53. FEJEZET
BŰNÖK ÉS KOMPROMISSZUMOK

Zapunyót annyi év után végül utolérte cukorbetegsége; veseátültetésre lett szüksége. Az Uwiwa-szigeteki egészségügyi ellátás az egyik legrosszabb volt a világon, a gazdag csempész számára azonban a pénz nem jelentett gondot, így az sem, hogy hat hónapon belül Espeniába utazzon, és kifizesse a műtét költségeit Port Massy egyik magánkórházában. A ritka alkalomról, hogy Zapunyo elhagyja erődített tialuhiyai birtokát, a Nincs Csúcs egyik, jó helyen lévő kémje szerzett tudomást. Ez volt a lehetőség, amelyre Hilo és Shae már előző nyár óta várt.

Anden elment Dauk Losunyinhoz, hogy előadja neki kérését.

– Dauk-jen – kezdte –, ez a Zapunyo nevű csempész alig hagyja el erődjét az Uwiwa-szigeteken. Egész szervezetet épített fel barukanokból, Sügérekből és olcsó munkaerőből arra, hogy a jádebányákat fosztogassa, kijuttassa a köveket Kekonról, majd eljuttassa az ygutani és oortokói feketepiaci felvásárlókhoz és az olyan veszélyes szervezetekhez, mint a bandák.

Dauk megértőn bólintott, de feltett egy kérdést.

– Kromner főnök a tárgyalására vár, évtizedeket tölthet börtönben. A többi főnök bujkál. Miért kellene foglalkoznom ezzel a Zapunyóval?

– Még ha Kromner börtönbe is kerül, lesznek mások, akik átveszik a helyét. Amíg a jáde illegális, és nagy rá a kereslet, addig bűnözők is lesznek itt, az országban, és az egész világon, akik szerezni akarnak belőle, Zapunyo pedig el fogja adni nekik. Lehet, hogy az újságoknak igaza van abban, hogy Kromner bukásával vége a bandák aranykorának Port Massyben, de lehet, hogy nem; az is lehet, hogy újabb bandák jelennek meg, és még nagyobb fenyegetést jelentenek ránk. A megoldás az, hogy a forrásánál állítjuk meg a feketepiacot, és ehhez az kell, hogy megállítsuk a jáde kiáramlását Kekonról.

Daukék nappalijában ültek, a Pillér egy karosszékben, Anden vele szemben a kanapén. Sana nemrég végzett egy ügyfelével, aki gyógyterápiára érkezett; most férje mögött járt fel-alá, karjában alvó unokájával.

Dauk némileg csalódottan nézett Andenre.

– Anden, mostanra elég jól ismerünk téged és a családodat is; miért nem mondod ki nyíltan, mit szeretnél tőlünk, és miért?

Anden lesütötte tekintetét, nézte a kezében tartott teáscsészét, majd letette az asztalra. Óvatosan válogatta meg szavait

– Mikor először találkoztunk, azt mondtam, egyszerű diák vagyok, hogy nem beszélhetek janlooni unokatestvéreim nevében, annak ellenére sem, hogy köztük nőttem fel. Most azonban teljes őszinteséggel jelenthetem ki, hogy ma a Nincs Csúcs klán nevében jöttem, és az ő nevükben beszélek. – Anden ezúttal állta Dauk tekintetét. – Ez az ember, Zapunyo, meg akarta ölni a Pillért, és felelős a Szarv haláláért. Ha a sógornőm és a gyermekei is az autóban lettek volna, ők is halottak lennének. Zapunyo a családom ellensége, akit a távolság és a rendelkezésére álló erőforrások miatt mindeddig nem sikerült megbüntetni. Amíg itt van Espeniában, meg kell ölnünk.

Dauk hosszasan kifújta a levegőt az orrán át.

– Azt mondod, nagyon őrzik, hogy még a Nincs Csúcs klán Zöldcsontjai sem tudtak a közelébe férkőzni. Mit javasolsz, hogyan lehetnénk képesek rá?

– Nem lesz könnyű – ismerte be Anden. – Unokatestvéreimnek van egy ötlete, amivel át tudunk jutni a barukan testőrségen, de kell hozzá az engedélye és a segítsége, Dauk-jen. Rohn Toróra van szükségünk.

