10. FEJEZET
KÉPTELEN PAZARLÁS

Tizenöt perc múlva elhagyták Zapunyo birtokát. A barukanok most nem kísérték őket ezüst kocsijaikban; Hilo nem kérte, Iyilo pedig nem ajánlotta fel. A sötét bőrű félcsont a főbejáratnál állt, és kifejezéstelen arccal nézte, ahogy távoznak. Hilo, mikor beszállt a kocsiba, Érzékelte az eltéveszthetetlen ellenszenvet a testőr jádeaurájában. Iyilo ugyan csak egy shotar zsoldos volt, de neki és a hozzá hasonlóknak minden oka megvolt gyűlölni a Kaulékhoz hasonlókat. A jáde és a vérvonaluk Kekon történelmi hőseivé és nem hivatalos uralkodóivá tette a Zöldcsontokat, ugyanezek a tényezők azonban a barukanokat bűnözővé és kívülállókká tették Shotariában. Hilo teljesen biztos volt benne, hogy ha Zapunyo engedélyt adna rá, Iyilo és emberei lelkesen bizonyítanák, hogy éppúgy megérdemlik a jádét, mint kekoni vendégeik – vagyis lemészárolnák mindannyiukat.

Hilo ezúttal Tarral, Vinnel és Teijével ült az első kocsiba, Juent, Dount és Lottot pedig a másodikba küldte. Teije, aki teljesen megjuhászodott, és papírtörölközőbe bugyolált jéggel borogatta felduzzadt száját, egész úton hallgatott. Tar leengedte az ablakot, és megszólalt.

– Láttad, hogy az a korcs meg a barukan kutyái még a szemünkbe sem mertek nézni? Csak úgy hagytak minket kisétálni. Ha ezek a legkeményebb alakok az Uwiwákon, nem csoda, hogy az egész ország egy rakás szar.

Hilo nem felelt; aznap egyszer már rendre utasította Tart, és nem akarta még jobban elvonni Pillérese figyelmét. Tarból olykor ömlött a szó, ha bizonytalannak érezte magát. Vad volt, és hűséges, de nem ment neki a stratégiai gondolkodás. Ahogy Hilo már Wennek is mondta, Zapunyo a saját birtokán nem próbálta volna megölni őket. Túl kockázatos lett volna neki, túlságosan szem elé került volna.

Hilo hátrahajtotta ülését, és lehunyta a szemét. Úgy tűnt, pihen, talán próbál szundítani egyet. A nap egyenesen az arcába sütött, lehunyt szemhéja vörös fallá változott, ami még Érzékelését is színessé tette, amikor kiterjesztette, hogy éberen végigpásztázza a környéket. Mikor ráfordultak a repülőtérre vezető útra, Hilo felült, és kinyitotta a szemét. Öt rendőrautó és két motor parkolt a futópálya előtt, ahol kis chartergépük várakozott.

– Vin! – szólalt meg Hilo.

– Tizenketten vannak – felelte azonnal az Ujj. – Hilo-jen… azért jöttek, hogy megöljenek minket.

Hilo csak bólintott, Teije Runo azonban, aki most szólalt meg először azóta, hogy elhagyták Zapunyo birtokát, ijedt hangon felkiáltott.

– Értem jöttek! Azt hiszik, meglépek az igazságszolgáltatás elől!

– Le se szarnak téged – felelte Hilo. – Zapunyo fizeti őket.

Két rendőr intett, hogy húzódjanak le. Hilo utasította a sofőrt, hogy engedelmeskedjen. A másik autó beállt mögéjük. Hilo hátrafordult Teije felé.

– Te a kocsiban maradsz – parancsolta. – Megígértem anyádnak, hogy épségben hazaviszlek, de ha nem engedelmeskedsz, kurvára össze fogom törni a szívét.

Kiszállt a kocsiból, Zöldcsontjai pedig követték.

– Fel a kezekkel! Kezeket fel! – kiáltott rájuk az egyik rendőr, megafonon át. Tört kekoni nyelven szólt hozzájuk, ami ismét csak azt jelezte, hogy pontosan tudták, kikkel állnak szemben, és az egészet előre megszervezték. Hilo feje fölé emelte üres kezét, és elindult előre.

