57. FEJEZET
VÉSZHELYZETEK

Aznap, amikor a Nincs Csúcs kémei szerint Zapunyónak meg kellett érkeznie Port Massybe, Hilo megvacsoráztatta a fiait, majd a nappaliban lévő kanapéhoz vonult saját vacsorájával, és megnézte a híreket, miközben várta, hogy unokaöccse felhívja és megerősítse, hogy minden előzetes intézkedésre sor került. Wen Adamont Capitában töltötte a hetet, ahol a kekoni nagykövetség átalakításának konzultánsaként dolgozott, emellett ingatlanokat kutatott fel, amelyek befektetési szempontból érdekesek lehetnek az időjósi iroda számára.

Shae gyakran átjött enni a főépületbe, most azonban még a Hajó úton dolgozott, így Hilo egyedül volt otthon a gyerekekkel, leszámítva anyját, aki virághagymákat ültetett a kertben, és Kyanlát, aki a konyhában tevékenykedett.

A tévébemondó, Toh Kita épp az oortokói konfliktus menekültjeiről szóló törvényről beszélt, amelyet nemrégiben igen kevés többséggel, de sikerült megszavazni, és amellyel Kekon felsorakozott azon államok mellé, amelyek vállalták, hogy menekülteket fogadnak be a Shotaria és Ygutan határán fekvő, háború sújtotta vidékről. Guim kancellár beszédet mondott a Bölcsesség Csarnokában az idegen imperializmus okozta borzalmas vérveszteségről, és arról, mennyire fontos, hogy Kekon felelős világpolgárként lépjen fel. Beszédét azzal zárta, hogy kifejezte sajnálkozását elődje, Son Tomarho, az ország szolgálatában álló, elkötelezett államférfi nemrégiben történt elhunyta felett, ismerjék fel őt az istenek.

Hilo mogorván meredt a képernyőre. Az espeniknek nem fog tetszeni a menekültügyi törvény meghozatala. A diplomáciai bonyodalom nagy részével Shaenek kell majd foglalkoznia, de Hilo így is azt kívánta, bár Son kancellár szíve még egy kicsit kitartott volna. Már megszokta Sont. Guim kancellár túlságosan gyanakvónak és kifinomultnak tűnt, arról nem is beszélve, hogy a Hegy hű embere volt, ami azt jelentette, hogy nagyban csökkent a Nincs Csúcs befolyása a Királyi Tanácsban. Az orvos szakértő azt állította, kétség sincs afelől, hogy Son Tomarho szívrohamban halt meg, Hilo azonban nem hitt az olyan balesetekben, amelyek túl jól jöttek valakinek.

Jaya minden játékát kidobálta a járókából, és most hangosan követelte, hogy vegyék fel. Hilo tudta, hogy öt perce van, mielőtt a kislány hisztizni kezd, így befejezte vacsoráját – egy tál megmaradt gyömbéres csirkepörköltet –, és a térdére ültette lányát, próbálta egy bábbal elszórakoztatni. Hilo szeretett apa lenni, úgy találta, illik hozzá a szerep. A gyerekek teljesen őszinték voltak, és a pillanatnak éltek, követelőzőek voltak, de könnyen a kedvükre lehetett tenni, mindössze szeretetet és figyelmet kértek. Hilo nem tiltakozott volna az ellen, hogy még több gyerekük szülessen, de Wen ragaszkodott hozzá, hogy hasznos karriert fusson be a klánnál. Hilo támogatta ebben, az asszony boldogsága érdekében, de még mindig nem érezte teljesen szükségesnek a dolgot.

Csengett a telefon. Hilo, arra számítván, hogy Anden hívja, átadta a kisgyereket Kyanlának, és felvette a konyhai telefont. A vonal túloldalán Juen szólalt meg.

– Hilo-jen, terjed egy… pletyka.

Még most, egy év elteltével is előfordult Hilóval, hogy mikor meghallotta Juen hangját, egy másodpercig arra gondolt, vajon Kehn miért az első Öklét küldi ahelyett, hogy ő maga telefonálna. Ilyenkor mindig megtorpant egy pillanatra a fájdalomtól.