Dauk Losun a feleségéhez fordult.

– Hadd beszéljek négyszemközt a barátunkkal!

Anden meglepődött; amióta csak ismeri Daukékat, a Pillér egyszer sem kérte a feleségét távozásra. Még jobban meglepte, hogy Dauk Sana megértő arcot vágott, és összeszorította ajkát. Betette a kisbabát a babakocsiba.

– Elmegyek sétálni, veszek pár dolgot a boltban – mondta. Kinyitotta az ajtót, és elment, egyedül hagyva Andent a férjével.

Dauk Losun újratöltötte a teáscsészéket, majd hátradőlt karosszékében.

– Amióta csak Hianék elhoztak a házamba, egyre nő az irántad érzett elismerésem. Azonnal láttam, hogy az a fajta fiatalember vagy, akit tisztelnének az óhazában; aki komolyan gondol minden szót, amit mond. Hogy őszinte legyek, szeretném, ha a saját fiam jobban hasonlítana rád, de hát olyan, amilyen. A legmélyebb tisztelettel viseltetek irántad és családod iránt. Így amikor mondtad, hogy idejössz, készen álltam bármit megadni, amit kérsz, mert a Nincs Csúcshoz fűződő barátságom majdnem olyan értékes számomra, mint saját jádém. – Dauk többnyire nyílt, barátságos arca elkomorult. – Most azonban, hogy hallottam, mit kérsz, nem tudom felajánlani a segítségemet.

– Egy dolog, ha valaki azért visel jádét, hogy megvédje saját magát, valamint barátait és ismerőseit – folytatta Dauk. – A Zöldcsontok mindig is ezt tették; ember nem hozhat törvényt, ami ezt megváltoztatja. Ragaszkodunk a hagyományainkhoz, amelyeket mások nem értenek, de senkinek nem ártunk közben. Az is igaz, hogy néha meg kell büntetnünk azokat, akik ártanak a közösségünknek. De mi csak arra vágyunk, amire mindenki más is ebben az országban: jó életre, és jobb jövőre a gyermekeinknek. – Dauk szünetet tartott, megdörgölte tarkóját. – Ez a Zapunyo idegen nekem. Lehet, hogy rossz ember, de közvetlenül nem ártott a közösségünknek. Talán mi is megérezzük a Kekonról az Uwiwa-szigetekre csempészett jáde miatti küzdelem hullámverését, de akkor is egy óceánnyira van tőlünk. Nem a mi harcunk. Azt kéred, hogy öljek meg valakit, akit nem ismerek, itt, espeni földön, hogy tegyem ki szükségtelen veszélynek és az espeni törvények szerinti büntetésnek a családomat és jó barátomat, Rohn Torót.

Andent nem lepte meg Dauk válasza, előre figyelmeztette rá unokatestvéreit, de azért folytatta.

– A Nincs Csúcs mindent kitervel és megszervez, álnevek alatt. Én leszek a kapcsolattartó, önhöz nem lehet visszavezetni a dolgot. Ezt a Pillérem garantálja. Mi egyedül Rohn Torót kérjük. A klán utána ki tudja juttatni Rohnt az országból; elrejtőzhet Kekonon vagy bárhol, ahol szeretné, fizetett szabadságon lehetne, amíg biztonságosan vissza nem térhet.

– Azért jöttél Espeniába, hogy ne kelljen Zöldcsonttá válnod. Hallod magadat, Anden? Úgy beszélsz, mint egy Ököl. – Az idősebb férfi elmosolyodott, de megrázta a fejét. – Sajnálom. Ebben nem lehetek a segítségedre. – Anden néma csalódottságát látva folytatta. – Ha ennyire fontos neked, akkor talán te vagy az, akinek végre kellene hajtani a feladatot. Természetesen tudok róla, hogy kiképeztek a jáde használatára.

Anden állkapcsa megfeszült.

– Erről sosem kérdezett még, Dauk-jen, de biztos vagyok benne, hogy tudja: azért küldtek ide, Espeniába, mert nem voltam hajlandó Zöldcsonttá válni. Évek óta nem viseltem jádét. Nem tudom, képes lennék-e uralni, és hogy mit tenne velem. Túlságosan kiszámíthatatlan lennék egy ilyen helyzetben. De még ha nem is így lenne, megesküdtem magamnak, hogy soha többé nem viselek jádét. Ebben az egyben nem vagyok hajlandó kompromisszumra.