– Állj! – kiáltott rá a megafonos rendőr. Hangjából kiérződött az ijedtség. – Álljon meg azonnal! Ez az utolsó figyelmeztetés!

Hilo nem állt meg; lassú, kiszámított léptekkel haladt tovább.

– Ért kekoni nyelven? – kiáltott előre. – Nem akadályozhatja meg, hogy felszálljunk arra a gépre, de adok egy lehetőséget, hogy távozzanak. A Zöldcsontok nem ölnek olyat, aki nem visel jádét. Kivéve, ha megszegik a törvényeinket, vagy az ellenségeink mellé állnak.

Hilo Érzékelésében szinte zakatolt a rendőrök heves szívverése. Érezte háta mögött emberei feszültségét, azt, ahogy jádeaurájuk ugrásra kész, akár a lovak a startvonal előtt; érezte maga előtt a félelem és a komor elszántság bűzét. Lassított.

– Még ha Zapunyóé is ez a sziget, még ha ő is fizeti magukat, annyit nem ér meg ez az egész, hogy meghaljanak érte! – kiáltotta. Újabb lépést tett előre. A rendőrség tüzet nyitott.

Hilo már mozdult is, karjával hirtelen lefelé csapott, és széles, lefelé ereszkedő Elhárításhullámot indított útnak, ami függőleges szélviharként söpörte félre a golyókat. A rémült rendőrök túlkompenzálásként összevissza kezdtek lövöldözni. Az első lövések – vagy harminc golyó – mind Hilót vették célba. Épp ez volt a szándéka, amikor egyedül indult eléjük; az egy helyre összpontosuló tüzet könnyebb volt Elhárítani. Az összevissza száguldó golyók áradata jóval célpontjuk előtt csapódott a betonba, bár pár lövedék elég közel ért ahhoz, hogy Hilónak Acélozással kelljen eltérítenie.

Zöldcsontjai előretörtek. Tar és Juen aurája lángolt az Erőtől és Könnyedségtől, miközben átugrottak a rendőrautók során. Tar kirántott karomkéssel landolt a csoportosuló rendőrök között, Juen alatt pedig behorpadt az egyik autó, ahogy ráugrott; guggoló pózban érkezett a tetejére, majd mindkét kezében pisztollyal kiegyenesedett, és pontos célzással lőni kezdte a rendőröket.

Doun, Vin és Lott nem sokkal maradtak el Ökleik mögött. Két uwiwai sarkon fordult, és a repülő felé rohant; Lott előrántott két keskeny dobótőrt, amelyeket lapockájára erősítve viselt, és feléjük dobta, pengevékony Elhárítással kísérve a mozdulatot, ami két irányba térítette a tőröket. Úgy száguldottak a levegőben, mint két nyárs, az egyik férfit a válla közt találták el, a másikat a tarkóján.

Hilo karomkéssel a kezében a zűrzavar kellős közepébe sietett, megragadta az egyik rendőrt, és hátulról elvágta a torkát. Egy másik rendőr eldobta kiürült tárú fegyverét, és fekete gumibottal csapott Hilo koponyája felé, olyan erővel, hogy a levegő felsüvített a fegyver nyomán. Hilo elkapta fejét a gumibot íve alól, és felhasította a férfi alkarjának belső felét. A gumibot kiesett a rendőr elerőtlenedett kezéből, Hilo pedig baljával elkapta, mielőtt a földre zuhant volna, majd kitörő Erővel, minden súlyát beleadva egy csapásba térden vágta az uwiwait, utána pedig állon ütötte a gumibot végével, hogy a férfinak eltört az állkapcsa, miközben a földre zuhant.

Hilo körülnézett, kereste következő ellenfelét, de már nem akadt dolga. Emberei Zöldcsontok elleni harchoz voltak szokva, ez pedig a legkevésbé sem hasonlított arra. Ellenfeleik gyenge kiképzést kaptak, valódi képességekkel nem rendelkeztek, még csak nem is voltak kekoniak. Mikor a földön heverő testekre nézett, Hilót elsöprő, vad gyűlölet töltötte el Zapunyo, a csempész iránt, majdnem olyan erős, mint amit ellensége, Ayt Mada iránt érzett. Az uwiwai maffiózó biztonságban ült fényűző birtokán, olyan barukanokkal körülvéve, akik talán méltó ellenfelei lehettek volna a Zöldcsontoknak, de nem tette kockára sem az ő életüket, sem a sajátját. Ehelyett korrupt rendőröket küldött utánuk, hogy úgy tűnjön, azért ölték meg Hilót, mert ellenállt a letartóztatásnak.

