16. FEJEZET
NEM TOLVAJ

Anden kezdett beleszokni a Port Massy-i életbe. A nyári napok egyre hosszabbak, forróbbak és fülledtebbek lettek, bár a város fölött továbbra is gyakrabban volt felhős az ég, mint derűs. Anden minden szándéka ellenére egyre jobb kapcsolatba került osztálytársaival, és Hianék jó pár szomszédjával is megismerkedett. Még kétszer látta a biciklis Zöldcsontot – egyszer az utca túloldalán száguldott el, az Andennel ellenkező irányban, egyszer pedig egy utcasarkon beszélgetett három másik fiatalemberrel, amikor Anden elment mellettük a városi busszal.

Anden rendkívül kíváncsi lett rá, ezernyi kérdést fel tudott volna tenni a férfinak. Mikor megemlítette találkozásukat a Hian házaspárnak, azok elmondták, kiről van szó.

– Dauk Corujon. Jogi karra jár, mind nagyon büszkék vagyunk rá. Igen, persze hogy zöld; igazi kekoni fiú. Hogy hány Zöldcsont él itt? A mi környékünkön? – Hian úr vállat vont. – Harminc? Negyven? Ki tudja.

Anden elképedt. Shae Espeniában tanult, de sosem említette, hogy bárki is jádét viselt volna. A fiú gyanította, hogy nem találkozott egyikükkel sem, mivel az egyetemi kollégiumban lakott Windton egyetemi városban, ahol nem volt jelentősebb kekoni közösség. Port Massy népessége úgy a hússzorosa volt Windtonénak, és gyökerei mélyen visszanyúltak kereskedővárosi múltjába, amikor a világ minden tájáról érkeztek ide emberek, ételek és áruk. Anden minden egyes nap számtalan különböző nyelvet hallott a buszon, és úgy vélte, Port Massyben az ember úgy is képes megmaradni, ha egyetlen szót sem tanul meg espeniül, mindössze a saját népe közelében kell maradnia. Most, hogy tudta, titokban Zöldcsontok élnek a közelében, próbálta kiszúrni őket, folyton vizslatta a hétköznapi külsejű férfiakat és nőket, akik sorban álltak az élelmiszerboltban vagy a bankban, vagy elmentek mellette a járdán. Gyakran kérdezősködött Hian úrtól és asszonytól.

– Tow úr? Már hogy lenne az? El tudod képzelni őt Zöldcsontként? – horkant fel Hian asszony.

– A Ruen család? Igen – felelte egy másik kérdésre később –, mind Zöldcsontok. Ruen-jen évek óta tanítja a jádediszciplínákat.

A házaspár jót szórakozott Anden túlzottnak vélt érdeklődésén; nem igazán fogták fel, hogy a fiút egész életében Zöldcsontok vették körül, és első, Port Massyben töltött napjától fogva a Zöldcsontok hiányát tartotta az egyik legnyugtalanítóbb dolognak Espeniában – így aztán amikor észrevette, hogy a Déli Csapdában, ha rejtve is, de jelen vannak, furamód megnyugtatta a dolog.

Bármennyire figyelte is, közszemlére tett jádét sehol nem látott – sem piercingeket, sem gyűrűket, karkötőket vagy kövekkel kirakott öveket. Teljesen összezavarta a jelenség. Janloonban a jáde eltéveszthetetlenül jelezte a státuszt – ugyanúgy tiszteletet parancsolt a Pénzmosó negyed legsötétebb sikátoraiban, mint a pénzügyi negyed legmagasabb felhőkarcolóinak tárgyalótermeiben. A Zöldcsontok nyíltan, büszkén viselték jádéjukat, és eszükbe sem jutott volna elrejteni őket, hacsak épp nem akartak rendkívül szerénynek vagy jelentéktelennek tűnni.

Espeniában Anden számára megnehezítette a társas érintkezést, hogy fogalma sem volt, kit kell jennek címeznie.

– Ez nem Kekon – figyelmeztette Hian úr. – Az espeniket nem érdekli, hogy a jáde a kultúránk része. Azt hinnék, hogy fenyegetni akarjuk őket, vagy hogy különcködni akarunk. Itt aki feltűnősködik a jádéval, az direkt keresi a bajt.

Bármennyire lenyűgözte is Andent a szokatlan jádeszubkultúra, különösebben nem törekedett rá, hogy megismerkedjen a környék Zöldcsontjaival, vagy kiderítse, hol edzenek, hová járnak szórakozni. Elvégre ő maga nem volt Zöldcsont – és ez a tény még mindig felkavart benne némi szégyenérzetet, valahányszor az eszébe jutott, bár a hónapok alatt az érzés egyre enyhült. Távol Janloontól senki nem hallott róla, hogy kiesett a Nincs Csúcs klán kegyéből, és nem emlékeztették rá minden pillanatban, mint otthon. Itt, a Déli Csapdában, ahol lehetetlen volt megmondani, ki zöld és ki nem, mintha nem lett volna annyira fontos a dolog. Nem számított rá, hogy személy szerint valaha is köze lesz még a Zöldcsontok ügyeihez – míg el nem követett egy érthető, de igen komoly hibát.