Dauk tovább hallgatott, mint ahogyan Anden várta volna. Úgy tűnt, viaskodik magában. Végül megszólalt.

– Megértem, és értékelem, hogy őszinte voltál a múltadat illetően. Hadd legyek én is az. Ideje arról is beszélnünk, én miben nem vagyok hajlandó kompromisszumra.

———

– Tizennégy éves voltam, mikor Port Massybe érkeztem anyámmal és lánytestvéreimmel. Az egyikük, a legkisebb húgom mindössze két évvel később meghalt tüdőgyulladásban. A nővérem megszökött egy férfival, akitől anyám tiltotta, és többé nem hallottunk felőle. Így onnantól kettesben éltünk anyámmal. A lakásunk egy nyilvános mosoda fölött volt. Leginkább annak a szappannak az illatára emlékszem, amit mindenki használt akkoriban – Tiszta kő volt a neve –, és a nyirkosságra. Az ablakokat folyton ellepte a pára, a falakon a festék felhólyagzott és lepergett. Télen még jobban lehetett érezni a nedvességet. Borzalmas volt.

A környékünkön élők közül majdnem mindenki azért hagyta el az óhazát, mert a shotarok elpusztították az otthonát, bebörtönözték vagy kivégezték a hozzátartozóit. Szüleink büszke Zöldcsontok voltak, vagy az Ősi Hegy Társaság Lámpásai, itt, Espeniában azonban semmiféle státusszal nem bírtunk. Menekültek voltunk, akiknek semmije nem volt. Mindenki lenézett, még a Beecher út túloldalán élő tuni bevándorlók is rangban maguk alatt állónak tartottak minket. Mi azonban büszkék voltunk arra, akik vagyunk és ahonnan jöttünk; tartottuk a hagyományainkat.

Huszonéves koromban futárként dolgoztam egy háztartási gépeket árusító üzlet tulajdonosánál, Itónál, aki alighanem jó ember lehetett, de túl sokat szenvedett, és kicsit elborult tőle az agya. Ito Zöldcsont volt, akinek a családja sok másik családhoz hasonlóan magával hozta a jádéját Espeniába, de nem merte nyíltan viselni az utcán. Mindenhol túlerőben voltak a külföldiek, és mindenfelé tolvajokat láttunk magunk körül. A gyerekek az árusok kocsijairól loptak, a piti bűnözők a lakásokból és boltokból, a bandák pedig mindenkitől, és mindennek semmi következménye nem lett. Tolvajok országába érkeztünk. Így aztán akinek jádéja volt, jól elrejtve viselte. Bár Zöldcsont-családba születtem és Zöldcsont-neveltetést kaptam, apámat és nagybátyáimat elfogták a shotarok, a jádéjukkal együtt. Így a családunk még a környéken élőkhöz képest is szegénynek számított.

Mint már említettem, Ito jó ember volt, de kissé elborult az agya. Egy nap összevitatkozott egy shotar vásárlójával. Ito még gyerekként, Kekonon látta, ahogy a shotar katonák megerőszakolták a nővérét, és addig verték a bátyját, amíg már nem tudott sem járni, sem beszélni, így aztán jobban gyűlölte a shotarokat, mint bármelyikünk; gyűlölete szinte már az őrületig fokozódott. Aznap este elhangzott pár sértés, utána elszabadult a pokol, és a shotar férfi végül holtan feküdt Ito boltjának padlóján. Egyedül én láttam, mi történt. Ito ezután felém fordult, a tekintete lángolt, én pedig abban a pillanatban láttam, hogy arra gondol: én vagyok az egyetlen tanú, meg kell ölnie engem is, hogy senki ne tudhassa meg, mi történt. Gyorsan biztosítottam afelől, hogy nem az ő hibája volt, hogy baleset történt, és a másik provokálta ki. Menteni akartam a bőrömet, ezért felajánlottam Itónak, hogy segítek neki eltüntetni a testet.

Borzalmas dolgot tettünk. Feldaraboltuk a shotar férfi testét, majd kieveztünk a Camresre, és a folyó különböző pontjain süllyesztettük el, cementnehezékekkel. Éveken át visszatért rémálmaimban. Néha még ma is álmodom róla.

