40. FEJEZET
A FŐNÖKÖK

Dauk Losun Rohn Torót küldte követként Blaise „Bika” Kromnerhez, és azt kérte, minél hamarabb kerüljön sor egy találkozóra Dauk és Port Massy városának három leghatalmasabb bandavezére között. Rohn azt az utasítást kapta, hogy tegye világossá: a kekoniaknak elegük lett a folyamatos zaklatásból, ami a Déli Csapdában éri őket, és szeretnének békéért folyamodni. Hogy bizonyítsa őszinteségét, Dauk hajlandó találkozni velük a Kromner által megszabott helyen és időben, úgy, hogy a megbeszélésre csak három emberét viszi magával, mással pedig nem biztosítja saját biztonságát.

Rohn visszatérve közölte Daukékkal és Kaul Hilóval, hogy Kromner beleegyezett, és gondoskodik a másik két főnök jelenlétéről a találkozón, melyre a Jons-sziget egy magaslati pontján kerül sor a következő elsőnap hajnalán. Mikor kora reggel áthajtottak a Vasszem hídon, Hilo érdeklődött, vajon miért esett Kromner választása épp erre a helyre és időre.

– Az Igazsághordozóknak az elsőnap hajnala a szent óra – magyarázta Dauk az anyósülésről, és hátrapillantott Hilóra és Tarra a visszapillantó tükörben. – Azt mondják, a Látnok akkor vetett véget hétéves gyaloglásának az Icana-hegy tetején, és feltárult előtte az Egy Igazság. Isten egy bűnt sem bocsát meg, amit magaslaton követnek el elsőnap hajnalán. Ez a legbiztonságosabb hely a találkozóhoz.

– Nem tudják, hogy mi nem tartozunk az egyházukhoz? – kérdezte Tar gúnyosan.

– A főnökök nem miattunk aggódnak – felelte Rohn Toro vezetés közben. – Mi fegyvertelenek leszünk, ők pedig akkora túlerőben lesznek, hogy még a jádénk sem egyenlítené ki az esélyeket. Egymásra gyanakodnak. A Déli Banda a legerősebb, de a Pék utcai és a wormingwoodi együttesen nagyobb, mint Kromner szervezete. Most azonban mind elő fogják venni a legjobb modorukat: az espenik vallásosabbak, mint gondolnád. Aki elsőnap hajnalán vért ont, az mindenkit maga ellen fordít, nemcsak Port Massyben, de az egész országban és magánál a Főnökök asztalánál is. És minden, lefizetéssel szerzett előnyét is elveszíti a rendőrségnél és a bíróságokon is.

– Mintha Bűnbánókat hoznának be – jegyezte meg Tar. – Fura, nem? Bárhol jársz is a világon, egyvalami tartja vissza az embereket attól, hogy megöljék egymást: a félelem, hogy mi vár rájuk a halál után. – Halkan nevetett, és Pillérére nézett, mintha megerősítő választ várt volna. Hilo azonban hallgatott, és kibámult az ablakon, miközben elhaladtak egy vidámpark, egy vízi állatkert és a Céhek parkjának kikötő menti látványosságai mellett – egyikük sem volt nyitva ezen a korai órán –, majd felértek a dombra, a Thorick-villához. A történelmi kalózbáró házából kialakított társasági klubházról közismert volt, hogy kapcsolatban áll a bandákkal; ezt az is bizonyította, hogy kinyitották és a főnökök rendelkezésére bocsátották ebben a szokatlan időpontban.

Rohn kicsivel távolabb parkolt le az úgy tucatnyi nagydarab, nehéz luxusautótól, melyek közt Hilo megpillantott egy Duchesse Prizát, a sajátjával azonos évjáratú modellt. Az ajtóknál számos, fekete kalapot és hosszú kabátot viselő férfi állt, és Hilo Érzékelte, hogy odabenn, valamint az épület körül még többen állnak, kétségkívül mindegyik alaposan felfegyverezve. Mielőtt kiszálltak volna a kocsiból, Hilo Tarhoz fordult.

– Ne feledd, ezen a találkozón Dauk a főnök – súgta oda. – Az espenik nem tudják, kik vagyunk mi ketten, és jobb, ha ez így is marad, szóval ne lássák a jádédat!

Észrevette, hogy Pillérese meztelen ujjait és csuklóját tapogatta az idefelé vezető úton. Tar minden jádéját egy láncra fűzte, ami ruhái alatt lógott a nyakában; nyilván idegesítette, hogy nem a megszokott helyükön viseli őket. A Zöldcsontokra jellemző volt, hogy apró, megszokott mozdulatokkal – gyűrűik tekergetésével, mandzsettájuk igazgatásával, gallérjuk megérintésével, húzgálásával – finoman felhívták a figyelmet zöldjükre, ha más emberekkel találkoztak. A szokássá vált mozdulatokat nem volt könnyű észlelni és elfojtani. Hilo saját jádéját elrejtette kényelmetlenül magasan begombolt inge és nyakkendője. Bár idegen gengszterekkel készültek találkozni, olyanokkal, akiket Hilo majdnem olyan alantasnak tartott, mint Zapunyót, becstelennek érezte, hogy eltakarja státuszát és személyazonosságát, mintha álarcot viselne. Ahogy itt mentek a dolgok, amennyire beleivódott a rejtőzködés a kultúrába… nem csoda, hogy ekkora a bűnözés mértéke az országban.

Kiszálltak a kocsiból, és a villa bejáratához mentek. Az őrök megállították őket, majd mindegyiküket végigtapogatták, fegyvert keresve. Látszott, hogy Tar felháborodott a méltatlan bánásmódon, de amikor Hilo széttárta karját, és ellenkezés nélkül alávetette magát az átvizsgálásnak, Pillérese is engedte. A kabátosok őket csak futólag méltatták a figyelmükre, Rohn Torót azonban gyűlöletteljes feszengéssel méregették, kezüket fegyverük markolatára tették, és igyekeztek tartani a távolságot a férfitól. Hilónak feltűnt a dolog, és mind Rohn, mind Dauk nőtt a szemében valamennyit. Nem tartotta Daukot valódi Pillérnek, ahogyan a janlooni polgármester sem tartaná egyenrangúnak Opia falu elöljáróját, de akkor is az idősebb férfi képességeinek jele volt, hogy rendelkezett egy olyan helyettes barátságával és hűségével, akitől ennyire nyilvánvalóan féltek.