– Pletyka annyi van, mint a patkány; mi olyan különleges ebben az egyben?

– Ven Sandolan, a fontos üzletember, a hajózási cég tulajdonosa halott. A Hegy végezte ki árulásért. Úgy tűnik, puccsot szervezett Ayt Mada ellen, de leleplezték a terveit. Az emberek megdöbbentek; a klán egyik fő Lámpása volt.

Hilo elnémította a televíziót.

– Mi van a fiaival?

– Ők is halottak, pár más összeesküvővel együtt. Azt beszélik, Nau Sen és emberei rajtakapták Ven Hakut és pár másik Öklöt, amint épp a puccsot tervezgették a Bűn 8 szórakozóhelyen, és átvágták a torkukat.

– Ayt kiirtotta a leggazdagabb Zöldcsont vérvonalat a klánjában? És a Hegy egyetlen más családja sem lázadt fel? – hitetlenkedett Hilo.

– Ayt a gyámsága alá vette Koben Atót – felelte Juen. – Mostantól ő fizeti a fiú kiképzését a Wie Lonban, privát edzésekre viszi az Ayt-villába, a szárnyai alá veszi. Hivatalosan nem nevezte ki örökösének a gyereket, de mindez így is elég nagy változást jelentett ahhoz, hogy megnyerje vele Kobenék és a mellettük állók támogatását.

– És az Iwe család?

– Hallgatnak. Azt beszélik, Ayt jelentős mennyiségű részvényt adott nekik a K-Star Szállítmányozásból.

– Az istenek verjék meg! – mordult fel Hilo halkan. Megdöbbentette és feldühítette, milyen hirtelen történt az egész, milyen gyorsan mentek füstbe a tervei. Ettől függetlenül nem tudta leküzdeni akaratlan csodálatát. Ayt tökéletesen játszotta ki a kártyáit: a Ven család elpusztítása után a Hegyen belül senki más nem lesz, aki szembe merne szállni vele vagy a hirtelen felemelt Koben családdal. Hilo találkozásai Ven Sandóval, a titokban gazdát cserélő pénzösszegek, a titkos ígéretek, a sok provokáció és erőszak, amellyel kiszámítottan igyekezett felizzítani a belső ellentéteket a Hegyen belül – mindez az elmúlt három évben egyre csak fokozta benne a reményt, hogy a Hegy saját maga pusztítja el a Nincs Csúcs legnagyobb ellenségét, és darabokra tépi önmagát. És mindezt a semmiért.

– Miért ilyen kurva nehéz megölni azt a rohadékot?

– Bácsikám! – szólalt meg Niko, és megrántotta Hilo ingujját.

– Ne most, Niko.

– Bácsikám! – Ezúttal nem a kisfiú hangja vagy ingujjának ismételt rángatása vette rá Hilót, hogy lenézzen unokaöccsére, hanem a gyermekben Érzékelhetően feltoluló erős félelem és zavar: kis szíve hevesen vert. Niko nem volt heves vérmérsékletű, nem lehetett könnyen felzaklatni vagy jelentéktelen dolgokkal ráijeszteni, most azonban tágra nyílt a szeme a szorongástól.

Hilo utasította Juent, hogy derítsen ki mindent, amit csak tud, és jelentkezzen, amint több információval rendelkezik. Letette a telefont és Nikóhoz fordult.

– Mi történt? Mi a baj?

– Ru… játszottunk, és… meg… megette!

– Mit evett meg? – kérdezte Hilo. – Hol van? – Követte Nikót a dolgozószobába, és amint belépett a helyiségbe, azonnal megértette. Gyomra összeszorult a félelemtől. A kisasztalon egy korábban jádegombokkal teli kis vászonzacskó hevert, amit az Amari Büszkeség ruhákból álló rakományából koboztak el jó régen. Az asztal üveglapján számos apró jádedarabka hevert; a két kisfiú nyilván megtalálta őket Hilo nyitva hagyott íróasztalfiókjában, és játszani kezdtek velük. Ru összekuporodva feküdt a földön a kanapé mögötti sarokban, arca és mellkasa elé egy párnát tartott, mintha azzal, hogy elbújik, elkerülhetné apja haragját.