Hiába segítettem Itónak elvégezni ezt a véres munkát, továbbra is féltettem az életemet. A történtek még közelebb lökték a teljes őrülethez. Valahányszor rám nézett, tudtam, hogy megpróbálja Érzékelni a bűntudatomat, és azon tűnődik, beszélni fogok-e. Még mindig azon gondolkodott, megöljön-e. Visszatekintve úgy érzem, egyrészt kezdte tönkretenni a stressz, másrészt a Viszketés korai fázisában járhatott. Kekonon ezt észrevette volna valaki a klánból; egy gondoskodó barát vagy rokon rávette volna, hogy kérjen orvosi segítséget, Port Massyben azonban egyedül volt, és csak én tudtam róla.

A rendőrség eljött szaglászni, kérdéseket tettek fel a shotar fickó eltűnésével kapcsolatban. Természetesen senki nem mondott nekik semmit, mert a rendőrség nem megbízható, és felüket a banda pénzeli, de a környéken kezdett elterjedni a pletyka, hogy Itónak köze van az ügyhöz. Ito meg volt róla győződve, hogy én terjesztem a szóbeszédet, de most már vonakodott megölni, mert csak megerősítette volna a bűnösségéről szóló pletykát. Az emberek kezdtek idegeskedni. Ha egy Zöldcsont elveszti az önuralmát és megőrül, az mindenkire veszélyt jelent, különösen Espeniában, ahol az emberek nem értik a jádét, és csak még jobban magunkra vonhatja a kívülállók nem kívánt figyelmét.

Volt még egy Zöldcsont a környéken, egy Rohn Toro nevű fiatalember, híresen jó harcos, akit még a bandák is tiszteltek, és néha fel is bérelték egy-egy elvégzendő feladatra. Rohn korábban is került már összeütközésbe a törvénnyel, így a rendőrség gyanakodni kezdett rá, hogy a shotar férfi meggyilkolásáért is ő felel. Jöttek, hogy letartóztassák, Rohn azonban elmenekült és elrejtőzött. Hetekig bujkált egy alagsorban, egyszer sem jött elő. Ismertem Rohnt, ugyanabban az épületben laktunk, így én hordtam neki az ennivalót, amíg rejtőzött.

Az emberek morogni kezdtek Ito miatt. Azt meg tudták bocsátani neki, hogy megölt egy shotart, és eltitkolta, az azonban nem volt helyes, hogy hallgatott, és hagyta, hogy megvádoljanak és jó eséllyel kivégezzenek helyette egy másik Zöldcsontot. Ito azonban csak a saját bőrére gondolt. Gyenge volt a jelleme, Kekonon nem maradt volna meg Zöldcsontként. Ito rájött, hol rejtőzik Rohn, és el akart menni a rendőrségre az információval. Úgy vélte, ha Rohnt tartóztatják le és büntetik meg helyette, akkor ő tisztázva van. Akkor már csak tőlem kell megszabadulnia.

Mikor rájöttem, mit tervez Ito, elmentem Rohn Toróhoz, és úgy döntöttünk, cselekszünk. Együtt megtámadtuk Itót, amikor a rendőrőrsre tartott. Mi ketten voltunk, Rohn pedig erősebb volt Itónál, és jádeképességek terén is jobb. Megöltük Itót, és elvettük a jádéját.

Nekem sem különösebb tehetségem nem volt semmihez, sem jelentősebb státuszom a közösségben, azt leszámítva, hogy már akkor is becsületes emberként ismertek, és tudták rólam, hogy meghallgatom az embereket, értelmesen érvelek, és meg tudok győzni másokat az álláspontomról. Most, hogy Ito halott volt, körbejártam a szomszédokat, és mindenkinek elmondtam, mit kell tennie, ha el akarjuk kerülni a további bonyodalmakat. Mikor eljött a rendőrség, hogy megkeressék Rohnt, több mint egytucatnyian jelentkeztek, hogy közöljék: Ito volt a gyilkos, és elszökött a városból. A rendőrség meg is találta a shotar férfi tárcáját, valamint ruházatának és vérének nyomát Ito üzletében – ennyire ostoba volt a pasas –, magát Itót azonban nem. A fontos az volt, hogy innentől nem gyanakodtak sem Rohnra, sem másra.