Az egyik kabátos bekísérte őket. A villa mennyezetéről kristálycsillárok lógtak, a gazdag szőnyegeken díszesen faragott bútorok álltak, melyeket megvilágított az ólomüveg ablakokon át szűrten beragyogó kora reggeli napfény. A levegőben a fényűző, régi épületek enyhén dohos szaga érződött. A teremnek, amelybe beléptek, nehéz tölgyfa konferenciaasztal állt a közepén, a falakat híres Port Massy-i iparmágnásokról készült olajfestmények díszítették. Az asztal egyik oldalán öt férfi és egy nő ült. A falaknál és ajtóknál féltucatnyi kabátos állt, akik főnökeik testőreiként érkeztek; laza testtartással álltak, de kezüket úgy tartották a csípőjükön vagy zsebükben, hogy látszódjon a pisztolyuk. Szemmel tartották az újonnan belépőket, de egymást is. A kekoniak érkeztek meg utoljára. A bandavezérek nyilván így tervezték; úgy fogadták Daukot, ahogyan királyok tanácsa fogadná a külföldi követet. Hilo várt, míg Dauk Losun leült az egyik üres székbe az asztalnál, majd ő is leült mellé.

 

———

 

Blaise „Bika” Kromner szegénységbe született, nyomorban nőtt fel, és bár most jól táplált volt, és hiú, ellenségei nem tették volna bölcsen, ha elfelejtik, milyen abszolút könyörtelenséggel és ravaszsággal jutott egyre magasabbra Port Massy alvilágában, és iktatta ki számtalan riválisát közben. Becenevéhez illően nagydarab, húsos arcú férfi volt, vöröses arcbőrrel. Durva arcvonásait mintha sietve formálta volna meg egy szobrász, aki hüvelykujjával vájt ki két sekély mélyedést a szemeknek, majd egy durva agyagdarabot nyomott alájuk orrnak. Vonásainak csúfságával ellentétben Kromner öltözködése kifogástalan volt. Széles ajka felett formára nyírt bajusz húzódott, sűrű, barna haja jól fésültnek tűnt. Kristály számlapú aranyórát és vörös selyem nyakkendőt viselt. A Bika kezében volt a szerencsejáték és a prostitúció a Camrestől délre, valamint a drogkereskedelem egy jelentős része is. Csak a nyugat-spendai Tomascio kartelljei versenghettek vele, akik az ország többi részében uralták a drogkereskedelmet. Kromner volt az ország leghíresebb bandavezére, és szerette, ha az újságokban megjelenik a fényképe, amikor drága klubokban jár, színházba megy vagy a legjobb éttermekben eszik. Szervezetének számtalan rétege jól elszigetelte a külvilágtól, és bár szava törvénynek számított a Déli Bandában, a mindennapi ügyek intézését megbízható alvezéreire bízta.

Kromner az asztal középső székében ült; balján egy Joren Gasson néven ismert zömök férfi foglalt helyet. „Jo papa” vezette a Pék utcai bandát, amely Port Massy gazdagabb északi részeit, főleg a Jons-szigetet uralta; fő területe a lóverseny és a fogadások volt. Gasson kerek arcát ravasz, hunyorgó kifejezés jellemezte; zsugori, magának való emberként ismerték, aki a háttérben maradt, és ritkán jelent meg a nyilvánosság előtt. Ő fizette le a legtöbb rendőrt, politikust és bírót, így a többi banda gyakran fordult hozzá és fizetett neki, hogy vesse be befolyását az érdekükben. Az ő kapcsolatainak köszönhetően használhatták most a Thorick-villát.

Az asztal jobb oldalán egy tekintélyes külsejű asszony ült, nyakában fehér sállal, nagyon göndör haján kalappal. Anga Slatter úgy festett, mint egy gazdag, zsémbes nagynéni, de valójában ő volt a wormingwoodi banda igazi vezére, amióta férje, Rickart „Vad Ricky” Slatter pénzmosás vádjával börtönbe került. Azt beszélték, Anga mindenben helyettesíti Rickyt, és férje döntéseit tolmácsolja, miután bement hozzá a börtönbe konzultálni. A wormingwoodi bandáé volt a város északnyugati része és a bentebbi külvárosok. Az ország összes többi főnöke elveszítette tiszteletét Vad Ricky iránt, amiért annyira ostoba volt, hogy egy ilyen aprósággal elkapták, és mivel nem volt jobb vezetősége, kénytelen volt a feleségére bízni a banda irányítását. Ennek megfelelően nem tartották valami nagyra Anga Slattert.

Minden főnök magával hozta egy alvezérét. Kromner alvezére, Willy „Gizda” Reams főnöke balján ült. Kromnerrel ellentétben sovány volt, és jelentéktelen külsejű, arca simára borotvált. Szénszürke öltönyt viselt, széles karimájú nemezkalapját a kezében tartotta.

Kromner arrogáns kíváncsisággal nézte a belépő kekoniakat. Mikor mindenki helyet foglalt, úgy intett körbe az asztal felé, mintha általánosságban akarna bemutatni mindenkit, majd a többi főnökhöz fordult.

– Mindannyian tudjátok, mennyi bajom akad a Déli Csapdában a kekoniakkal. – Kromner természeténél fogva gyorsan, indulatosan beszélt, hangja magasabb volt, mint amire ilyen nagydarab férfinál számítana az ember. – Tisztában vagyok ugyan vele, hogy köztetek egy sincs, akire ez közvetlen hatással lenne, így valószínűleg most azt kérdezitek magatoktól, miért gyötör benneteket Bika Blaise azzal, hogy egyetlen csettintésre ide kellett jönnötök a Jons-szigetre, elsőnap hajnalán, ráadásul épp szüretünnepen. – Elhallgatott, mintha azt várta volna, valaki megerősíti állítását, és hangosan is felteszi a kérdést. Mikor senki nem tette, Kromner felemelte ujját, és folytatta. – Ez a kis vita többről szól, mint pár betört koponyáról a kekoni negyedben. A lényeg a jádeüzlet. Jó sok pénzről van szó, és ez minden főnök érdeklődésére számot tarthat. – Kromner a kekoniak felé fordult, és egy másodpercig méregette a négy férfit, majd tekintete megállapodott Dauk Losunon. – Dauk úr az, akit a kekoniak saját főnöküknek tartanak. Ő kérte, hogy találkozzunk, és jussunk egyezségre.

