22. FEJEZET
A SÉRELMEK CSARNOKA

Anden újabban hetente kétszer eljárt váltólabdázni Dauk Corujonnal és pár barátjával a közeli középiskola mögötti füves pályára. Egy nap, két héttel a Daukék házában zajlott vacsora után a Pillér fia épp akkor biciklizett el Hianék háza mellett, amikor Anden kint volt, és egy állólétrán állva javította az ereszcsatornát. Ahelyett, hogy elhajtott volna mellette, ahogy általában tette, most megállt a biciklivel, és felkiáltott Andennek.

– Szigetlakó, szoktál váltólabdázni?

Anden nadrágjába törölte a kezét, és lemászott a létráról.

– Igen.

– Jó vagy benne? – kérdezte Cory, nem nagyképűen vagy lenézően, csupán kíváncsian, és alaposan megnézte magának Andent.

– Benne voltam a csapatban az Aka… – Anden hirtelen nem akarta, hogy Cory megtudja, az Akadémiára járt és Zöldcsont-kiképzést kapott. – A janlooni iskolámban.

– Milyen poszton játszottál?

– Első őrszem.

Cory bólintott.

– Ötödnap este, jó? Majd eljövök érted. – Előrelódult biciklijével, és elpedálozott, mielőtt Anden igent vagy nemet mondhatott volna.

Az első meccsen Cory bemutatta pár, nagyjából vele egyidős fiatalembernek.

– Nézzétek, haverok, ő az új első őrszemünk, Andy.

– Anden – javította ki Anden sietve, talán erőszakosabban, mint szándékában állt. Elmosolyodott, hogy enyhítsen a nem tervezett durvaságon, és barátságosabb hangon hozzátette. – Az Andent használom. – Nem akart ismét kínos helyzetbe kerülni a helyi Pillér fia előtt most, hogy végre húsz szónál hosszabb társalgást folytattak egymással, és Cory a barátai közé is elhívta; csak éppen odahaza Hilo volt az egyetlen, aki Andynek hívta, furcsa lett volna, ha bárki más is megteszi.

Anden felfedezte, hogy a jobb játékosok közé tartozik. A váltólabda Kekon első számú nemzeti sportja volt, itt, Espeniában azonban csak a kekoni és shotar közösségek játszották, így Cory baráti ligája tagjainak más hobbijai is voltak, amiket komolyabban vettek – bakancslabda, rukett, úszás –, csak kikapcsolódásképpen jöttek el a másodnapi és ötödnapi meccsekre a középiskolai pályán. Sok viccelődés és humoros ugratás zajlott, Anden pedig nehezen követte az odavetett espeni szlengszavakat, de a találkozók így is hamar a hét fénypontjaivá váltak. Nem egészen tudott beilleszkedni, de nem bánta, ezt már megszokta. Legalább kezdett a közösség elfogadott tagjává válni. Nem számított, mennyire lefoglalta a házi feladat, Hianék mindig bátorították, hogy menjen.

– Jó, hogy végre vannak barátaid – mondták.

Cory végjátékos poszton játszott. Ő volt a legjobb játékos, egyben a városrész ligájának nem hivatalos szervezője és vezetője. Anden eleinte arra tippelt, ez azért van így, mert Zöldcsont és a Pillér fia, de hamar rájött, hogy a fiatalember a saját lábán áll. Cory sosem beszélt apja munkájáról, és Anden továbbra sem bírt rájönni arra sem, még azután sem, hogy két hónapon át hetente kétszer látta, hogy hol viseli a jádéját. Amennyire Anden látta, Cory a váltólabdapályán sosem használta ki az Erő vagy Könnyedség adta előnyét, de még így is mindig ellentétes csapatba osztotta be önmagát és Shun Todorhót – a másik Zöldcsontot, aki rendszeresen eljött játszani –, hogy igazságos legyen a helyzet. A pontokon sem vitatkozott; többször is előfordult, hogy mikor hevesebbé vált a játék, Anden hallotta, ahogy felnevet.

– Csak azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat, haverok!

Meghazudtolva a sztereotípiát, mely szerint a kekoniakban gyorsan feltámad a harci szellem, Cory mintha sosem sértődött volna meg, és ő sem sértett meg másokat. Úgy tűnt, mindenkivel kijön. Még mikor ostoba szigetlakónak hívta Andent, azt is ugratva mondta, vidám kacsintással, hogy ne lehessen rosszindulatúnak tartani.

Anden nehezen tudta Coryt Ujjként elképzelni Janloonban. Az emberek nem tudtak volna mit kezdeni egy olyan Zöldcsonttal, aki ennyire közvetlen, és ennyire könnyű a kedvére tenni.

Egész ősszel játszottak, akkor is, mikor már párás szelek dagasztották a váltólabda hálóját, az esték pedig elég hidegek lettek ahhoz, hogy sapkára és kesztyűre legyen szükségük. Az első igazi téli vihar űzte le őket a pályáról az egyik ötödnapon; a Port Massy fölött mindig jelen lévő felhők palaszínűvé sötétedtek, és jeges dara zuhogott belőlük a városra. Az emberek fejük fölé emelt aktatáskákkal és újságokkal rohantak át az autók és épületek között. A középiskola mögötti göröngyös mező lucskos mocsárrá változott. Anden megcsúszott, mikor neki passzolták a labdát, és hanyatt vágódott egy félig befagyott pocsolyában. Még soha életében nem tapasztalt ilyen hideget. Miközben vacogó foggal, dermedt végtagokkal felállt, és nem látott semmit bepiszkolódott, párás szemüvegén át, arra gondolt, nem csodálkozik azon, hogy az espenik az egész világot bejáró tengerésznép voltak, ha egyszer hazájuk ennyire barátságtalan.

Cory idő előtt lefújta a meccset, mindenki hazasietett. Anden vonakodott biciklivel hazaindulni Hianék házába ebben az időben.