Milyen képtelen pazarlás!

A földön heverők nem mindegyike volt halott, de mivel már egyikük sem jelentett fenyegetést, Hilo utasította Ökleit, hogy hagyják ott őket. Visszamentek a kocsikhoz, összeszedték holmijukat és Teije Runót, aki elsápadt, mikor meglátta, mi történt, és jámborul hagyta, hogy a repülőhöz vezessék. A kekoni pilóta a klán embere volt, nem jelezte rádión az összetűzést, hanem türelmesen várt, ahogy utasították.

Juen vállát horzsolta egy golyó, Dounnak pedig átlőtték a bokáját.

– Óvatlan voltam, Kaul-jen – mondta, és arca eltorzult a fájdalomtól, ugyanakkor látszott rajta, hogy kínosnak is érzi, hogy egy ennyire egyoldalú csatában képes volt megsérülni. Hilo kikereste az elsősegélyládát a repülő rakteréből, és odaadta neki, de közben utasította a pilótát, hogy azonnal induljon. A kétmotoros kisrepülő végigszáguldott a futópályán, és felemelkedett az égbe, messze maga mögött hagyva a véres betont és Tialuhiya buja, zöld mezőit.

———

A hazaút közben Hilo ellenőrizte, hogy van Juen és Doun; meggyőződött róla, hogy a vérzés elállt, és hogy elég folyadékot isznak a fedélzeti hűtőből. Tar most nyugodtabbnak tűnt, a véres távozás láthatólag megszabadította korábbi frusztrációjától. Végignyúlt egy üléssoron, és elbóbiskolt. Hilo leült Lott mellé, aki a leghátsó sorban ült, és kibámult az ablakon a lent elterülő óceánra.

– Egyetlen Zöldcsonttal találkoztam eddig, aki ilyen jól tud kést dobni, ráadásul Elhárítással is tudja irányítani – szólalt meg Hilo.

– Tudom. Apám volt az – felelte Lott, még mindig kibámulva az ablakon. Jádeaurája állandó kavargásából Hilo látta, hogy a fiatalember zavart és zaklatott, bár tizenéveseknél megszokott módon titkolni igyekezett.

– Másban nem hasonlítasz apádra – mondta Hilo.

A fiatalember válla megmerevedett.

– Sajnálom, ha csalódást okozok, Kaul-jen.

– Nem ezt mondtam – felelte Hilo. – Apád annyira zöld volt, amennyire csak lehet, egyik legfélelmetesebb, leghűségesebb Öklöm, ismerjék fel őt az istenek. De képes volt ok nélkül kegyetlenkedni, és a legtöbb embert nem kedvelte. Te nem tűnsz ilyennek.

– Megöltem azokat az embereket, nem? Tudom, hogy azért hozott magával, hogy lássa, miként teljesítek.

Hilo biztos volt benne, hogy más körülmények között a fiatalember soha nem szólna ennyire nyilvánvaló nehezteléssel a Pilléréhez, de most először ölt embert, és ez felkavarta az érzelmeit, nem tudta, hogyan reagáljon helyesen. Hilo tudta, hogy nincs olyan, hogy helyes reakció; az emberek különbözőképpen reagálnak. Van, aki elhányja magát, van, akit felvillanyoz a dolog, mások semmit nem éreznek.

– Csak egyet öltél meg közülük – felelte Hilo. – Azt, amelyiket a nyakán találtad el. A másik életben fog maradni. – Nem volt biztos benne, hogy tényleg így volt, de ha Lott jobban érzi magát tőle, akkor semmi rossz nincs abban, ha ezt mondja. Az Ujj nem válaszolt, még csak felé sem fordult.

– Lott-jen, ha a Pillér beszél hozzád, nézz rá – parancsolta Hilo éles hangon.

A fiatalember összerezzent, ahogyan a büntetéshez szokott fiúk szoktak, és sietve Hilo felé fordult, szemében bűntudattal. Arckifejezése egy pillanatig ingadozott a kétség és a dac között, de nem mert Hilo parancsoló tekintetébe nézni; lesütötte a tekintetét.