Minden szem a legidősebb kekoni felé fordult, aki könyökét az asztalra támasztva ült, kezét lazán összekulcsolva, merev háttal. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érinti, hogy a figyelem középpontjába került. Megköszörülte a torkát, és megszólalt enyhén akcentusos espeni nyelven.

– A kekoni közösség éveken át egyfajta egyezségben élt a főnökökkel. Mindannyian a saját dolgunkkal törődünk. Nem számít, mióta vagyunk itt, vagy hogy sokan már itt is születtünk, minket, kekoniakat még mindig nem szívesen látott vendégnek tekintenek ebben az országban. Nem ütjük az orrunkat mások dolgába. Törvénytisztelő állampolgárok akarunk lenni, az espeni társadalom köztiszteletben álló tagjai. Ugyanakkor erősen ragaszkodunk a hagyományainkhoz, és csak azt kérjük, hogy ebbe ne avatkozzanak be kívülállók. Mi nem akarunk beavatkozni semmibe, amit önök csinálnak, és cserébe mi is a saját ügyeinket intézzük. Ez főként a szerencsejáték, a védelmi pénz és természetesen a jáde területére érvényes.

– De már nem ez a helyzet, nem igaz? – kérdezte Jo Gasson magas hangon. – Megnyitották a játéktermeiket a nagyközönség előtt is, ők pedig most kakasviadalokra fogadnak és párbajoznak ahelyett, hogy lóversenyre vagy játékautomatákba szórnák a pénzüket. Ezzel közvetlenül versenyre keltek Kromner főnök üzletágaival.

– Igaz, hogy a hét bizonyos napjain megnyitottuk a sérelmek csarnokát a kívülállók előtt – mondta Dauk. – De csak meghívásos alapon. Természetes, hogy a gyermekeinknek vannak espeni barátaik, és beházasodnak espeni családokba is; már nem lenne igazságos azt mondani, hogy aki nem száz százalékban kekoni, az nem lehet része a közösségünk összejöveteleinek. Azokon a napokon, amikor megnyitjuk a csarnokot, csak kakasviadalokra és szerencsejátékra kerül sor, párbajokra nem. A beszedett díj összegét a közösségi központ fenntartására és a környékünkön élő nehéz sorsúak megsegítésére fordítjuk. Nem próbálunk embereket elcsábítani az önök intézményeitől.

– Itt nem ez a lényeg – mondta Kromner, nyilvánvaló türelmetlenséggel. – Én nagylelkű ember vagyok, az aprópénzről hajlandó lennék lemondani, ha maguk, kekik csak némi szerencsejátékkal foglalkoznának. De a maguk nem is olyan titkos csarnokai nem csak olcsó szórakozásnak nyújtanak teret; maguk ezekre a helyekre járnak elhencegni a jádéjukkal, és gyakorolni a flancos tánclépéseiket. Maguké a város egyetlen jádepiaca, és ez nem helyes. A jádeüzlet túl nagy ahhoz, hogy kisajátítsák.

Dauk arca vörös lett a haragtól, de hangja nyugodt maradt.

– A jáde a kulturális örökségünk része. A családjaink hozták magukkal ebbe az országba, mi pedig a közösségünkön belül tartjuk. Nem adjuk el pénzért. Most pedig itt a törvényi tiltás és az ellenséges közvélekedés is, ami még több okot ad arra, hogy elrejtve tartsuk a jádénkat, és ne hívjuk fel magunkra a rendőrség figyelmét. A kekoni közösségre rossz fényt vet, ha valakit elkapnak, amint jádét árul, vagy ha egy nem kekoni személy a jáde segítségével követ el bűncselekményt, esetleg elkapja a Viszketést. Ezért gyakoroljuk a zöldünk használatát, és ezért igyekszünk fenntartani a rendet saját közösségünkben, ha probléma merülne fel.

– Milyen ártatlannak hangzik – jegyezte meg Anga Slatter, és felvonta vékony, alaposan kiszedett szemöldökét. – Mintha maguk nem támadták volna meg Blaise fogadóirodáit, vagy nem ölték volna meg a kabátosait!

Kromner egyetértőn felmordult, de Dauk válaszolt.

– Mindkét oldal követett el kihágásokat, nem tagadom. A fő probléma azonban az, hogy a békés egymás mellett élésnek, amely éveken át fennállt, most vége lett. A rendőrség érdeklődése egyikünknek sem jó, de mi, kekoniak kevesebben vagyunk, és nem vagyunk sem olyan hatalmasak, sem olyan befolyásosak, mint a bandák. Tudjuk, nem vagyunk olyan helyzetben, hogy szembeszegüljünk önökkel. Ezért jöttem, hogy előálljak kérelmemmel.

– Akkor álljon elő vele, és mondja el, mit kínál – ráncolta a homlokát Kromner. Arcának rengő húsától szeme sarka lejjebb húzódott, mikor tekintete most először a Dauk mellett ülő, mindeddig hallgató fiatalabb férfira siklott. – És ki ez, akit magával hozott? Ő nem mond semmit?

– Kaul Hiloshudon az egyik kekoni Zöldcsont-klán képviselője. A kérésemre érkezett Janloonból – felelte Dauk.

A főnökök most érdeklődve néztek a Dauk mellett ülő idegenre. Fiatal volt, a harmincas évei elején, bár Kromner nehezen tippelte meg a kort, ha kekoniakról volt szó. A férfi tekintete élénk figyelemmel cikázott a beszélgetés résztvevői között. Úgy tűnt, elég fontos ember ahhoz, hogy saját testőrrel utazzon, egy hasonlóan fiatal, keménykötésű férfival, aki mögötte állt a falnál. Kromnernek el kellett ismernie, hogy a kekikben volt valami. Büszke nép voltak, nem baszogatható nép; a nők gőgösnek tűntek, a férfiak olyannak, aki szórakozásból is beléd döfi a kést, ha ferde szemmel nézel rá. Ez tetszett Blaise Kromnernek a kekikben: nem könnyen hódoltak be, az már igaz. Ezért is kellett véget vetnie a jádemonopóliumuknak, és ezért kellett eltakarítania drágakőviselő kemény legényeiket a városból.