Hilo odasietett, és elvette a párnát. Leguggolt, és elkapta fia karját.

– Mi történt? – kérdezte, és remélte, hogy a fiúk elvigyorodnak, hogy csak játszanak és rá akarnak ijeszteni, de amint meglátta Ru könnyes arcát, tudta, hogy nem erről van szó.

Niko válaszolt.

– Lenyelte őket.

– Nem akartam! – tört ki Rúból. A kisfiú arca elvörösödött; fenyegető pillantást vetett unokatestvérére, aki elárulta. – A te hibád! Ki akartam köpni, de befogtad a számat!

– Miért csináltátok? – kiáltott Hilo mindkettejükre. A gyerekeknek megtanították, hogy csak felnőttek érinthetik meg és viselhetik a jádét, hogy nem játékszer. Ennél több eszük kellett volna hogy legyen.

– Csak játszottunk! – Már Niko is majdnem elsírta magát.

Hilo legszívesebben mindkettejüket elverte volna, de az érzést elhomályosította a saját maga iránti düh – nem gondolt rá, hogy a fiúk bejönnek játszani a dolgozószobába, el kellett volna zárnia a jádét a fiókban, hogy hagyhatta elöl ilyen gondatlanul?! –, valamint a sürgető, vad félelem. A jáde egy kisgyerek testében veszélyt jelent. Lázat okozhat, akadozó szívverést, görcsöket, eszméletvesztést, halált.

Hilo a karjába kapta fiát, majd odakiáltott Kyanlának, hogy vigyázzon Jayára és Nikóra, felkapta a Duchesse kulcsait, és az ajtó felé rohant. Niko, most már sírva, utánafutott.

– Veled megyek! – Belekapaszkodott Hilo derekába. – Ne hagyj itt!

Hilo kitárta a Duchesse Signa hátsó ajtaját, és mindkét gyermeket beültette az ülésre. Ru tágra nyílt, riadt szemmel nézett apjára.

– Meg fogok halni? – kérdezte.

– Nem – felelte Hilo, és elindította a kocsit.

———

A Janlooni Közkórház sürgősségi részlegének személyzete besietett Rúval az egyik vizsgálóhelyiségbe. A röntgen két, gomb méretű jádekövet mutatott ki, amelyek szerencsére nem akadtak el a kisfiú nyelőcsövében lefelé menet, de most ott voltak a gyomrában. Rút gépekre kötötték, hogy megfigyelhessék szívverését, vérnyomását és testhőmérsékletét. Bejött egy ősz hajú orvos, és elmondta, hogy szerinte a köveket műtét nélkül is el tudják távolítani: Rút elkábítják, majd leengednek a torkán egy hajlítható eszközt, amivel meg tudják ragadni a köveket, hogy kiszedjék őket. Hilo leült az ágy szélére, és kezében tartotta fia apró, izzadt kezét, míg érzéstelenítették a gyermeket.

– Haragszol rám? – kérdezte Ru álomittas hangon.

– Nem. – Túlságosan félt ahhoz, hogy haragudni tudjon. – Szeretlek. – Lesimította Ru haját. A fiú homloka meleg volt, és nedves; Hilo nem volt biztos benne, hogy a jáde okozta láztól vagy csak a sírás miatti megerőltetéstől.

– Anyát akarom! – nyöszörgött Ru.

– Ha felébredsz, majd láthatod – ígérte Hilo. Agyába kiűzhetetlenül tolakodott be a lehető legrosszabb, amit el bírt képzelni: az, hogy fel kell hívnia a feleségét, aki több ezer kilométerre van tőle egy üzleti úton, és el kell mondania neki, hogy a fia meghalt jádemérgezésben, míg ő vigyázott rá. Már a gondolattól is rosszul érezte magát. Kijelentette magában, hogy erre nem fog sor kerülni.