– Nem fog sokáig tartani – mondta Cory neki és a két, még velük maradt játékosnak, akikkel együtt húzták meg magukat a középiskola fedett hátsó bejáratánál. – Szaladjunk át a sérelmek csarnokába felmelegedni és enni valamit, amíg várjuk, hogy elmúljon!

Kétutcányit szaladtak a Déli Csapdán át egy négyszögletes, szürke épületig, ami kívülről leginkább iskolára vagy könyvtárra hasonlított. A bejárat feletti hatalmas, fehér táblán a KEKONI KÖZÖSSÉGI KÖZPONT felirat állt kekoniul és espeniül is. Anden számtalanszor elment már az épület mellett, és egy hetednap reggel kíváncsian be is ment. Az épületben a bejárattól jobbra egy apró deitista szentélyt pillantott meg, rajta a Száműzetés és a Visszatérés faliképének bekeretezett posztermásolatával, ami előtt pár tucat kifakult zöld padlópárna hevert, és elfeketült füstölőgyertyák sorakoztak. Balra egy büfé stílusú konyha előtt asztalok és karosszékek álltak zsúfolt kupacban; Anden idős embereket látott, akik körsakkoztak, vagy régi újságokat és viseltes könyveket olvastak a kekoni nyelvű önkiszolgáló könyvtár állományából. Maga a könyvtár pár, a hátsó falnak tolt könyvespolcból állt. A folyosó végén kis edzőterem volt sporteszközökkel, ajtaján egy papíron az edzések időpontjával. Az előzetes bejelentkezés nélkül működő gyermekmegőrzőt két tizenéves üzemeltette.

– A közösségi központ? – kérdezte Anden kétkedőn, a hidegtől elgémberedett ajakkal, miközben a forgalom lassulását kihasználva átrohantak a csúszós úton. A hely nem tűnt olyannak, ahol fiatalemberek szívesen töltenék az ötödnap estét. – Azt hívod sérelmek csarnokának?

Cory egyik barátja, Ledt Derukun felvihogott, a másik, Shun Todorho azonban válaszolt Andennek.

– Az csak álca, haver. A sérelmek csarnoka az alagsorban van, a hátsó bejáraton át érhető el.

Megkerülték a szürke épületet, és elérték a jelöletlen fémajtókat, ahol Anden legnagyobb meglepetésére hosszú sor állt egy mobil fémtető alatt – nagyrészt férfiak, de pár nő is, fiatalok és idősek vegyesen; karjukat dörgölték és dobogtak lábukkal a hideg ellen, miközben vártak a bejutásra. Cory a sor elejére vezette őket, ahol az őr, egy bélelt esőkabátot viselő izmos férfi megszólította.

– Rég láttalak, Cory. – Biccentett a másik két fiúnak. – Derek, Tod, örülök, hogy látlak titeket.

– Szia, Nagy Sano! – Cory kezet fogott az őrrel, vállával meglökte a vállát. – Nyomorult egy nap, de talán ez azt jelenti, hogy sokan eljönnek ma este, igaz? A szüleim benn vannak?

– Persze. – Az őr tágra nyitotta a fémajtót, és félreállt, hogy beengedje őket a várakozók előtt. Anden meglepődött; most először látta Coryt kihasználni a státuszt, ami azzal járt, hogy ő a Pillér fia.

Az őr megállította Andent, mielőtt bemehetett volna.

– Őt nem – mondta kekoni nyelven, és helytelenítőn fürkészte a fiú arcát, majd Coryhoz fordult. – Tudod, milyen szabályok vonatkoznak a kívülállókra a sérelmek csarnokában. Csak harmadnapon, és húsz thalirba kerül.

– Ő közénk tartozik – felelte Cory. – Sőt, egyenesen a szigetről jött. Váltólabdában profi.

– Igaz ez? – fordult Anden felé Sano. – Kekoni vagy?

– Janloonban születtem – felelte Anden. – A családom tanulni küldött ide.

– Igaz – erősítette meg Cory. – Megkérdezheted apámat is, szavatolni fogja.

Sano felvonta szemöldökét.

– Azt a mindenségit – mondta, majd beengedte Andent.

Odabent a fiú orrát azonnal megcsapta az étel meleg illata. Hatalmas, egy légterű helyiségbe léptek, amely a betonpadlóból és a szabadon hagyott mennyezeti gerendákból ítélve eredetileg a közösségi központ garázsának épülhetett. A hosszú, fehér asztalok mögött álló ideiglenes tűzhelyeknél csípős tésztás levest, forró sült cipót és több tálca kekoni süteményt kínáltak, de lehetett kapni sajttal töltött burgonyás pitét és az espeni sporteseményeken oly gyakori savanyú cukrot is. Egy alacsony emelvényhez épp hojival teli hordót gurítottak, majd felállították rajta; előtte már kialakulóban volt a sor.

– Menjünk le, előbb szerezzünk ülőhelyet – javasolta Tod.

Átkeltek a helyiségen, és lementek a lépcsőn. Anden nehezen tudta összeegyeztetni az épület elülső helyiségeinek érdektelenségét a hátsó részben élénken zajló élettel. Az alagsorban kis bárasztalok és -székek sorakoztak a fal mentén; aki el akart foglalni egy helyet, rádobta a kabátját. Tod és Derek a hangosan zúgó radiátor közelében találtak helyet négyüknek. Anden lassabban haladt utánuk, figyelmét elvonta a látvány. Egy beltéri rukettpályával nagyjából megegyező méretű területen, melyet kék kötéllel kerítettek el, és padokkal vettek körül, épp kakasviadal zajlott. A fogadók áthajoltak a kordonon, és izgatottan kiabáltak vagy épp csalódottan morogtak, amikor valamelyik harci kakas elesett ellenfele sarkantyújától a kavargó tollak forgatagában.