Dauk mondott valamit a mellette ülőnek. A látogató bólintott, majd előrehajolt és beszélni kezdett, gyakori szünetekkel, hogy Dauk lefordíthassa szavait espenire.

– Ha jól tudom, szervezetük szeretne bekerülni a nemzetközi jádepiac szereplői közé – mondta. – Kekon az egyetlen hely a földön, ahol található jáde, és az egész a Zöldcsont-klánok uralma alá tartozik; aki zölddel akar kereskedni, az csak rajtuk keresztül teheti meg. Én országom egyik legfontosabb klánjának tagja vagyok, és teljes hatalmamban áll megállapodásokról tárgyalni.

Kromner Daukra nézett.

– Azt mondja, ez a pasas adhat el nekünk jádét?

Dauk lassan bólintott.

– Én leszek a közvetítő az egyezségnél, de magam nem kívánok részt venni az üzletben. Egyenesen Kekonról szerezheti be a jádét, a közreműködésem ára pedig az, hogy helyreállítjuk a békét Port Massyben. Ha a bandák beleegyeznek, hogy a Déli Csapda általunk lakott részét teljes mértékben mi irányítsuk, beleértve azt is, hogy úgy vezetjük vállalkozásainkat és a sérelmek csarnokait, ahogyan jónak látjuk, akkor tárgyalhatunk egy olyan egyezségről, amellyel mindannyian jól járunk.

– Szerintem észszerűnek tűnik, Blaise – mondta Jo papa Gasson, akinek nem volt kockáztatnivalója a Déli Csapdában, de mindenképpen előnyére vált volna az az ügyeskedés jogi és politikai téren, amire elkerülhetetlenül szükség lett volna egy efféle vállalkozáshoz.

Kromner ügyet sem vetett rá, hangjából erősen érződött a gyanakvás, ahogy Kaul után Dauk felé fordult.

– Azt hittem, a maguk népe nem ad el jádét idegeneknek.

Dauk fájdalmas arcot vágott, majd ismét kekoniul beszélt a mellette ülővel. Kaul válaszolt, Dauk pedig közvetítette szavait.

– Ez régen így volt. Csodálatra méltó, hogy külföldön élő honfitársaink képesek voltak megtartani a hagyományainkat, és megőrizni a jádét maguknak. Gyakran a kivándoroltak ragaszkodnak a régi szokásokhoz, míg a Kekonon maradtaknak lépést kell tartaniuk a változó időkkel. Az igazság az, hogy a klánom hosszú ideje háborúban áll egy másik klánnal, és szükségünk van a pénzre. Ők jádét és csillámot árusítanak Ygutanban, így előnyre tettek szert velünk szemben. Saját piacra van szükségünk.

A látogató türelmesen várt, míg Dauk utolérte a fordításban.

– Az egyezségnek, amit ma kötünk, teljességgel biztonságos tranzakcióról kell szólnia. Garantálniuk kell a titoktartást. Tudják, a kekoni kormány jádét ad el az espeni hadseregnek; klánomnak, amely szorosan kötődik a kormányhoz, ártana, ha kiderülne, hogy ezzel egy időben a bandáknak ad el jádét.

Kromner legyintett, mintha elhessegetné az aggodalmakat.

– Ez nem gond, ezt megígérhetjük – mondta gyorsan. – Mennyit tudnának eladni nekünk, és milyen áron?

– Attól függ, nyers vagy csiszolt kövekről van szó – felelte a látogató. – Van egy állami kartell, a Kekoni Jádeszövetség, amely szigorúan szabályozza a Kekonon kibányászott és feldolgozott jáde mennyiségét. Így a csiszolt jáde igen korlátozottan elérhető, és nagyon drága. A nyers jádét ki lehet csempészni a bányából is, így többet kaphat belőle a pénzéért, de semmi haszna nem lesz belőle, hacsak nincsenek munkásai, akik meg tudják faragni és csiszolni.

Kromner főnök most először szólította meg alvezérét.

– Gizda, te mit gondolsz?

– Azt hiszem, könnyen össze tudjuk szedni a megfelelő számú bevándorló munkást, főnök – felelte Reams.

– A jáde érintése veszélyes a nem kekoniakra – mondta Dauk, hangjában aggodalommal.

– Tudjuk – felelte Kromner. – Azt hiszi, belevágnék egy üzletbe úgy, hogy nem tudok semmit, hogy előzőleg nem nézek utána? A csillámot Espenia hozta létre, nem az önök országa. Most, hogy ennyi Oortokóban harcoló katonának és ennyi veteránnak van szüksége SN1-re, gondolja, hogy mi nem tudunk szerezni? Ha Gizda azt mondja, lesz elég munkaerőnk, nem fog gondot jelenteni a bedrogozásuk.

Dauk továbbította mindezt a kekoni klán képviselőjének, aki megszólalt.

– Tehát akkor nyers jáde. Ugye tisztában vannak vele, hogy a minőség változó, minden adott mennyiségű csiszolatlan kőben eltér? – Kaul az asztalra fektette karját. – A piaci ár napjainkban kilónként tízmillió thalir.

Isten, Látnok és Igazság, e mellett a pénzösszeg mellett még a Déli Banda igen jövedelmező kábítószer-kereskedelmének minden bevétele is eltörpült. Még Blaise „Bika” Kromner sem vághatott bele egyedül egy ilyen költséges vállalkozásba, így, mielőtt válaszolt volna a kekoniaknak, a többi főnökhöz fordult. – Tudjátok, hogy nem kevés pénzért vágok bele ebbe. Nem kérem, hogy akár a Pék utcai, akár a wormingwoodi banda részt vállaljon a Déli Banda üzletében, de mindannyian látjuk, hogy komoly pénzekről van szó. Ha szeretnétek benne lenni, most szóljatok. Ha nem, nyugodtan mondjátok meg, de elvárom tőletek a bandatagok közti szolidaritást: hagyjuk egymást jóllakni.

Jo papa lesimította nyakkendőjét, és megszólalt.

– Az én bandám nem szándékozik maga foglalkozni a jádéval. Túl kockázatos, és túl nagy az érdeklődés iránta. Mi fogadóiroda vagyunk, nem hadsereg, ti is tudjátok. De tisztára tudjuk mosni a pénzt, és kezelhetjük a pénzügyeket, a szokásos százalékért cserébe. Emellett lefizethetjük mindazokat, akik pénzért hajlandóak szemet hunyni.