Egy ápolónő behozott Nikónak pár hajtogatós képeskönyvet és egy játék teherautót, a kisfiú azonban egy rövid pillantásnál többre nem méltatta őket. Egy széken ült Hilo mellett, térdét felhúzta és átkarolta. A kocsiban már kizokogta magát, most száraz volt a szeme. Körülnézett, érdeklődéssel és enyhe ellenségességgel, de amióta beértek a kórházba, nem szólalt meg.

Hilo a karórájára nézett. Elmúlt a vacsoraidő, már két órája voltak a sürgősségin. Espenia keleti partján a délelőtt közepe felé járhat az idő. Andennek mostanra telefonálnia kellett, hogy megerősítse: Zapunyo megérkezett Port Massybe, és minden előzetes intézkedésre sor került. Ha nem tudja elérni Hilót a házban, az Időjós irodájába telefonál majd. Shae el nem bírja majd képzelni, hol lehet a Pillér; talán most is épp próbálja elérni.

Bejöttek az orvosok, és kitolták Ru ágyát. Hilo követte őket, ameddig engedték, aztán nézte, ahogy fia eltűnik a zárt ajtók mögött. Az ősz hajú orvos megnyugtatta, hogy nem fog sokáig tartani a procedúra.

– Nem az önöké az első Zöldcsont-család, ahol előfordult ilyesmi, Kaul-jen – mondta. – Amíg gyorsan ki tudjuk szedni a jádét, nem okozhat gyógyíthatatlan kárt. A gyerekeknek ugyan nem javallott az SN1, de kisebb dózist használhatunk belőle, ha szükséges.

Hilo köszönetet mondott az orvosnak, majd kézen fogta Nikót, és kiment a kórház előcsarnokába. Leültette unokaöccsét egy székre a telefonfülkék mellett.

– Nem vagy éhes? Nem kell a mosdóba menned?

Niko a fejét rázta, de Hilo azért vett neki egy csomag kekszet és egy palack gyümölcslevet az automatából, majd fél szemét a kisfiún tartva, hazatelefonált. Megnyugtatta az aggódó Kyanlát, hogy Ru rendbe fog jönni, majd megkérte, hogy hozza ki a dolgozószobából a címjegyzékét, és keresse meg annak a szállodának a telefonszámát, amelyben Wen megszállt Adamont Capitában. Felírta kezére a számot, aztán lenyomta a telefon akasztóját, és elég érmét dobott be ahhoz, hogy nemzetközi hívást indíthasson. A hívást továbbították Wen szobájába, csengett és csengett, de Wen nem vette fel. Hilo letette a kagylót, majd felhívta az Időjós irodáját a Hajó úton.

– Hol voltál? – Shae idegesebbnek tűnt, mint amilyennek Hilo általában hallotta; szinte érezte húga jádeaurájának pattogását, még a telefonon át is. Mikor Hilo elmondta, mi történt, Shae ingerültsége átadta a helyét az aggodalomnak. Bármit gondolt is Hilo a húgáról, azt meg kellett hagyni, hogy a gyerekekkel mindig törődött.

– Rendbe fog jönni Ru?

– Az orvos szerint igen. Hamarosan megtudom. Hallottál Andy felől?

– Van egy probléma – mondta Shae. – Zapunyo nem hajlandó abban a helyiségben találkozni, amit az Uwiwai Kulturális Központban foglaltunk. Lehet, hogy valami megijesztette. Az is lehet, hogy mindig is úgy tervezte, variálni fog a helyszínen, hogy elhárítsa az esetleges veszélyt. Ragaszkodik hozzá, hogy az interjúra a hotelszobájában kerüljön sor, a testőrei jelenlétében. Máskülönben nem egyezik bele.

Hilo szitkozódott. Ez mindent megváltoztatott.

– Zapunyo hotelszobájába nem tudunk jádét juttatni – mondta végül. – Ehhez már túl késő.

