy steppelt takaró – számos kulturális enklávé élt benne egymás mellett. A Hianék sorházát körülvevő tucatnyi háztömbben sok kekoni család lakott, de amint Anden átkelt az úton, teljesen tuni környéken találta magát, ahol a szülők torokhangokkal teli nyelvükön kiáltoztak gyerekeiknek, és minden verandáról az agyagedényben főtt ételek szemet csípő füstje szállt a hordozható tűzhelyek felől. A nyugaton Lochwoodig, keleten Quince-ig nyúló Déli Csapda negyed többi részét szegényebb és munkásosztálybeli espenik lakták.

Egy délután Anden lekéste a buszt, és mivel Port Massy-i mércével mérve meleg tavaszi nap volt, úgy döntött, hazasétál Hianék házáig. Közel két órába telt, de büszke volt rá, hogy egyedül is kiigazodik az idegen városban, és kezdi jobban megismerni a környéket. Útközben megszomjazott, és betért egy sarki élelmiszerboltba üdítőért és egy zacskó mogyoróért. Kiszámolta az espeni rézérméket a pultra. A boltos, egy nagydarab, bajuszos férfi vidáman mondott valamit, amit Anden udvarias csevegésként értelmezett. Mivel még mindig nem bízott benne, hogy bármit is helyesen mond, inkább csak bólintott és mosolygott. Visszatérő problémával szembesült – első ránézésre espeninek tűnt, és mikor idegenek próbáltak szóba elegyedni vele, az kivétel nélkül mindig esetlenül és kínosan jött ki.

Ahogy kifelé tartott, két férfi lépett be. Nem álltak meg nézelődni, egyenesen a pulthoz mentek, és a tulajdonoshoz kezdtek beszélni, eleinte szívélyes hangnemben, ami azonban gyorsan durvává és fenyegetővé vált. Anden megállt a küszöbön, és még időben fordult vissza ahhoz, hogy lássa, amint a boltos kinyitja a kasszát, és idegesen kiszámol egy halom bankjegyet, melyet aztán átad az egyik betolakodónak. Szeme Anden felé villant, mintha remélné, hogy az idegen fiú segít. Anden habozva állt, egyik kezével a kilincsen. Ez nem az ő népe volt, nem tudta, mi folyik itt, és nem akart bajba keveredni.

Az átadott pénz mennyisége nyilvánvalóan nem volt elég, mert újabb durva szavak hangzottak el. Az egyik férfi elkapta a két legközelebbi állványt, és megrántotta. Cukorkák és napszemüvegek szóródtak szerteszét a földön. A bolt tulajdonosa dühösen tiltakozva kiáltott fel. A második férfi elkapta a hajánál fogva, és beleverte a fejét a pénztárgépbe, a csörömpölésből ítélve fájdalmas erővel, majd durván hátralökte. A boltos eltűnt a pult mögött. Két támadója távozott. Anden félreállt az útból, ahogy elhaladtak mellette. Egyikük megállt, hogy az arcába nézzen.

– Mit bámulsz? – kérdezte. Ez volt az első alkalom, hogy Anden tisztán megértett valamit espeni nyelven.

A másik férfi magával húzta társát, ki a boltból. Az ajtó hangosan becsapódott mögöttük.

Anden pulzusa hevesen vert. Úgy gondolta, tennie kellett volna valamit, de nem tudta, mit. Ösztönösen érezte, hogy rossz ötlet lett volna a két férfi útjába állni, de nem tudta, mit kell tennie az embernek itt, Espeniában, ha balhé tanúja lesz. Janloonban kiszaladt volna, hogy jelentse az esetet a klán egyik Ujjának, esetleg Öklének, ha talál egyet.

A boltos felnyögött, és kezdett feltápászkodni a pult mögött. Úgy tűnt, nem sérült meg komolyan, Anden pedig, akiben égett a szégyenérzet, de nem akart tovább foglalkozni a szerencsétlennel, meglökte az ajtót, és kimenekült az utcára.

Hian urat és asszonyt aggodalommal töltötte el, hogy ennyit késett, és megszidták, amiért nem hívta fel őket, hogy menjenek érte. Mikor Anden elmesélte, hogyan sétált haza, és mi történt útközben, még zaklatottabbnak tűntek.

– Azok az emberek a bandák tagjai voltak – jelentette ki Hian asszony. – Kromnek főnöknek dolgoznak. Mostantól ne menj oda!

Andent nem kavarta fel különösebben, hogy a város egyes részeibe nem ajánlott menni; valójában furcsamód még meg is nyugtatta a felismerés, hogy Port Massyben ugyanúgy klánok és általuk uralt területek vannak, mint Janloonban. Ennek hatására úgy vélte, a boltos valamiféle Lámpás lehetett, és a két férfit azért küldték, hogy beszedjék tőle az adót, aminek megfizetésével késlekedett. Örült, hogy nem avatkozott be ostobán egy ismeretlen klán ügyeibe, a helyzet azonban így is nyugtalanította, mert figyelemre méltóan durván kezelték. Kekonon még a legproblémásabb Lámpással is ritkán fordult elő, hogy egy Zöldcsont ilyen durván bánt volna vele. A klánok a társadalom minden szegletében jelen voltak; ha valaki nem fizette az arányos mennyiségű adót, az azt jelentette, hogy elveszítette a klán pártfogását, ami millióféleképpen nehezítette meg az életét. Egy megbízhatatlan Lámpás például sokkal nehezebben tudott bankszámlát nyitni, házat vásárolni vagy beíratni gyermekét az iskolába. Semmi szükség nem volt arra, hogy megfenyegessék vagy megsebesítsék.