Kromner épp ezt várta tőle; e nélkül a segítség nélkül nehéz lett volna lépni, így azonnal rábólintott.

– Blaise, tudod, hogy Ricky azt akarná, hogy a wormingwoodi banda is kapjon legalább egy kis részt az üzletből – szólalt meg Anga Slatter. – Ha az óceánon túlról csempésszük a jádét az országba, akkor minden szállítmány, ami befelé jön vagy kifelé megy a városból, a kikötőkön halad át, a kikötői munkások szakszervezetét pedig mi irányítjuk. Szóval legyen, mondjuk, tizenöt százalék a részesedésünk, cserébe azért, hogy az áru akadálytalanul haladhasson át a kikötőn. Természetesen mindezt egyeztetnem kell Rickyvel – tette hozzá –, de bevetem minden női csáberőmet, és biztos vagyok benne, hogy beleegyezik, ha ti is.

Kromnernek nem tetszett ugyan, hogy bármekkora részesedést adjon annak az ostoba Vad Rickynek vagy a nejének, de átgondolta, és úgy döntött, tizenöt százalék elfogadható, ha ez garantálja a wormingwoodi banda együttműködését, és nem az ő embereinek kell idejüket és energiájukat arra pazarolniuk, hogy átjuttassák az árut a kikötőn. Kromner már rég dédelgette magában a gondolatot, hogy teljesen elfoglalja Wormingwoodot, miután megalapozta helyét a jádekereskedelemben; a Déli Banda elég nagy és erős volt ahhoz, hogy terjeszkedni tudjon. Így, mivel tervei szerint előbb-utóbb visszakapja ezt a százalékot, most nem vitatkozott rajta.

– Mondd meg Rickynek, hogy benne vagyok.

Dauk úr és kekoni vendége az egész beszélgetés alatt vártak, az idősebbik kissé nyugtalan homlokráncolással, a fiatalabb pedig különösen rezzenetlen, de kissé fókuszálatlan tekintettel, mintha valami másra koncentrálna, amíg az espenik beszélnek. Kromner hunyorogva nézett rá, majd Daukhoz fordult, és megszólalt.

– Mondja meg a barátjának, hogy hétszázmillió thalirt fizetek száz kiló jádetartalmú kőért.

Dauk összehúzta az ajkát, mintha valami savanyút evett volna. Bocsánatkérő hangon adta tovább a főnök szavait vendégének. Kromner legnagyobb meglepetésére a fiatalabb férfi nem sértődött és nem döbbent meg az alacsony áron; figyelme visszatért, ajka mosolyra húzódott.

– Országomban a szövetségkötéssel járó megtiszteltetés a lényeg. A vezetők olyan embereket jelölnek ki, akikre rábízhatják, hogy igazságos módon dolgozzák ki a részleteket.

– Nos, most nem a maga országában vagyunk, igaz? – kérdezte Kromner. – Hétszáz. – Azt remélte, erősebb tárgyalópozícióba kerül, ha sikerül kibillentenie a kekonit egyensúlyából, és csalódott, amikor a látogató csak vállat vont.

– Mindenki jádét akar. A shotaroknak vagy az ygutanoknak kevesebb macerával is eladhatnám, de én hajlandó voltam egészen idáig eljönni, Espeniában élő kekoni barátaim miatt, akik szeretnének jobban kijönni önökkel. Legyen kilencszáz.

Némi kiszámítható alkudozás után kiegyeztek nyolcszázmillió thalirban száz kiló nyers jádéért, melyet négy, egyforma méretű rakományként szállítanak le, hogy minél kisebb eséllyel fogják el az espeni hatóságok. Kaul elmondta, hogy mindent közvetítőkön át fognak intézni, a jádét pedig olyan teherhajókon fogják szállítani, amelyek tulajdonosa vagy üzemeltetője semmilyen módon nem kötődik egyik kekoni klánhoz sem. Minden kommunikáció vagy Dauk Losunon át zajlik, vagy olyasvalakin át, akiben megbízik.

Kromnernek nagyon tetszett, hogy minden ilyen könnyen ment. Hadd kapják meg a kekoniak a Déli Csapda általuk lakott részét és a játéktermeiket, amelyek keveset jelentettek; egész Espeniában egyedül az ő bandájának nyílt lehetősége egyenesen a forrástól beszerezni a jádét. Kromnernek már most a hatalmas vagyon járt a fejében, amire a feketepiacon szert tehet. Természetesen valamennyit megtart majd a jádéból, hogy felszerelje saját alvezéreit és kabátosait. A Déli Banda hatalmasabb lesz az összes többinél; lehet, hogy hamarabb meg tudja tenni a lépéseket Wormingwood elfoglalására, mint tervezte. Elvégre Vad Ricky nem tudja túl hatékonyan irányítani az üzleti vállalkozásait a börtönből. Kromner azt tervezte, Slatterék területét egyik alvezérének adja majd – talán Gizda Reamsnek vagy Molylepke Duke-nak. Gizda alkalmasabbnak tűnt, ehhez nem fért kétség, de túl önálló volt; még elveszi, amit Kromnertől kap, és tőle elszakadva saját bandát alakít. Molylepke nem volt elég okos ahhoz, hogy önálló gondolatai legyenek, így jobban meg lehetett bízni benne.

A kekoni férfi, Kaul még mindig a főnököket nézte, és beszélt. Meglepően barátságos és laza volt, kicsit sem hasonlított a komoly Dauk úrra vagy arra a gyilkos Rohnra. Kromnerre nem volt jellemző, hogy bármit is elhisz első látásra; gyanította, hogy Kaul mindössze klánja képviselője, valaki, aki fiatal, és könnyű bánni vele; azok a veszélyes emberek küldték, akik kezében a valódi hatalom összpontosul azon a rejtélyes szigeten. Kromner még a közelében sem járt Kekonnak, de képzeletében egy titokzatos vének tanácsa rémlett fel, bonyolult szertartások, jádekardok.

Dauk ismét lefordította Kaul szavait.