– Anden és én beszéltünk erről – mondta Shae. – Ha mégis sort kerítünk az interjúra, bejuttathatunk egy fegyvert a szobába valakivel, aki a szobaszerviz pincérének adja ki magát. Ha egy szalvéta vagy tálca alá rejtjük, és Rohn Toro kézbe tudja venni, mielőtt bárki is megkérdezné, ki rendelt ételt…

– Nem jó – felelte Hilo. – Zapunyo már így is gyanakszik; azonnal rájönne.

– Akkor kifogytunk az ötletekből. Az interjúra elvileg hat óra múlva kerül sor.

Hilo erősebben markolta a telefonkagylót. A fia kórházban volt, a felesége a világ túloldalán, unokatestvére pedig épp most készült jáde nélkül, fegyvertelenül besétálni egy hotelszobába, ahol a klán egyik ellensége és egy csapat barukan gengszter várja.

Ha ő lenne most Port Massyben, nem Anden, ha ő mehetne be a hotelszobába Zapunyóhoz, minden lehetőséget kihasználna. Megpróbálna becsempészni a szobába egy jádefegyvert, vagy megpróbálna elvenni egyet Zapunyo őreitől. Akár a saját életét is kockára tenné, és egy golyóstollal szúrná torkon Zapunyót, ha szükséges.

De nem ő volt ott. Pillérként rengeteg dolgot nem hajthatott végre kizárólag a saját akaratára és erejére támaszkodva, ehelyett másokra kellett hagyatkoznia, még ilyen személyes ügyekben is, mint a vérbosszú. Andy volt ott, egyedül. Mikor Hilo legutóbb arra kérte unokatestvérét, hogy öljön a klánért, azzal elüldözte a fiatalembert a családtól, és tönkretette mint Zöldcsontot. Hilo nagyon messzire volt képes elmenni, ha ellenséget kellett legyőznie, a múltban többször is megtette már, ebben a pillanatban azonban, miközben nézte, ahogy kis unokaöccse megeszi az utolsó kekszet is, és lesöpri a morzsákat a térdéről, csak családja biztonsága járt a fejében.

– Mondjuk le – mondta Hilo.

– Ha nem csináljuk meg az interjút, Zapunyo tudni fogja, hogy az elejétől fogva terveztünk valamit – jelentette ki Shae. – Leleplezzük Andy álcáját, és nem lesz még egy esélyünk.

– Nem fogjuk hagyni, hogy Andy végigcsináljon egy kétórás álinterjút teljesen értelmetlenül, úgy, hogy elég egy apró hiba, elég, hogy valaki a helyiségben rájöjjön, nem az, akinek mondja magát, és már fejbe is lőtték. Valami más módot kell találnunk arra, hogy elkapjuk Zapunyót – mondta Hilo. – Mondd le, Shae!

Hilo rácsapta a telefont Időjósára, majd kézen fogta Nikót, és visszament abba a helyiségbe, ahová Rút hozzák majd ki, amint az orvosok végeztek a procedúrával. Kavargott benne a harag, mikor arra gondolt, hogy több hónapnyi gondos alapozás és tervezgetés végül nem eredményezett semmit. Ez és a Venről kapott hír után úgy vélte, ma már több rossz dolog nem történhet, mikor azonban az orvos belépett a helyiségbe, arcán olyan mértékű nyugtalanság tükröződött, hogy Hilo ereiben meghűlt a vér.

– Hol van a fiam? – kérdezte a Pillér olyan éles, veszedelmes hangon, hogy az orvos elsápadt.

– Most ébresztik fel – mondta az orvos sietve. – A procedúra rendben lezajlott, úgy egy órán belül a fiú magához fog térni. – Hilo kezébe nyomott egy műanyag dobozkát, azt a piros fedéllel lezárható fajtát, amibe a vizeletmintát szokták gyűjteni. A bajt okozó jádedarabkák összekoccantak az alján. – Teljesen rendbe fog jönni, Kaul-jen, de valamit tudnia kell. A fia nem reaktív a jádéra. Arra számítottunk, hogy be fog állni némi változás az életjeleiben, amiért ekkora mennyiségű jádénak volt kitéve, de semmi nem történt. Mintha egy cseresznyemagot nyelt volna le.