Cory odavezette társait az asztalhoz, melynél szülei ültek. Daukék épp gözőlgő tésztát ettek eldobható műanyag tányérból, és három férfival beszélgettek: Rohn Toróval, akire Anden már csak mint a Déli Csapda Szarvára gondolt, és két másikkal, akiket Anden nem ismert, de gyanította, hogy szintén Zöldcsontok lehetnek.

– Na, a váltólabdaszezonnak vége – szólalt meg Cory –, csak lezavart minket a pályáról az eső, és úgy döntöttünk, idejövünk. Elhoztam a srácokat. – Elmosolyodott, és kezet rázott az asztal körül ülő férfiakkal, akik barátságosan hátba veregették a Pillér fiát, és megkérdezték, várja-e már az egyetemet.

Dauk Losun arca felragyogott, mikor meglátta a Cory mögött álló Andent. Intett neki, hogy menjen oda.

– Ifjú janlooni barátom! Még nem jártál a sérelmek csarnokában, igaz?

Anden megrázta a fejét. Körülötte felzúdult a tömeg, ahogy megkezdődött az újabb kakasviadal. A Pillér hangosabban folytatta, hogy hallani lehessen.

– Most, hogy már ismerünk, bármikor szívesen látunk. Mint látod, pár szokást megőriztünk az óhazából. Egy része komoly, de nagy része jó szórakozás.

– A kis ügyeddel kapcsolatban minden el van intézve – szólalt meg Rohn Toro. – Csak hogy tudd, nem kell félned.

– Örömmel hallom, Rohn-jen – mondta Anden megkönnyebbülten. – Senkinek nem akartam bajt okozni.

– Annak alapján, amit hallok, nagy segítségére vagy Hianéknak, sokkal inkább, mint a saját fiaik, akik túl elfoglaltak még ahhoz is, hogy meglátogassák a szüleiket. – Dauk Sana helytelenítőn csettintett nyelvével, majd megveregette Anden karját. – Ettél már? Joek asszony tésztáját mindenképpen meg kell kóstolnod!

Anden és Cory visszamentek saját asztalukhoz, ahol Tod és Derek ültek, majd felváltva mentek el ételért és italokért. Anden átázott ruhái hamar megszáradtak. Az alagsorban meleg volt, és ahogy egyre több ember érkezett, a helyiségek megteltek és kényelmetlenül fülledtté váltak, de senki nem bánta. A kakasviadal tűnt a fő látványosságnak, de voltak olyanok is, akik kártyáztak, iszogattak vagy beszélgettek. Anden hallotta, hogy a közelben többen is heves vitába bonyolódnak Espenia beavatkozásáról az oortokói háborúba. Két fiatal lány óvatosan megközelítette az asztalukat. Kacérnak tűntek.

– Szia, Cory! – szólalt meg egyikük, és elbiggyesztette a száját. – Hogyhogy nem látlak mostanában?

– Jaj, Tami, most is látsz, nem igaz? – Cory Tami fenekére csapott, majd ölébe húzta a lányt. Tami tettetett felháborodással felsikkantott, majd átkarolta a fiú vállát.

Anden kényelmetlenül érezte magát, és elfordította a tekintetét. Újabb kanállal mert a gőzölgő tésztából, ami valóban megérdemelte Dauk Sana ajánlását, majd Todhoz fordult.

– Nem is tudtam erről a helyről. Mindig ilyen?

– Nem, csak egyes estéken. – Tod Coryra pillantott, hogy inkább ő magyarázza el, a Pillér fia azonban elfoglaltnak tűnt, így Tod visszafordult Andenhez és folytatta. – Amikor nem sérelmek csarnokaként üzemel, akkor edzőteremként funkcionál.

Anden körbenézett, és megpillantotta az egyik sarokban az összehajtott kék matracokat, az egymásra rakott fazsámolyokat és a felszerelések zárt tárolódobozait.

– Zöldcsontok edzőterme – jelentette ki.

A csarnokban ekkor hirtelen elhalt a beszélgetés zaja. A lány vonakodva leugrott Cory öléből, és barátnőjével együtt visszasiettek saját asztalukhoz. A csarnok egyik sarkában pár tizenéves nem vette észre, mi történik, és folytatta a csevegést, de a felnőttek olyan rendreutasító hangnemben intették csendre őket, hogy azonnal elhallgattak. Anden megfordult ültében, és látta, hogy a legutóbbi kakasviadal véget ért, és most két férfi lépett át a kék kordonon. Levették bakancsukat és ingüket, majd a kordon két oldalán álló barátaik kezébe nyomták a ruhadarabokat, mielőtt szembefordultak volna egymással.

A csendben még a széklábak nyikordulását is hallani lehetett, ahogy Dauk Losun hátratolta székét. Úgy tűnt, a Pillért semmi nem különbözteti meg a körülötte lévőktől – ülőhelye a helyiségben semmivel nem volt jobb a többiekénél, maga a Pillér pedig vörös kötött mellényt viselt, és papírszalvétával törölte meg a száját, mikor felállt –, de senki más nem szólalt meg, mikor Dauk megköszörülte torkát és beszélni kezdett.

– Orim Rucodun! Yoro Janshogon tiszta pengét ajánlott neked. Elfogadod?

– Igen – felelte az egyik férfi, aki kicsivel erősebb testfelépítésű volt a másiknál. Valójában egyiküknél sem volt penge. Összekulcsolt kezüket rövid üdvözlésként a homlokukhoz érintették, de nem szakítottak időt arra, hogy imát mondjanak az isteneknek.