– Mivel önök idegenek, el kell mondanom valamit: a jáde nem olyan, mint az önök kábítószerei vagy fegyverei, amelyeket gyengék is könnyedén használhatnak. Kekonon úgy tartjuk, a jáde istenné teheti az embereket. Csak az erősek képesek használni. Sok jádét kell majd biztonságosan és titokban elszállítaniuk úgy, hogy gondoskodnak róla: se huligánok kezébe nem kerül az önök területén, se saját, alacsonyabb rangú embereik nem lopnak belőle, hogy némi pluszbevételre tegyenek szert. Ki lesz a felelős azért, hogy a jáde megfelelő kezekben legyen?

Kromnernek nem volt ínyére a leereszkedő hangnem, amit a kekoni férfi szavaiban érzékelt, ahogy az sem, ahogy a látogató most ült: szemhéját kissé leeresztve hátradőlt székében.

– Egyetlen semmirekellő és bandám egyetlen kabátosa sem merne lopni a Déli Bandától, ha nem akar hajó nélküli utazást tenni a folyón – jelentette ki Kromner. Anga Slatter elmosolyodott, Jo Gasson pedig elfintorodott, a kekoni azonban nem reagált. – Személyesen garantálom.

Kaul a fejét rázta.

– Főnökként természetesen értékes a szava, de nyilvánvaló, hogy ön túl fontos ember ahhoz, hogy személyesen végezze a kellemetlen feladatokat kint az utcán. – Kromner felé intett, mintha elegáns öltözetére és termetes testére célozna. – Egy kekoni klánban Szarvnak hívják azt, aki a veszélyes feladatokat végzi. Teljes hűséggel kell viseltetnie a klán iránt, tiszteletet kell ébresztenie azokban, akiknek parancsol, és félelmet a klán ellenségeiben. Őt bízzák meg a klán vezetésével, ha felettesével bármi is történik. Azt kérdezem, van-e a bandájában ehhez hasonló ember, mert ha igen, őrá kell bíznia a jádéval kapcsolatos dolgokat.

Kromner megfenyegette a férfit az ujjával.

– Nézze, szívesen kötök üzletet magával, de arra semmi szükségem, hogy maguk, kekik oktassanak ki azzal kapcsolatban, hogyan vezessem a saját bandámat. Kellett már magának valaha is több száz emberből álló szervezetet irányítania? – Mikor a kekoni nem válaszolt, Kromner bólintott. – Gondoltam. Akkor hadd mondjak valamit: nem úgy lettem a Déli Banda főnöke, hogy tehetségtelen senkik szolgáltak alattam. Willy Reams, itt mellettem, épp megfelel a feladatra.

Kaul érdeklődve fordult Willy felé, majd ismét Daukra nézett. A két kekoni hosszasan tárgyalt saját nyelvén.

– Mit mond? – kérdezte Kromner.

Dauk a torkát köszörülte.

– Aggasztja, hogy a jáde elterjedhet az utcákon, és ártatlan emberek is megsérülhetnek miatta, különösen nők és gyerekek. Tudja, ezt tiltja a becsületkódexük. Ezért kérdezi, hogy Reams úr valóban a legjobb alvezér-e Port Massyben; milyen régóta szolgálja önt, mennyire jó harcos, hány embert ölt meg harcban. Mondtam neki, hogy Reams úrnak megvan a hírneve, de ezeket nem tudom biztosan. – Dauk széttárta karját. – Mit mondhatnék? Barátom az óhazából érkezett… ők csak a testi erőt és az erőszakot tisztelik.

Willy kényelmetlenül forgatta kezében a kalapot, Kromner azonban felhorkantott.

– Mondja meg neki, hogy ne törje ezen a kis keki fejét. Jo, Anga, mondjátok meg neki ti is, hogy bízhat a szavamban és az embereimben is.

– Mindenki tudja, hogy Gizda Reams a Déli Bandából olyan kemény, amilyen valaki csak lehet, és övé a város legjobb hajója – mondta Jo Gasson.

Anga Slatter bólintott.

– Így van – jelentette ki.

Dauk elismételte szavaikat Kaulnak, aki ismét Reamsre nézett, és éles tekintettel felmérte, majd bólintott.

– Én is így tudom, saját forrásaimból. Idegen vagyok ebben az országban, és klánom nevében nagy kockázatot vállalok ezzel az üzlettel, így bocsássanak meg nekem, ha kérdéseim tolakodónak tűnnek. – A klán képviselője széttárta kezét. – Elégedett vagyok az egyezségünkkel.

 

———

 

Miután elhagyták a Thorick-villát, Rohn Toro visszavitte Hilót, Tart és Daukot Daukék házába, ahol Sana ebédet készített mindannyiuknak. Most, hogy csak öten tartózkodtak itt, a ház étkezője nem tűnt zsúfoltnak. Dauk fia elment valahová a barátaival, Anden pedig vagy vele ment, vagy vállalta, hogy az ünnep alatt is dolgozik a barkácsüzletben.

Hilo látta, hogy Tar tele van kérdésekkel, de a Pilléres ismerte a jó modort, és nem tette fel őket egy klánon kívüliekkel elköltött étkezés során. Hilo mindent megtett az udvarias csevegés érdekében, de fájt a feje attól, hogy hajnal előtt kelt, és egész reggel folyamatosan használta Érzékelését. Nem értett meg mindent abból, ami az idegenek között elhangzott, de megfigyelt minden arckifejezést és gesztust, azt, hogyan helyezkedtek el az idegenek egymás mellett, milyen hangnemben szólaltak meg; gondos figyelemmel Érzékelte mindannyiuk szívverését, pulzusát, lélegzetvételét és testük rezdüléseit, amelyek finoman jelezték az érzelmek hullámzását a beszélgetés során. Így, bár espeni nyelvtudása nem érte el azt a szintet, mint Shae-é, úgy érezte, megértette azokat, akikkel egyezkedett.

Örült, hogy maga jött Port Massybe ahelyett, hogy Időjósát küldte volna; bármilyen okos volt is a húga, néha hiányzott belőle egyfajta tudatos helyzetértékelés, mikor emberekkel került kapcsolatba, és el kellett találnia a megfelelő hangnemet a potenciális barátokkal vagy ellenségekkel. A nap hátralévő részére Hilo azt tervezte, meglátogatja Hami Tumashont, hogy a fő Szerencsehozó tisztában lehessen vele: még Janloontól ilyen távol is számíthat a klán támogatására és a Pillér figyelmére. A személyes kapcsolatoknál semmi nem volt fontosabb: ezek tették a klánesküt valódivá, nem csak szavakká, amelyeket bárki kiejthet.