Andennek ez járt a fejében, miközben Hian asszony gyömbéres hallevesét kanalazta.

– Miért nem ment el a boltos ehhez a Kromnerhez, hogy haladékot kérjen? – kérdezte. Biztos volt benne, hogy unokanővére, Shae munkájának nem jelentéktelen részét teszi ki, hogy ilyesmikről tárgyaljon a Lámpásokkal, bár a sarki kisboltok tulajdonosainál magasabb szinten lévőkkel.

Hian úr kuncogott, majd elkomolyodott, mikor ráébredt, hogy Anden nem tréfál. Felállt, és kotorászni kezdett a padlón heverő kartondobozban, amelyben egyre szaporodtak a régi újságok, végül előhúzta a Port Massy-i Hírek egyik múlt heti számát, és átlapozta, hogy rátaláljon az oldalra, amit keres. Letette az újságot, és egy fekete-fehér fényképre mutatott, melyen sötét öltönyt és nyakkendőt viselő, zömök espeni férfi szállt ki egy fekete ZT Toróból, egy hosszú, fehér szőrmekabátos nővel együtt. Anden még mindig nehezen olvasott espeni nyelven, de látta, hogy a főcím a korrupt rendőrségről ír valamit.

– Ez itt Blaise Kromner – mondta Hian úr –, aljas ember. Bűnöző. Drogot árul, nőkkel kereskedik. Az emberei csinálnak mindent, így őt nem kapják el, de szép autója van, szép ruhái, folyton partikra jár, sokfelé lefényképezik. Szerinted érdekli őt a boltos, vagy ismeri egyáltalán? – Hian úr összehajtotta az újságot és visszatette a dobozba. – Anden-se, a bandák nem olyanok, mint a klánok. Őket csak a pénz érdekli. Nem adnak semmit, csak elvesznek. Az a boltos fizet és fizet, de semmit nem kap cserébe.

———

Anden két héttel később újabb megrázó betekintést nyert egy másik kultúrába – ezúttal jóval közelebbibe. Egyik este hazafelé tartott egy szatyor élelmiszerrel, amit Hianéknak vásárolt, mikor kiáltozást hallott az egyik utcára nyíló ablakból.

Ez nem volt szokatlan; volt itt egy kekoni házaspár, akik állatok módjára civakodtak egymással megállás nélkül, néha késő éjszakába nyúlóan. Most is tisztán hallani lehetett a férfi hangját.

– Meg kellene hogy öljelek, te rohadt kurva!

Csattanás hallatszott, újabb ordibálás mindkét féltől, majd a nő hirtelen kirontott a bejárati ajtón hálóingben, és, amennyire Anden látta, egyenesen kirohant az autóútra.

Anden elképzelte, ahogy szétzúzódik a teste, mint egy autópályára tévedő kecskéé, majd lerepül a motorháztetőről. Egy bicikli hirtelen félrekanyarodott az útból, a rajta ülő fiatalember riadt káromkodással ugrott le róla. Anden leejtette a szatyrot és futni kezdett, bár azonnal tudta, hogy semmi esélye időben cselekedni.

A fiatalember, aki leugrott a bicikliről, előrelendült és elkapta a zaklatott nőt, majd intenzív Erőt és Könnyedséget használva visszarántotta a járdára. Autók száguldottak el hajszálnyira tőlük, hangosan dudálva. A nő döbbent férje félmeztelenül, részegen és dühösen rohant feléjük, érthetetlen szavakat kiáltozva. Megtántorodott, ahogy a kerékpáros megfordult, és előrevetett egy Elhárítást, ami térden találta. Mikor újra botorkálni kezdett előre, egy újabb Elhárítás hason találta, ettől erős huppanással leült a földre, mintha egy ütés küldte volna oda.

Az asszony zokogva berohant az egyik szomszéd házába, még arra sem szakított időt, hogy köszönetet mondjon védelmezőjének. A férj egy perc múlva feltápászkodott, és visszavonult a házába. Bajsza alatt szitkozódott ugyan, de gyilkos indulatokkal teli tekintetét lesütötte.

Anden rátalált a hangjára.

– Te Zöldcsont vagy! – kiáltott oda a fiúnak kekoni nyelven.

Az utca túloldalán álló fiatalember Anden felé fordult, és kisöpörte kócos haját a homlokából, talán hogy jobban lásson. Felnevetett, kivillantak fehér fogai.

– Te meg ostoba szigetlakó! – kiáltott vissza. Leporolta nadrágját, és felállította biciklijét.

Anden a döbbenettől tátva maradt szájjal bámulta. Egyetlen jádekövet sem látott a fiatalember testén, de tudta, hogy ott kell lennie. A Zöldcsont átlendítette lábát megviselt biciklijén, és visszapillantott Andenre, aki még mindig a járdán állt, a szatyor élelmiszer szétszóródott mögötte.

– Azt hitted, sehol máshol a világon nincs jádéjuk az embereknek? – A fiatalember gúnyosan intett neki, és elhajtott, bokája megfeszült, izmos válla a kormány fölé hajolt. Anden addig bámult utána, amíg el nem tűnt a szeme elől.

Talán, gondolta, Espeniában sem idegen és elviselhetetlen minden.