A kihívó, Yoro dühödt kiáltással vetette magát ellenfelére. A küzdelem gyorsan véget ért. Yoro Orim mellkasába vágott vállával, majd mindketten megtántorodtak, nekiestek a kék kötélnek, és magukkal rántották a kordont, amikor Yoro a nyakánál fogva földre vitte ellenfelét. Egy percig összegabalyodva gurultak ide-oda a földön. Orim csapkodott a kezével, majd öklével Yoro arcába vágott, a soványabb férfi azonban végül felülkerekedett rajta, és ellenfele torka köré kulcsolta kezét. Vicsorogva rázni kezdte Orimot – akinek a feje olyan erősen koppant a padlónak, hogy mindenki összerezzent –, aztán keresztbe vetett alkarjával ellenfele légcsövére nehezedett, egész testével előredőlt, és teljes erejéből nyomni kezdte lefelé. Orim köpködött, rugdosott és végigkarmolta Yoro karját. A csarnokban senki nem mozdult. Páran nyugtalanul suttogni kezdtek.

Teltek a másodpercek. Orim arca lilára váltott. Dauk Losunyin ismét felállt, és szigorú, aggódó hangon megszólalt.

– Orim úr, megadja magát? Emelje fel a kezét, ha igen!

Anden egy pillanatra azt hitte, Orim visszautasítja a lehetőséget, és inkább hagyja, hogy megfojtsák. A férfi azonban ekkor vonakodva kitárta ujjait a megadás jeleként. Yoro megvetően kiköpött, majd elengedte ellenfelét, felállt és elsietett összeszedni ingét és bakancsát, miközben kézfejével törölgette vérző száját. Orim zihálva feküdt a földön. Két barátja ülő helyzetbe emelte, majd karja alá nyúlt és kivonszolta a csarnokból.

Valaki helyreállította a kordont. A Pillér visszaült. Anden vetett egy pillantást Daukra; látta rajta, mennyire megkönnyebbült, miközben odahajolt Rohn Toróhoz, hogy mondjon neki valamit. Az emberek visszafordultak az asztaluk felé, és a csarnokba visszatért a beszélgetés zaja.

– Hitted volna, hogy Orim és Yoro egykor jó barátok voltak? – kérdezte Derek.

– Egy közös üzleten vesztek össze – magyarázta Cory, válaszként Anden kérdő tekintetére. – Orim azt állítja, Yoro átverte tízezer thalirral. Yoro azt állítja, minden munka az ő nyakába szakadt, és Orim eközben Yoro barátnőjével egyezkedett az ő háta mögött. – Cory kicsomagolt egy savanyú cukorkát, és a szájába vette, majd megkínálta Andent is, de ő csak a fejét rázta; el nem bírta képzelni, hogyan szeretheti bárki is ezt az édességet. – Apám félt, hogy a párbaj a végsőkig elmegy – mondta Cory halkabban. – Nem gyakran történik ilyen, csak nagy néha, igazán komoly ügyekben, de akkor is jó, hogy Orim megadta magát. Senki nem szeretné, ha szaglászni kezdene itt a rendőrség.

Andent megdöbbentette, amit látott. Maga a párbaj nem, még a szokásbeli fura különbségek ellenére sem, de amióta összeakadt a parkban azzal a Carson Sunter nevű bandataggal, azóta nagy gondot fordított rá, hogy megpróbálja megtanulni az összes espeniai szabályt.

– Azt hittem, a párbaj illegális – jegyezte meg.

– Haver, Espeniában minden illegális – nevetett fel Derek. – Még a kakasviadal is.

Cory megnyugtatón veregette meg Anden karját; a mozdulat meglepte a fiút, arca kissé kipirult.

– Nem. Csak éppen bonyolult a törvény. És sokszor meg lehet kerülni.

– Igaz szavak egy leendő jogásztól – mondta Derek.

– Shun Todorho! – kiáltott fel valaki a terem közepén. A percekkel korábban lezajlott, tiszta pengéjű párbaj helyén most egy fiatalember állt. – Hol vagy, Tod? – Andenék asztala felé intett a tömegen át, majd színlelt sértettséggel fonta karba kezét. – Úgy hallom, egyesek szerint az Elhárításod jobb, mint az én Könnyedségem. Van kedved próbára tenni ezt az ostoba szóbeszédet?

Lábdobogás és éljenzés zaja futott végig a sérelmek csarnokán. Cory bátorítón vágta hátba Todot, majd odakiáltott a kihívónak.

– Még csak két pohárral ivott, Sammy. Biztos, hogy nem akarsz várni?

Shun Todo felemelte poharát, drámai mozdulattal kiitta, majd lecsapta az asztalra, és felkelt. Kezét színpadias mozdulattal emelte fel, hogy mutassa, engedelmeskedik a köz akaratának.

– Etto Samishun – mordult fel. – Pofátlanságodért megérdemled, hogy… szétrúgjam a segged!

Újabb lábdobogás és éljenzés kíséretében átbújt a kék kötél alatt. Az előző párbaj halálos komolyságával ellentétben most vidám hangulat uralkodott a csarnokban; mindenki látta, hogy baráti mérkőzésről van szó, jellegzetes társasági kihívásról, ami lépten-nyomon előfordult a kekoniak között.

A kihívó fél, Sammy eltúlzott készenlétet imitálva guggolt le. Tod enyhén vigyorogva a közönség felé fordult, és peckesen körbejárt, karját felemelte, hogy még nagyobb zajongásra biztassa a közönséget, ők pedig olyan lelkesen zajongtak, hogy Anden egy espeni sporteseményen érezte magát, és akarata ellenére is arra gondolt, az egész felhajtás nagyon közönséges és kekonihoz nem illő.

Tod megpördült, és Elhárítás-lándzsát lőtt Sammy felé, aki Könnyedséggel félreugrott, és gúnyosan kiáltott ellenfelére. Az Elhárítás meglökött pár közelben állót, akik megmarkolták poharukat, és belekapaszkodtak asztalukba vagy székükbe. Egy étellel megrakott tányér felrepült. Tod gyors egymásutánban két újabb Elhárítást indított útnak, amit Sammy kénytelen volt gyorsan elkerülni. Egyenesen átugrott Tod feje fölött, és mögötte ért földet.

Cory ujjongott.