Hilo órájára pillantott; már túl későre járt ahhoz, hogy hazatelefonáljon Janloonba. Wen és a gyerekek már minden bizonnyal alszanak.

Az étkezés után várakozásteljes csend állt be az asztalnál ülők körül. Hilo hátratolta székét.

– Dauk-jen, tenne velem egy sétát a környéken? Még nem sokat láttam a Déli Csapdából, de unokatestvérem azt mondja, van egy játékbolt az utcában, ahol beszerezhetek pár szuvenírt a fiaimnak.

Dauk felkelt ültéből, a többiek pedig félrehúzták széküket, hogy a két Pillér elhagyhassa a házat és négyszemközt beszélhessen. Odakint friss levegő fogadta őket, szinte csípte orrlyukaikat. Hilo tenyerével védte cigarettáját a széltől, miközben meggyújtotta, majd megkínálta Daukot is, aki udvariasan visszautasította azzal, hogy épp próbál leszokni.

– Zavartnak tűnik, Dauk-jen – jegyezte meg Hilo, miközben elindultak az utcán. – Gondolom, jó pár kérdés kavarog a fejében.

– Próbálok rájönni, mi lehetett idejövetelének a célja, Kaul-jen – felelte Dauk.

– Unokatestvérem a klán szívességét kérte a család nevében, amely szállást nyújt neki; segítségünket kérte a bandák ellen. A ma reggeli egyezségünk értelmében Kromner főnök megkapja a jádét, amit akar, és cserében békén hagyja önt és közösségét. Nem ezt szerették volna?

– Nem erre a megoldásra számítottam – felelte Dauk. – Kromner egy ideig elégedett lesz azzal, hogy ön jádét ad el a Déli Bandának, de a Bika mohó ember, nem az a fajta, aki valaha is beéri azzal, ami van neki. Mindig még több pénzre és hatalomra vágyik.

Hilo bólintott.

– A hozzá hasonló ember nem tudja eltitkolni valódi természetét – mondta. – A kutya, ami egyszer az éhhalál szélén állt, mindenkire ugatni fog, aki az étele közelébe megy, mindegy, mennyi van neki belőle. És mindenki másról is ezt fogja feltételezni. Kromnert mohóságból vagy félelemből követik az emberei, de senki nem szeret egy olyan vezetőt, akit csak a saját jóllakása érdekel.

Dauk lassított léptein.

– Utánanéztem önnek és családjának, Kaul-jen. A Nincs Csúcs mindig következetesen ellenezte, hogy jádét adjanak el idegeneknek. Ma mégis úgy döntött, klánja saját raktárából ad el jádét a bandáknak, annak ellenére, hogy nem többek közönséges bűnszervezeteknél. Hallottam, hogy ön harcias, kompromisszumot nem ismerő ember hírében áll, de most épp azt adta meg a főnököknek, amit akartak.

Hilo lelassított Dauk mellett.

– Drámaibb és véglegesebb megoldásra számított.

– Gyerekkoromban, Kekonon – kezdte Dauk lassan – az Ősi Hegy Társaság bárkinek a nevét elsuttoghatta. Még a legmagasabb rangú shotar hivatalnokokét, rendőrkapitányokét, tábornokokét is.

– Ez igaz – felelte Hilo. – De, mint már mondta, ez itt nem Kekon. Pár évvel ezelőtt vért ontottam az Uwiwa-szigeteken, és végül nagy baj lett belőle, a húgom azóta is szívesen emlékeztet erre. Most sem én, sem Ökleim nem tehetjük be a lábunkat az országba, hogy elbánjunk ottani ellenségeinkkel. Időjósom a fejemet venné, ha Espeniában is elkövetném ugyanezt a hibát. – Fanyarul elmosolyodott. – Szóval itt máshogyan kellett kezelnem a helyzetet.

– Akkor miért tette meg személyesen ezt a hosszú utat Janloontól idáig? Ha végig az volt a szándéka, hogy jádét ad el, küldhette volna klánja egyik képviselőjét is, hogy tárgyaljon.

– Nem ez volt az egyetlen szándékom. – Hilo ismét gyorsított léptein, szeretett volna minél hamarabb menekülni a hideg elől. – A kekoni klánok évek óta küzdenek az illegális jádecsempészet ellen. Szarvam és Ökleim több ezer kiló nyers jádét koboztak már el, amelyet csillámfüggő Sügérek loptak az ország bányáiból, és már úton volt határainkon túlra. Egy része használható, egy része azonban túlságosan rossz minőségű ahhoz, hogy visszahozza a faragás és csiszolás költségét. Lehet, hogy egy része megfelelne az iskoláknak vagy templomoknak gyakorlás céljára, de egy Zöldcsont sem szeretne hibás jádét, ami egy kulcsfontosságú pillanatban gyengíthet a képességein.

Hilo megállt a játékbolt előtt, benézett a kirakat üvegén, és eltaposta cigarettáját.

– A legtöbb idegen azonban nem tudja megmondani a különbséget, hacsak nem az espeni hadsereg specialistája, és arra tippelek, Kromner főnöknek sem áll rendelkezésére tapasztalt kekoni jádeszakértő. Egy halom közepes minőségű jádetörmelék ül a Nincs Csúcs raktárában; ezt adom el a Bikának és bandájának.

Bementek az üzletbe. Hilo egy játék vonatot nézegetett, de túl nagy volt ahhoz, hogy poggyászában hazavigye. Vett pár kétnyelvű hajtogatós könyvet, valamint Nikónak egy vízipisztolyt, Rúnak pedig egy plüsstigrist. A pénztáros nő név szerint köszöntötte Daukot, és megkérdezte Hilót, messziről jött-e látogatóba. Örült, mikor megtudta, hogy janlooni, mert a szülei is onnan érkeztek.

Miközben ismét a ház felé tartottak, Dauk megszólalt.

– Még ha nem is jó minőségű, amit elad Kromnernek, akkor is erősebbé és veszélyesebbé teszi a bandákat. Nem megoldás.

– De jó ideig le fogja kötni a figyelmüket – felelte Hilo. – Időt nyer vele, Dauk-jen. Időt, hogy erősítse saját pozícióját, több emberrel és több jádéval.