Hian úr közreműködésével, aki segített átböngészni a helyi újság apróhirdetés rovatát, Anden vásárolt egy használt biciklit a zsebpénzből, amit Shae biztosított neki. Leláncolva tartotta a Hianék sorháza mögötti sikátorban, remélve, hogy gyakrabban tudja majd használni most, hogy az idő kellemes, néha kifejezetten napos. Egy késő nyári délután a közeli parkba biciklizett, és letelepedett egy fa alá, hogy elolvassa a hétre feladott olvasmányokat. Utána elszunyókált. Mikor felébredt, összeszedte a holmiját, elvette biciklijét a tárolóból, és visszaindult Hianék házába.

Alig fél háztömbnyi távot tett meg, amikor kiabálást hallott a háta mögött. Hátrapillantva látta, hogy egy férfi üldözi karlengetve. Anden megállt, letette a lábát. Üldözője utolérte. A húszas évei elején járt, nem sokkal volt idősebb Andennél. Arca rózsaszín foltokkal volt tele, hatalmas fogai kivillantak, ahogy dühösen vicsorogni kezdett.

– Mit művelsz? Ez az én biciklim!

Anden lenézett és látta, hogy valóban nem a sajátját hozta el. Ez a kerékpár majdnem ugyanolyan volt, mint az övé, de a vörös festés még új volt rajta, karcmentes, a kerekek gumija tökéletes állapotú. Tulajdonosa elkapta a kormányt.

– Azt hitted, el tudod lopni a biciklimet? – Vádló tiráda ömlött az ajkáról espeni nyelven, túl gyorsan ahhoz, hogy Anden követni tudja.

– Sajnálom. – Anden arca égett a szégyentől, miközben leszállt a kerékpárról. – Sajnálom. Hibám.

A férfi durván félrelökte.

– Te vagy itt a legostobább tolvaj. Van fogalmad róla, ki vagyok? Beszélsz egyáltalán espeniül?

Anden nyelvismerete messze állt a tökéletestől, de eleget értett ahhoz, hogy felfogja: lopással vádolják. Először megdöbbent, majd dühödt védekező üzemmódba kapcsolt, nyakán és arcán vörösség kúszott végig. A tolvajok a legalávalóbbak közé számítottak; tolvajnak nevezni valakit durvább sértés volt, mint gyávának vagy degeneráltnak. Kekonon ennél kevesebbért is öltek már embert. Ki mondhat ilyen sértő dolgot egy vadidegennek anélkül, hogy lehetőséget adna neki arra, hogy kimagyarázza magát?

– Nem lop – tiltakozott hevesen. – Mondom, hibám.

– Aha, persze, ügyes próbálkozás. Tűnj innen, takarodj vissza oda, ahonnan jöttél, ostoba fasz! – A férfi kezdte eltolni a biciklijét. Anden egy pillanatig döbbenten állt, majd pár gyors lépéssel utolérte, és megragadta a bicikli ülését. A férfi megpördült, szája elnyílt a döbbent felháborodástól.

– Nem loptam el a biciklid. – Anden gondosan formálta a szavakat. – Elnézést!

– Viccelsz? – kiáltotta a férfi. – Úgy beszélsz, mint egy keki. Az vagy? Azt akarod, hogy beverjem a kibaszott képed? – A földre lökte a biciklit, és felemelt ököllel fordult Anden felé.

Andent egy pillanatig súlyos kétség töltötte el. Ő csak azt akarta, hogy a férfi visszavonja, amit mondott; senki nem érdemelt ilyen durva bánásmódot és rágalmazást egy egyszerű tévedés miatt. Nem volt túl nagy kedve megküzdeni ezzel az emberrel, de semmilyen más mód nem jutott eszébe, ami ne járt volna visszavonulással – az viszont nem számított elfogadhatónak, hiszen őt sértették meg durván. Janloonban, ha vele lettek volna a barátai tanúként, megpróbálhatta volna áttenni a megmérkőzést későbbi időpontra és más helyre – előfordult, hogy az eltelt időben győzött a józan ész –, arról azonban fogalma sem volt, Espeniában mik a párbaj szabályai, és nem úgy tűnt, hogy ellenfele hajlandó meghátrálni.