– Kapd el, Tod! – kiáltotta. Barátjuk megpördült, hárított egy magasan érkező csapást, majd mély, széles Elhárítást indított el, ami végre eltalálta a másik fiatalembert: ugrás közben kapta el a térdét, és leterítette a földre. Sammy megfordult, vigyorogva felemelte a kezét, és úgy tett, mint aki rettegve meglapul a földön, miközben Tod eljátszotta, hogy ráugrik és kivégzi. A nézőközönség éljenzett.

A két Zöldcsont barátságosan hátba veregette egymást, mielőtt visszatért a kordonon kívülre. Dicsérő szavak kíséretében mentek vissza asztalukhoz.

– Ez király volt, haver – mondta Derek, mikor Tod visszaült.

– Totál király – erősítette meg Cory.

Anden egyetértőn bólogatott, bár valójában nem találta különösebben lenyűgözőnek az összetűzést. A stílus, melyben Tod és Sammy alkalmazta jádeképességeit, más volt, mint amit megszokott, és egy része nem is tűnt hatékonynak. Tod Elhárítása pontos volt, de nem elég erős, Sammy Könnyedsége fürge ugyan, de hiányzott belőle az a sebesség, ami valamivel több Erővel összejöhetett volna. Összességében az egész harc olyasmi volt, amit az Akadémián ötödévesektől lát az ember.

Anden megrótta magát kritikus gondolataiért. Az itt élő Zöldcsontok nem tanulták teljes iskolaidőben a jádediszciplínákat. A kevés jádét, amit viseltek, állandó jelleggel rejtegetniük kellett. Csak titokban edzhettek, a közösségi központ fülledt alagsorában, nem pedig egy olyan iskola hatalmas területén, mint az Akadémia. Mindazt a büszkeséget és státuszt, ami azzal járt, hogy valaki zöld, csak itt szerezhették meg, a kekoni közösségen belül, az ehhez hasonló estéken.

Anden egész este különösnek és kicsit fojtogatónak érezte a sérelmek csarnokát, és most megértette, miért. Az egész hely mintha a kekoni kultúra párlata lett volna – az étel, a hoji, a kakasviadal, a szerencsejáték, a társasági élet, a tiszta pengéjű párbaj hagyománya és a jádeképességek megünneplése –, mind egyetlen tető alá bezsúfolva, egyetlen este. Andent furcsa érzés töltötte el. A hely egyszerre volt rendkívül kekoni és semennyire sem az.

Még több ételt és italt szolgáltak fel. Újabb kakasviadal zajlott. Barátaik unszolására újabb Zöldcsontok álltak fel, hogy kihívják egymást és összemérjék Erejüket és Acélozásukat. Egy idő után Tod, akinek másnap reggel dolgozni kellett mennie (egy elektronikai szaküzlet vezetőhelyettese volt), felállt, hogy távozzon, Anden pedig, aki már kezdett félni, hogy Hianék aggódni fognak, amiért ilyen sokáig elmarad, kiitta italát, és ő is felállt.

– Mostanra fagy és töksötét lesz odakinn – mondta nekik Cory. – Megkérdezem, apám nem akar-e nemsokára indulni. Talán hazavisz minket.

Anden nem akarta zavarni Dauk Losunt, Corynak azonban nem voltak fenntartásai azzal kapcsolatban, hogy odamenjen apjához.

– Persze, miért ne – felelte Dauk úr. – Már nincs rám szükség itt.

Mielőtt azonban elindulhattak volna, Joek asszony, a tésztaárus lesietett a lépcsőn a sérelmek csarnokába, és a Pillér asztalához futott.

– Dauk-jenek, itt a rendőrség! – jelentette ki. – Most érkezett két rendőr.

A zsúfolt helyiségben mindenki hallotta szavait. A beszélgetések azonnal félbeszakadtak, a fejek nyugtalanul fordultak a Pillér asztala felé. Anden legnagyobb meglepetésére Dauk Sana gyorsan felállt az asztaltól, és felment. Férje nem követte; felemelte hangját, és nyugodtan, de elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja, megszólalt.

– Mindenki maradjon itt, és érezze továbbra is jól magát! Ne aggódjatok! – Fiához fordult. – Te és a barátaid is menjetek vissza az asztalotokhoz, és üljetek le!

Anden visszaült. A helyiségben mindenki feszengett, és idegesen sugdolózott. Anden látta, hogy Rohn Toro feláll a székéről, és a helyiségnek az ajtóhoz legközelebbi sarkába áll. Elővette inge mellényzsebéből a fekete kesztyűt, és felvette, majd karba font kézzel a falnak támasztotta hátát.

Dauk Sana pár perccel később visszatért, és hangosan beszélt akcentusos espeni nyelven, miközben lefelé lépkedett a lépcsőn.

– Természetesen van ételárusítási engedély, van alkoholárusítási engedély, meg tudom mutatni, uraim. – Leért a lépcső aljába. Két Port Massy-i rendőr követte, hangosan dobogó bakancsban, fekete sapkájuk szélén és egyenruhájuk vállrészén jég csillogott. – Ez nem étterem vagy bár – folytatta Sana. Egy perce még nyugodtnak tűnt, most azonban rendkívül idegesnek mutatta magát, és kezét tördelte. – Ez csak egy buli. A helyieknek.

A rendőrök hunyorogva néztek körül az alagsorban.

– A helyiek bulija, mi? – kérdezte az idősebbik. – Milyen alkalomból? Mit művelnek itt, kekik? Bunyóznak? Jádéval kereskednek?

Sana döbbent, sértett arcot vágott.

– Nem, dehogy! Szerintem maga túl sok filmet néz! Csak azért, mert kekoniak vagyunk, azt hiszi, hogy mind jádét viselünk, mint a gengszterek? – Az asztalok felé intett, ahol számtalan ember ült, férfiak és nők, fiatalok és idősek. – Már össze sem ülhetünk egy ilyen viharos éjszakán enni, inni és jót mulatni egyet a saját közösségi központunkban anélkül, hogy gyanakodni kezdenének ránk?