– Nem túl fiatal még ahhoz, hogy biztosan meg lehessen mondani? – kérdezte Hilo.

– Előfordul, hogy a gyerekek életük első hat évében erős ingadozást mutatnak a jádéra való reakció terén, a minimálistól a súlyosig, ezért javasolják a gyerekorvosok, hogy kora gyermekkorban csak erősen korlátozottan és felügyelettel tartózkodjanak jáde közelében. Az azonban, hogy valaki semmilyen reakciót nem mutat… Egészen biztosak vagyunk benne, hogy nem reaktív.

Hilót idegesítette, hogy az orvos folyton a nem reaktív kifejezést használta, mintha a szakkifejezés valamiképpen lágyabb, kedvesebb lenne, mint az, hogy kőszemű. Amikor a férfi belépett, olyan komor arcot vágott, hogy Hilo a legrosszabbtól tartott. Ez a hír ahhoz képest nem is volt olyan rossz. Nem döbbent meg; tekintve, hogy Wen kőszemű volt, mindig is tudta, hogy fennáll ez a lehetőség. Persze remélte, hogy nem fog bekövetkezni, de most, amikor biztosan tudta, hogy bekövetkezett, azon kapta magát, hogy a csalódás, a megkönnyebbülés és a szülői védelmező ösztön egyfajta meghatározhatatlan egyvelegével fogadja a gondolatot. Tehát a fia kőszemű; miért vág olyan komoly és aggodalmas képet az orvos, mintha valamiféle halálos betegségben szenvedne? Az ember azt hinné, orvosi szakértelem birtokában senki nem híve a régi kekoni babonáknak, melyek szerint a kőszeműek balszerencsét hoznak. Vagy arról lenne szó, hogy azt hitte, Hilo rosszul fogadja majd a hírt, hogy egy Zöldcsont klán Pillére kevésbé fogja szeretni a saját fiát, csak mert nem viselhet jádét?

– Vannak rosszabb dolgok is, mint kőszeműnek lenni – mondta Hilo, és mosolyt kényszerített az arcára; nem érzett vidámságot, de remélte, hogy az orvos ezután nem fog ilyen riadtan nézni rá szemüvege fölött. – Az a fontos, hogy egészséges, és szeretjük. Nem számít, mit gondolnak mások.

– Igaza van, Kaul-jen – mondta az orvos, és megereszkedett a válla.

Rút visszagurították a helyiségbe. Kissé sápadtnak tűnt, de mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Az ápolónő lejjebb hajtotta az ágy felső részét, és elrendezte a párnákat, hogy a kisfiú kényelmesebben feküdjön, majd távozott. Niko egyetlen szó nélkül figyelte Hilo és az orvos beszélgetését. Mikor magukra maradtak, nagybátyjához fordult.

– Ru tényleg kőszemű?

Hilo megpróbálta nem mutatni szomorúságát, de hangjából valamennyire érződött.

– Igen.

– Amiatt, ami történt? Mert véletlenül lenyelettem vele a jádét?

Hilo sóhajtott és ölébe ültette unokaöccsét.

– Nem, már így született. Senki nem tehet róla.

Niko összeráncolt homlokkal nézte alvó unokatestvérét.

– Örökre kőszemű marad?

– Mindig kőszemű lesz, de ez nem jelenti, hogy ne lenne rengeteg minden, amivel foglalkozhat. Nézd például anyádat, aki épp üzleti úton van, és hasznos munkát végez a család és a klán számára, még jáde nélkül is. – Hilo hangja szigorú lett. – De vigyáznod kell rá. Védelmezned kell. Több ilyen ijedség ne legyen, mint a mai. Megértetted?

Niko bólintott.

– Igen. Többé nem fogom ugratni. Mostantól jó bátyja leszek.