– Bocsássa meg a tiszteletlenségemet, Kaul-jen – mormolta.

Amióta csak ismerte Lottot, Hilo látta rajta, hogy borongós, duzzogó lelkialkatú kamasz, amit egy ideig el lehetett nézni neki, most azonban már Zöldcsont volt, és meg kellett tanulnia viselkedni. Hilo tekintete továbbra is a fiúra szegeződött, és nem lágyult meg, de mikor egy hosszú perc múlva megszólalt, hangja sokkal gyöngédebb volt.

– A barátaimnak mindig megbocsátok, máskülönben hogyan lehetnének őszinték egymással az emberek? Nem azért hoztalak magammal erre az útra, hogy bizonyítsd. Azért hoztalak el, mert tavaly az évfolyamtársaid közül elsőként álltál elém letenni az esküt. Az ilyesmit nem felejtem el. Amikor arról van szó, melyik testvéreimet akarom megismerni, és melyikekkel akarok együtt harcolni, amikor életről és halálról van szó, akkor fontos az ilyesmi.

Lott nem nézett újra fel, de egy pillanattal később bólintott, jádeaurája komoran, de nyugodtabban zsongott. Hilo megfordult ültében, és a hűtőbe nyúlt két mangós üdítőért. Kinyitotta a palackokat, és az egyiket Lott kezébe nyomta. A fiú elfogadta, és egy hajtásra kiitta a felét.

– Akik ellen ma harcoltál – folytatta Hilo –, azokat nem ismerted, és személy szerint nem ártottak neked. Ezért zavar, hogy megölted őket. Természetes, hogy így érzel; nem lennénk különbek az állatoknál, ha nem éreznénk így. Vannak olyan emberek is persze, még a Zöldcsontok között is, de szerencsére nem túl sokan. – Hilo ivott az üdítőjéből. – Az emberek önzőnek születnek; a kisbabák a létező legönzőbb teremtmények, még akkor is, ha tehetetlenek, és magukra hagyva egy napig sem maradnának életben. Azt hívjuk civilizációnak, amikor felnövünk, és megszabadulunk ettől az önzőségtől; az emel ki minket az állatvilágból. Ha a testvéremnek árt valaki, nekem is árt; erről szól a kláneskü. Azok az emberek nem a te ellenségeid voltak, hanem a mi ellenségeink. Ezt megérted, igaz, Lott Jin?

Az Ujj habozott.

– Igen, Kaul-jen.

Hilo Lott vállára tette meleg kezét, és egy pillanatig ott hagyta, majd felállt, és átült máshová, hogy a fiatalembernek legyen lehetősége egyedül elgondolkodni. Amikor Szarv volt, Hilo munkája létfontosságú részének tekintette az új Ujjak segítését; a legígéretesebbnek tűnőket folyamatosan figyelte és mentorálta. Lottban még mindig nem volt biztos, de örült, hogy lehetősége nyílt személyesen váltani néhány szót a fiatalemberrel; olykor néhány szó is számított.

Kiitta üdítőjét, és letette a palackot az üres ülésre maga mellett. Fejét a falnak hajtotta a kis ablak oldalánál, és kinézett a távoli láthatárra. Koponyájában ott zümmögött a légcsavaros gép zaja és rezgése. Félúton az Uwiwa-szigetek és Kekon között nem volt más látnivaló, mint az óceán és a még több óceán, ami elválasztotta Hilo hazáját legközelebbi szomszédaitól. Ennek a látszólag a végtelenbe nyúló víztömegnek a túlsó végén terült el Espenia, és azon belül Port Massy városa, ahol Anden élt most.

Hilo a folyosó túloldalára pillantott, ahol vér szerinti unokatestvére, Teije Runo még mindig mogorva arccal jegelte sebzett arcát. Vad vágy töltötte el, hogy kilökje a semmirekellőt a repülőből, és nézze, ahogy a mélyen odalent elterülő óceánba zuhan. Hilo a homlokát ráncolva fordult vissza az ablak felé, mélyebb és tűnődőbb ráncokkal, mint amelyek akkor jelentek meg arcán, amikor Lottot próbálta megnyugtatni.