A fiatalabbik rendőr kissé mintha elszégyellte volna magát, az idősebb azonban a terem közepére sietett, és felhorkantott, mikor meglátta a vérfoltokat és a madártollakat a földön. Felemelte a takarót, amit az egyik padra dobtak, és lenézett a ketrecben tartott harci kakasra, majd elégedett vigyorral kiegyenesedett.

– A kakasviadalt tiltja a törvény, asszonyom. A bírság kétezer thalir, és akár be is zárhatjuk ezt az épületet.

Sana felszisszent.

– Kérem, uraim! Kifizetjük a bírságot. Nincs sok pénzünk, de megértjük, hogy a törvény megszegése következményekkel jár. Mind kifizetjük.

Mintegy végszóra az egyik asztalnál egy férfi levette nemezkalapját, és elkezdte körbeadni a teremben. A jelenlévők mindegyike elővette tárcáját, hogy hozzájáruljon némi pénzzel a spontán gyűjtőakcióhoz. Sana úgy festett, mint aki mindjárt elsírja magát. Kendője végét gyűrögetve a rendőrökhöz fordult.

– Néha muszáj tartanunk egy kakasviadalt, főleg az idősek kedvéért. Tudja, a hazánkban nincs betiltva. Áthozzák ide a harci kakasaikat, én pedig nem mondhatok mindig nemet. Kérem, ne vonja vissza a működési engedélyünket egy ilyen apróság miatt! – Könyörgő pillantást vetett a rendőrökre. – A közösségi központ a városrész szíve. Mindenkinek hasznára van. Van itt szentély, könyvtár és egy óvoda is odafenn. Vannak olyanok, nagyon idősek és nagyon fiatalok is, akik ide jönnek ételért és társaságért, amikor nincs más hely, ahová mehetnének. És igen, néha bulikra is sor kerül az alagsorban, de a legrosszabb, ami történik, az némi ivászat és pár kakasviadal.

Egy tíz év körüli kislány odaszaladt Sanához a pénzzel teli kalappal. Sana megköszönte neki, majd elvette a kalapot, és kiszámolta a pénzt a legközelebbi asztalra.

– Kétezer-négyszázötven thalir – mondta, és egymásra tette a bankókat. – Több, mint amennyi kellett, de szívesen fizetünk többet. Mi csak azt szeretnénk, hogy a közösségi központ nyitva maradhasson. – Az idősebb rendőr kezébe nyomta a pénzt, majd rámosolygott a fiatalabbra. – Kérem, uraim! Mindannyian értékeljük kemény munkájukat.

A rendőrök körbenéztek a teremben, tekintetük végigsiklott az őket figyelő kekoniak óvatos, reménykedő arcán. Pillantásuk elsiklott Dauk Losunyin asztala fölött, különösebb figyelmet nem fordítottak rá. A Pillér mindenki máshoz hasonlóan hallgatta az eseményeket, de hanyag tartással ült székében, hatalmas kezeit összekulcsolta, és minimálisan sem hívta fel magára a figyelmet. Rohn Toro nem mozdult helyéről, az ajtó melletti fal közeléből.

– Most még megússzák egy figyelmeztetéssel – mondta az idősebb rendőr, mintha átgondolta volna a dolgot, és vonakodva hozta volna meg ezt a döntést. Szándékos megfontoltsággal rakta el a pénzt kabátja belső zsebébe.

Sana jól láthatóan megkönnyebbült, válla megereszkedett.

– Köszönöm, igazán kedves önöktől – mormolta hálásan.

– Maguk, kekik jobb, ha viselkednek és mostantól odafigyelnek rá, hogy ne kerüljenek szembe a törvénnyel – mondta az idősebb rendőr. – A jáde illegális. Ezt mostanra mindannyiuknak tudniuk kell. Ha bármelyiküket rajtakapják, hogy jádét visel vagy árul, börtönbe fog kerülni.

Sana hevesen bólogatott.

– A jáde minket is nagyon nyugtalanít – jelentette ki, és kezdte kikísérni a rendőröket a sérelmek csarnokából, vissza a lépcsőn. – A bandák hatalmas felfordulást okoznak a városnak ezen a részén, és azt beszélik róluk, hogy már jádét is akarnak maguknak. Minden kekoni tudja, hogy egy ilyen veszélyes anyagot nem lenne szabad hétköznapi embereknek hordania, főleg nem bűnözőknek. Ezért van szükségünk a rendőrségre. – A fiatalabb rendőrhöz fordult. – Szeretik a kekoni konyhát? Mit szólnának egy tésztaleveshez, mielőtt megint ki kell menniük ebbe a hidegbe?

Hangjuk elhalt, ahogy az emeletre értek. A sérelmek csarnokában lassanként oldódott a feszültség. Az emberek fellélegeztek, és amikor már biztos volt, hogy a rendőrök elmentek, a beszélgetés visszatért a normális kerékvágásba. Rohn Toro még egy percig várt, majd visszaült.

Dauk Losun odalépett a fiúk asztalához. Ismét mosolygós volt, és barátságos.

– Vissza fognak jönni. Pár havonta előfordul ilyesmi, és mindig ugyanúgy zajlik. – Mosolygott, és vállon veregette Andent. – Idegesnek tűnsz. Ne félj! A Port Massy-i rendőrség is csak olyan, mint egy banda: pénzt kér, és semmit nem nyújt cserébe.

Anden bólintott, bár nem igazán értette a helyzetet. Janloonban fel sem merült benne, hogy félnie kellene a városi rendőrségtől. Unokatestvére, Hilo még Szarv korában gyakran találkozott a rendőrség képviselőivel, hogy eligazítást adjon nekik, hol kell fellépniük a piti bűnözők ellen, melyik utcai bandák okoznak bajt, hol kellene drogellenes razziákra sort keríteni, így Anden mindig úgy gondolt a rendőrökre, mint köztisztviselőkre, akik hasznára vannak a klánoknak, nem pedig korlátozzák őket. Úgy tűnt azonban, hogy Espeniában nagy számban léteztek szubjektív törvények és szabályok, amelyek ellen még a Déli Csapda Pillére is nagy gonddal igyekezett védeni magát.