Dauk hirtelen megállt a járda közepén.

– Mire céloz?

Hilo is megállt és Dauk felé fordult.

– Arra, hogy a Nincs Csúcs felszereli önt jádéval, méghozzá csiszolt, minőségi jádéval, és küld pár embert, aki segít kiképezni az ön jelenlegi vagy leendő Zöldcsontjait. Az embere, Rohn Toro nem fiatal már, és mint mondta, kevés hozzá hasonlója van. Hol lesznek így öt év múlva? Én megoldhatom önnek ezt a problémát, segítek megszerezni az előnyt, amelyre szüksége van a bandákkal szemben.

Az idősebb férfi először nem válaszolt.

– Képes lesz ennyi csiszolt jádét ideszállítani?

– Okos Időjósom van – felelte Hilo. – Bízom benne, hogy talál rá módot.

Dauk zsebre vágta a kezét, majd megszólalt, lassan ejtve a szavakat.

– Az ember nem szokott csak úgy jádét ajándékozni, még barátoknak sem. – Gyanakvással méregette Hilót. – Mindennek megvan az ára, különösen a jádénak. Mit kér tőlünk a Nincs Csúcs cserébe?

Hilo Dauk vállára tette a kezét.

– Ezen a héten találkoztunk először, így, tudom, nincs meg a közös múlt, amelyre támaszkodva megbízhatnánk egymásban. De én is utánanéztem önnek, Dauk-jen. Janloonban született, Zöldcsont családból származik; apja háborús hős volt a shotarok ellen vívott harcban. Menekültként érkezett ide, de városrészének lakói már Pillérnek hívják. Kedves volt unokatestvéremhez, és megvédte őt, amiért hálával tartozom, amióta pedig itt vagyok, tökéletes vendégszeretetet tanúsított. Képes volt rövid idő alatt elintézni egy találkozót a főnökökkel, és remekül játszotta a szerepet, amelyet kértem. Mindezért kedvelem önt, és megbízom önben. Arra gondoltam, mostantól segíthetnénk egymást.

Dauk állta a tekintetét.

– Szeretné, ha a Nincs Csúcs klánnak idegenben is lenne egy hűbérese.

Hilo elgondolkodott ezen.

– Nem pontosan, de valami ilyesmire gondoltam. – A Nincs Csúcsnak Kekonon jó pár hűbérese volt, kisebb klánok, amelyek a Nincs Csúcs erőforrásait használták, és a nagyobb klán védelme és jádekvótája alá tartoztak. Cserébe vagy üzleti bevételükből fizettek részesedést, mint a Lámpások, vagy egyes városrészek, illetve üzletágak irányításában társultak a klánnal. A Nincs Csúcs legnagyobb hűbéresének, a Kőkupa klánnak saját területe nem is volt, de jelentős részesedéssel bírt az építőiparban, a második legnagyobb, a Jo Sun klán pedig Kekon déli félszigetének nagy részét uralta.

– Klánom kiterjesztené üzleti érdekeltségeit ebben az országban – jelentette ki Hilo. – Ingatlanokat vásárolunk; azt tervezzük, hogy több kekoni árut exportálunk Espeniába, és Lámpásainkat is arra ösztönözzük, hogy terjeszkedjenek cégeikkel, és jelenjenek meg az espeni piacon is. Időjósom szeretné, ha Andy unokatestvéremhez hasonlóan egyre több kekoni diák folytatna tanulmányokat külföldön, mielőtt a Hajó úti irodában helyezkedik el. Mindehhez segítségre van szükségünk. Kapcsolatokra az országban, társakra és szövetségesekre. – Nemcsak azokra a gyakorlatias partnerekre: külföldi politikusokra, egyetemet végzett emberekre akikről Hilo tudta, hogy az időjósi iroda keresi velük a kapcsolatot, de igazi szövetségesekre is, akik ténylegesen felfogják, mekkora súllyal bír a klán és a jáde, még ha csak a maguk különös, vidékies módján is. Hilo határozott mozdulattal megveregette Dauk Losun vállát. – Ne vegye rossz néven, de a legkevésbé sem hasonlít egyetlen Pillérre sem, akivel Kekonon valaha is találkoztam. Most azonban már látom, miért ön a legmegfelelőbb arra, hogy Pillér legyen egy ilyen helyen, mint Espenia. A háttérben marad, de el tud érni dolgokat. Szeretném, ha az óceán mindkét oldalán megerősödnének a Zöldcsontok. Segít ebben az embereivel, Dauk-jen?

Dauk egy percig hallgatott, majd megszólalt.

– Remélem, megérti, hogy nem mondhatok azonnal igent az ajánlatára. Mi, itt a Déli Csapdában kicsi, de büszke közösséget alkotunk, és bár az emberek Pillérnek hívnak, ezzel csak a tiszteletüket fejezik ki. Másoknak is rá kell bólintaniuk a dologra, és, ne vegye sértésnek, Kaul-jen, de ön még mindig idegen a számunkra. Nem tudjuk, mihez fog vezetni ez az egyezség, amelyet a bandákkal kötött, hogy tartható lesz-e, vagy csak újabb gondokat okoz.

Hilo elengedte Dauk vállát, és összeillesztett két tenyerébe fújt, hogy felmelegítse. Daukot mintha nem zavarta volna a hideg.

– Nem sért meg a vonakodásával – nyugtatta meg Hilo. – Ami azt illeti, át kellett volna gondolnom az önről alkotott kedvező véleményemet, ha azonnal igent mond, anélkül hogy megbeszélte volna a feleségével és a barátaival. Csak egyvalamit hadd mondjak még, utána menjünk vissza a házba, ahol meleg van. Nem szoktam könnyelműen ígérgetni. Nyugodtan kérdezze meg bárkitől, aki ismer engem, hogy így van-e. Most azonban teszek önnek egy ígéretet, Dauk-jen: ha hajlandó megbízni bennem, és szövetséget köt a Nincs Csúcs klánnal, öt éven belül mi, kekoniak nagyobb hatalommal fogunk bírni ebben az országban, mint bármelyik banda.

A Déli Csapda Pillére összekulcsolta kezét, és homlokához emelte, majd meghajolt tisztelgésként.

– Én is ezt szeretném elérni, Kaul-jen.