Anden levette szemüvegét, és iskolatáskája oldalzsebébe tette, majd letette a táskát a járda mellé a fűbe. Felemelte öklét, és gondosan kiegyensúlyozott pózba állt, miközben még mindig azon tűnődött, hogyan fajult idáig a helyzet. Miért nem volt képes a férfi egyszerűen elfogadni a bocsánatkérését a tévedéséért, majd túllépni az ügyön?

A férfi szeme kitágult a döbbenettől, majd összeszűkült a fenyegető dühtől.

– Meg akarod kapni a magadét, te öntelt kis… – Előrerontott, és Anden feje felé csapott.

Eltelt már némi idő azóta, hogy Anden utoljára harcolt – még az Akadémián, Próbatételei idején –, és eleinte lassan reagált. A férfi első ütéseinek zuhatagát alig tudta kivédeni, és bár észrevette a nyilvánvaló lehetőséget az ellentámadásra, lassú reflexei miatt túlkompenzált azzal, hogy túl messzire húzódott vissza, ütéstávolságon kívülre, és nem tudta elég gyorsan átszelni ezt a távolságot, mielőtt ellenfele ismét szembekerült vele. Anden megrázta a fejét, elégedetlen volt önmagával. Hilo fejbe csapta volna, amiért ennyire ügyetlen. Míg ez járt a fejében, ellenfele bevitt egy tökéletes ütést, ami elkerülte Anden figyelmét, és egyenesen arcon találta.

Arcában fájdalom terjedt szét. Az ütés mintha helyrerázta volna benne egész, katonai kiképzéssel telt gyerekkorát: leeresztette állát és vállát, kitért a következő ütés elől, és öklét a férfi oldalába mélyesztette. Ellenfele felmordult a fájdalomtól, és megpróbálta Anden nyaka köré lendíteni karját egy fejfogáshoz. Anden hegyes könyökével a férfi combjába döfött, majd hátravetette magát, és kitért a szorítás elől; az espeni megtántorodott, de azonnal visszanyerte egyensúlyát, és erős ütések sorát zúdította Andenre. Az ütések nagy része a fiú felemelt karját érte, egypár azonban olyan erővel érte a gyomrát és oldalát, hogy Anden szemébe könnyek gyűltek, az egyik pedig elég erősen találta el a száját ahhoz, hogy ajka felhasadjon. A férfi harcstílusa kevéssé volt kifinomult, de gyorsan és erősen ütött, az olyan ember pimasz ösztönével, aki jó pár bunyóban részt vett már. Nagyobb is volt Andennél, dühösebb is, és ebben a nyers összecsapásban ez a két dolog neki juttatta az előnyt.

Andenre rátört a pánik és a szégyenérzet, amikor ráébredt, hogy őt – a Kaul család legifjabb tagját, aki Kekon egyik legjobb katonai akadémiáján tanult – mindjárt eltángálja egy espeni huligán.

Zihált a fájdalomtól, de nem hátrált meg, karját még mindig feje mellett tartotta, majd felrántotta könyökét, és állon ütötte ellenfelét. Cipőjét a férfi gyomrához emelte, majd olyan erőset rúgott, amekkorát csak bírt. Mikor az espeni visszanyerte egyensúlyát, és ismét előrerontott, Anden sietve hátrálni kezdett, mintha nem akarna ismét hozzáérni – ami nem volt teljesen hamis. Érezte, hogy sarka a járda széléhez ér. Ahogy ellenfele minden erejét beleadta a következő ütésbe, Anden visszaugrott a járdáról. Elkapta a férfi kinyújtott karját, és megrántotta. Nem volt erős mozdulat, csak egy éles rántás a csuklón, de együttes lendületüktől az espeni előrelódult, elöl lévő lába a járda mellett ért földet; a férfi megtántorodott. Ügyes volt, még így se esett el, ezért Anden úgy oldotta meg a helyzetet, hogy lefelé ütött, mikor ellenfele felsőteste eldőlt. Keze nagy erővel csapódott a férfi arca oldalának, és fültől állkapocsig végighorzsolta.

Az espeni előretette kezét, hogy fékezze esését, ahogy az aszfaltra zuhant. Anden nem vesztegette az időt, ismét megütötte, majd a mellkasába térdelt. Ellenfele megpróbálta átkarolni Anden lábát. A fiú félreugrott, és bordán rúgta. A férfi végül a fájdalomtól nyögdécselve összegömbölyödött, Anden pedig ráugrott, lovagló ülésben a mellkasára ült, és öklét ellenfele feldagadt arca felé emelte.

– Abba akarod hagyni?

A férfi nem válaszolt, így Anden szájon verte, elég erősen ahhoz, hogy a fogak felsértsék a bütykeit.