– Kicsit még maradnom kell, hogy meggyőződjek róla, minden rendben van – mondta a Pillér. Előhalászta kötött mellénye zsebéből a kocsikulcsát, és fia kezébe nyomta. – De már késő van, és nem akarom, hogy Hianék aggódjanak Anden miatt. Vidd haza a barátaidat, aztán gyere vissza értem!

A Pillér autója, egy zöld kombi, a hátsó parkolóban állt. Cory beindította a kocsit, majd fagymentesítő fokozatra kapcsolta a fűtést, míg Anden és Tod levakarták a jeget az elülső és a hátsó szélvédőről. Az autóban egybeolvadt lélegzetük párája, miközben Cory kihajtott az utcára, majd előbb Dereket, utána Todot vitte haza. A recsegő ablaktörlő nyikorgott az üvegen, az autó lámpájának fénye megcsillant a nedves úttesten, ahogy Hianék háza felé hajtottak, a Déli Csapda túlsó végébe.

Az utcasarkon, egytömbnyire a háztól Cory félreállt a kocsival a járda mellé. Leállította a motort, és Anden felé fordult. Szemében ott tükröződött az utcai lámpák fénye, de arckifejezése hirtelen kiismerhetetlenné vált a sötétben.

– Gondolom, érdekel, hol tartom, igaz? – kérdezte. – A jádémat.

Anden érezte, hogy forróság kúszik fel a nyakán. Kényszerítette magát, hogy válaszként a másik férfi szemébe nézzen. Cory lehúzta kabátja cipzárát, majd lerázta magáról a ruhadarabot, Anden felé fordult a sofőrülésben, és felhúzta az ingét. A fejük feletti utcai lámpa megvilágította meztelen felsőtestét. Anden nagyot nyelt. Pillantása végigfutott Cory mellkasán, egészen a köldökében viselt három jádepiercingig.

Anden megpróbálta elfordítani tekintetét, de nem tudta; pillantása lejjebb siklott, követte a vékony, sötét szőrszálak vonalát, ami eltűnt Cory nadrágjának öve alatt. Cory karja libabőrös volt a hidegtől. Anden arra gondolt, talán mondania kellene valamit, talán Cory ezt várja tőle, de félt, hogy ha kinyitja a száját, nem azt mondja, amit kellene.

Cory sem szólalt meg. Átnyúlt az anyósülésre, és megfogta Anden csuklóját, majd előrehúzta, míg Anden hideg ujja hozzá nem ért meztelen bőréhez. Anden lassan Cory hasára simította a kezét. Érezte, ahogy a férfi pulzusa ott lüktet a tenyere alatt. Az autó szűk belső terében hirtelen meghallotta saját lélegzetvételét: hangos volt és zaklatott.

Cory szemébe kiéhezettség költözött. Végighúzta meztelen hasán Anden kezét, mintha egy vakot irányítana a Braille-íráshoz. Anden megérintette a kemény, sima jádeköveket, és a heves, édes és kissé émelyítő érzés, ami a túlérett gyümölcs édességét idézte, hirtelen torkon ütötte, majd a gyomra mélyébe zúdult. Cory jádeaurája ott lüktetett Anden testében, vágytól izzón, mint fekete szikla a napsütésben. Szerette volna hozzápréselni a testét, mohón megmarkolni, hagyni, hogy körbeölelje, teste azonban úgy emlékezett a jádeenergia ízére, ahogy az alkoholista emlékszik legutóbbi, eszméletvesztésig tartó részegségére – zsongó, kétségbesett vággyal és zsigeri viszolygással. El akart veszni benne, el akart menekülni előle. A két késztetés összeütközött, Anden megdermedt, karja reszketett. Tekintete találkozott a Coryéval, és látta, ahogy barátja arckifejezésében az értetlenség helyet ad a megértésnek. A fiatalember gyengéden elengedte Anden csuklóját. Visszaengedte az ingét, és újra felvette kabátját.

Anden visszahúzta a kezét maga mellé, arca égett a megbánástól és a kínos helyzettől.

– Sajnálom – motyogta.

– Te már viseltél jádét – mondta Cory. – Zöldcsontnak képeztek ki Janloon egyik iskolájában. – Kérdés volt állításként megfogalmazva, de mögötte újabb kérdés rejlett.

Anden egy pillanat múlva bólintott.

– Gondolom, nem volt nehéz rájönni. – Nagy nehezen felemelte a tekintetét. – Gondolom, érdekel, miért nem viselem többé.

Cory eleinte nem válaszolt.

– Nem kell elmondanod, haver.

Anden gyapjúkabátja zsebébe dugta kezét. Lélegzete gőzölgött a kocsi hirtelen fullasztóan szűknek tűnő terében. Nem nézett a másikra, amikor beszélni kezdett.

– Az Akadémián töltött utolsó évemben a családom háborút vívott egy másik klánnal. Egyik unokatestvéremet, a Pillért… meggyilkolták. – Több mint egy éve nem beszélt már Lanról. – Már mielőtt végeztem volna az Akadémián, meg akartam tenni mindent, hogy bosszút álljak érte, és segítsek megnyerni a háborút. Én… megöltem egy embert. Egy fontos embert. Ami azt illeti, többet is. – Homályosnak, jelentéktelennek hallotta saját szavait; el sem bírta képzelni, hogy aki hallja, el tudná képzelni, mit jelentenek, főleg ha ennyire ismeretlen számára a helyzet, amennyire Cory Dauk számára lehet.

Cory lassan bólintott.

– Nem akarsz gyilkossá válni.

Anden kissé meglepetten nézett fel. Nem csupán ennyiről volt szó. Ölni néha muszáj volt; családjának minden tagja megtette, amikor szükség volt rá. Megpróbálta végiggondolni, hogyan tudná jobban elmagyarázni, átadni, hogy miben volt ez más, mekkora hatással volt rá, mennyire tragikus volt, mennyire eksztatikus és fájdalmas.

– Nem akarom élvezni – jelentette ki.

Cory egy hosszú pillanatig nézte. Megdörgölte kezét, hogy felmelegítse, majd közelebb húzódott az autó ülésében, és hirtelen csak pár centire volt Andentől, pillantása visszafogottabb volt, de még mindig átható.

– Jó ideje nem találkoztam nálad érdekesebb emberrel, szigetlakó. – Közelebb hajolt, és szájon csókolta Andent.

Cory ajka hideg volt, de nyelve nem, ahogy egy pillanatra végigsiklott Anden alsó fogsorán. A csók gyorsan véget ért, annyira, hogy Anden nehezen hitte el, hogy egyáltalán megtörtént. Amikor Cory elhúzódott, Anden szinte gondolkodás nélkül cselekedett – kinyújtotta kezét, és elkapta a másik férfit a kabátjánál fogva.

A második csók már elég hosszú lett ahhoz, hogy Anden érezze, ahogy fejébe tolul a vér, érezze forró lélegzetük összekeveredését, ahogy bepárásítja az ablakokat, érezze, ahogy Cory jádeaurája végigsimítja bőrét. Amikor elhúzódtak egymástól, Anden kibökte:

– Azt hittem, neked a lányok tetszenek.

Cory felnevetett.

– Ők is. – Újra közelebb hajolt, elbiggyesztette ajkát. – Kedvellek, haver. Igazi paradoxon vagy. Úgy nézel ki, mint aki egy magazinból lépett elő, de olyan átkozottul… kekoni vagy. Elég szexi. – Cory az orrnyergét ráncolta, arcára kiült a kacérság, ahogy feljebb csúsztatta kezét Anden lábán. – Nem olyan vagy, mint mi, a többi kespi.

– Mi az a kespi? – kérdezte Anden.

– Kespeni. Tudod, kekoni-espeni. – Cory dörgölni kezdte Anden nadrágjának ágyékrészét. Anden mozdulatlanul ült, nem mert moccanni sem, bár úgy tűnt, testének minden melege az ágyékába áramlik. Cory kigombolta a sliccét, és becsúsztatta a kezét Anden nadrágjába. Hideg ujjak találták meg az utat Anden fanszőrzetéhez, és kezdtek simogatón körözni merev farkán.

Anden artikulálatlanul felnyögött, elöntötte az izgalom és a rémület.

– Várj, én… – zihálta, de nem tudta befejezni a mondatot; Cory egyetlen gyors rántással lehúzta Anden sliccét, hátrahúzódott, majd lehajtotta fejét Anden ölébe. Anden fel sem fogta igazán, mi történik. Valahogy nem tűnt helyénvalónak, hogy Cory ezt tegye vele – elvégre a helyi Pillér fia volt, akinek Anden hálával tartozott –, ugyanakkor az is helytelennek tűnt volna, ha megpróbálja megállítani. Ekkor megérezte Cory száját, és a hirtelen rátörő, lenyűgöző hőségtől le kellett hunynia a szemét. Már nem volt képes világosan gondolkodni.

Túl gyorsan véget ért, és Anden magát okolta ezért. Szerette volna, ha tovább tart, ugyanakkor megkönnyebbült kicsit, még ha csalódott is volt. Úgy érezte, eddigi élete egyik legemlékezetesebb pillanatát élte át, még ha maga a csúcspont nem is volt akkora eksztázis; lopott volt, és váratlan, felvillanyozó, kicsit kényelmetlen. Cory kiegyenesedett, és kezével megtörölte a száját. Anden megremegett, amikor hideg levegő érte nedves, szabadon lévő farkát. Gyorsan begombolta nadrágját. Még mindig össze volt zavarodva, úgy érezte, teljesen elvesztette önuralmát.

– Sosem voltál még férfival, ugye? – kérdezte Cory.

Anden megrázta a fejét, anélkül hogy teljesen Cory szemébe nézett volna. Húszéves volt, és még nem került intim kapcsolatba senkivel. Három éve, hajónapon, amikor az Akadémia több diákja is elment egy bárba berúgni, az egyik női évfolyamtársa egy hosszú, alkoholszagú pillanatig a szájába dugta a nyelvét, de az nem számított.

Cory közelebb hajolt, és ajka lágyan Anden szája sarkához ért, furcsa gyengédséggel és ártatlansággal.

– Jó. Akkor majd lassan haladunk.

Anden legszívesebben halkan, kissé hisztérikusan felnevetett volna, mert ami aznap este történt, véleménye szerint minden volt, csak nem lassú. Az autó ablakai bepárásodtak. Odakint nagy, fehér pelyhekben hullani kezdett a hó. Az utca végében még mindig égtek a fények Hianék házában. Anden elképzelte, ahogy Hian asszony jóval azután is, amikor már le szokott feküdni, még mindig ébren van, a konyhaasztalnál ül és őt várja, hogy biztos lehessen benne, biztonságban hazaért a viharban.

– Mennem kell. – Úgy érezte, valamit még mondania kellene, de mit?

– Viszlát később, szigetlakó – mondta Cory kis mosollyal. Anden kiszállt a kocsiból. Szorosabbra húzta kabátját maga körül, és elindult a járdán. A kocsi fényszórói felkapcsolódtak és megvilágították Anden hátát, árnyéka megjelent előtte a nedves aszfalton. Mikor odaért a ház elé, amit nyolc hónap után végre kezdett az otthonának érezni, hallotta, hogy a kocsi elindul. Cory elhajtott, az autó kerekei hangosan szelték a latyakos havat, majd a kocsi hátsó fényszórói eltűntek szem elől, amint befordult a sarkon.