– Abba akarod hagyni? – kérdezte újra, és megkönnyebbült, mikor az espeni ezúttal bólintott. – Akkor mondd, hogy nem vagyok tolvaj – utasította Anden.

– Mi? – nyöszörögte feldagadt szájával a férfi.

Anden ismét felemelte öklét.

– Mondd, hogy nem vagyok tolvaj!

– Jól van, te őrült seggfej! Nem… nem vagy…

Anden karját és mellkasát karok ragadták meg, majd lehúzták a férfiról, vissza a járdára. Anden meglepetten, zavartan nézett körül, és látta, hogy kis félkörben állnak körülöttük az egybegyűlt nézők. Két nagydarab férfi húzta arrébb, egy harmadik pedig leguggolt, hogy megnézze, hogy van legyőzött ellenfele. Anden lerázta magáról a kezeket, melyek lefogták. Miért avatkoztak közbe? Egyértelmű, hogy igazságos küzdelemben győzött; ellenfele már a megadás szélén állt.

Az egyik újonnan érkezett mintha kekoni lett volna. Anden anyanyelvén szólította meg.

– Mi folyik itt? Mi a baj?

A férfi jeges nemtetszéssel nézett vissza rá.

Anden ellenfele feltápászkodott.

– Halott vagy, tudod? – kérdezte gyilkos vicsorral. – Nem tudom, kinek képzeled magad, de ha Carson Sunterrel kötözködsz, akkor rossz bandataggal kezdtél. Megtalállak, és megöllek. – Véres nyálat köpött a járdára Anden lába elé, majd megfordult és elsántikált. Felemelte biciklijét, rádőlt támaszként, és elindult az utcán, még mindig trágárságokat morogva.

A nézők kis csoportja szétoszlott, egyikük sem volt hajlandó Andenre nézni. A fiú ismét megszólította a kekoni férfit, akit, ebben biztos volt, már látott a környékükön.

– Mi történt? Valami rosszat tettem?

Legnagyobb meglepetésére a férfi espeniül válaszolt.

– Ezt miért csináltad? Mindannyiunk rossz hírét akarod kelteni? Képes vagy egy bicikli miatt megverni valakit? – Gyorsan pergő kekoni nyelven folytatta. – Olyan akarsz lenni, mint azok a klánhuligánok a hazánkban? – Búcsúzóul újabb, megvető pillantást vetett Andenre, majd sarkon fordult és távozott, otthagyva a fiút a járdán.

———

Mikor Anden belépett a bejárati ajtón, Hian asszony döbbenten felkiáltott.

– Te meg mit műveltél? – kérdezte. Leültette a fiút egy székbe a konyhaasztalnál, majd sietett, hogy jeget és kenőcsöt hozzon felduzzadt arcára és ajkára. – Hogy történt ez?

Miután Anden elmesélte, mi történt, Hian úr és Hian asszony komor pillantást váltottak.

– Rossz hír – mondta Hian úr aggodalmas sóhajjal. – Ez még gondot jelenthet nekünk.

– Nem értem – tiltakozott Anden. – Megsértett, kihívott, én pedig igazságos küzdelemben győztem. Megadta magát, tanúk vannak rá. Ha visszajön bosszút állni, nem lesz igaza.

– Anden-se – szólalt meg Hian úr komoran –, ebben az országban nem engedélyezett a párbaj. Az espeni bíróságok nem fogják jóváhagyni egy vita eredményét, ha párbajjal döntötték el, még ha a felek hajlandóak is voltak így rendezni a kérdést.

– Az az ember még visszajöhet, hogy ártson neked, vagy, ami még valószínűbb, a családja pénzt fog követelni tőlünk – magyarázta Hian asszony, miközben Anden véres arcát törölgette.

– Espenia törvényei szerint nincs olyan, hogy tiszta penge – jelentette ki Hian úr.

Anden olyan sokáig ült ott, arcán néma megvetéssel, hogy Hianék még nyugtalanabbak lettek, és mindent megtettek, hogy megvigasztalják. Hian asszony felkelt, megmasszírozta a fiú hátát, és megszólalt.

– Ne érezd rosszul magad emiatt; nem a te hibád, hanem a miénk. Te csak a jó híredet és családod nevét védted; honnan tudhattad volna, hogy itt nem érvényesek a szabályok? El kellett volna magyaráznunk neked, de nem gondoltuk volna, hogy ilyesmire kerül sor.

Hian úr megkínálta Andent egy pohár hojival és egy cigarettával.

– Ne idegeskedj.

– Most mihez kezdünk? – kérdezte Anden elgyötörten.

Hian asszony ajka vonallá keskenyedett az idegességtől. Férje felé fordult. Hian úr összekulcsolta karjait a kis konyhaasztalon, és vonakodva bólintott.

– Fel kell keresnünk a Pillért.