Az igazi gyilkos elnyerte büntetését, a környék megmenekült a rendőrség további zaklatásától, egy megbízhatatlan Zöldcsontot pedig eltávolítottak, és többé nem jelentett veszélyt mindenkire. A közösség mindezt az én művemnek tudta be, és egyre gyakrabban kerestek fel más problémáikkal is – kisebbekkel, nagyobbakkal –, majd egy idő után elkezdtek Pillérnek hívni. A szívem mélyén azonban tudtam, hogy bár a végkifejlet mindannyiunk javát szolgálta, az istenek tudják, mit követtem el.

Bűntársa voltam Itónak egy ártatlan ember meggyilkolásának eltitkolásában. Még ha shotar volt is, nem érdemelt halált, és nem érdemelte meg azt sem, hogy meggyalázzuk a holttestét. A családja nem kapta meg a maradványait, hogy eltemethesse, és darabokban kellett átjutnia a túlvilágra. Ito pedig, bár minden bizonnyal a megölésemet tervezgette, sokat szenvedett ember volt, tőle kaptam első állásomat, megélhetésemet, melynek köszönhetően el tudtam tartani anyámat és fiatal feleségemet. Én pedig hidegvérrel megöltem, és az ő testét is eltüntettem. Az istenek tudták. Azt hiszem, megértették, miért tettem, ezért nem voltak túl kegyetlenek velem. Életem legtöbb területén szerencsés voltam. Egyet leszámítva.

Sanának és nekem évekig nem született gyerekünk. Mikor végül mégis sikerült, csak lányaink születtek. Elmentünk a templomba, és könyörögtünk az istenek kegyéért, hogy fiunk szülessen, aki viselheti a család jádéját, de így is csak tíz év próbálkozás után született meg Coru. Jó fiú, de könnyelmű. Mindent megtettem, ami tőlem telt, hogy igazi Zöldcsontot neveljek belőle, de a szívében gyerekes maradt. Neki csak az a lényeg, hogy jól kijöjjön mindenkivel, és szórakozhasson. Ő az egyetlen fiam, az, aki a család jádéját viseli, ha Sana és én már nem leszünk. Szeretem, ugyanakkor ő a büntetésem is, a bűnökért, amelyeket fiatalemberként elkövettem.

———

Dauk felállt székéből.

– Megteszem, amit kérsz. Rendelkezésedre bocsátom Rohn Torót, hogy segítsen a Nincs Csúcsnak megölni ezt az embert, ezt a Zapunyo nevű csempészt. Cserébe azt kérem, mondj le a fiamról. Elnéző voltam vele, de abba kell hagynia ezt, hogy férfiakkal szórakozik, és komolyan kell vennie a kötelességeit. Négy gyermekem közül ő az egyetlen Zöldcsont, bármennyire érdemtelen is a jáde viselésére, és bármennyire is nem fogja fel, mennyit jelent ez a családunk identitása szempontjából. Az óhazának nem elég zöld, de ez nem számít; itt, Espeniában még mindig lehet jó élete, lehet karrierje, melynek során használja is a sokba kerülő jogi diplomáját, és, ha az istenek kegyesek hozzánk, lehetnek gyerekei is. Nem neked való. Te egy nap visszatérsz majd Janloonba, de az ő helye itt van.

Anden eleinte nehezen talált szavakat a válaszhoz.

– Ez Cory döntése – mondta végül.

– Most nem hozzá beszélek, hanem hozzád. Éppannyira a te döntésed is, mint az övé. Azért jöttél, hogy megkérj, kövessek el egy bűncselekményt a családod kedvéért, így természetes, hogy kérek valamit cserébe. Mondj le a fiamról, és feladom az elveimet, segítek neked és a családodnak abban, amit szeretnél. Ezzel az egyetlen feltétellel vagyok hajlandó átlépni ezt a határt a kedvedért.

Anden Daukra nézett, arra az emberre, akit első találkozásukkor nem vett komolyan, azóta azonban megtanult tisztelni – a közösség vezetőjére, egy éles eszű emberre, aki igazi Pillér volt a maga módján és a saját jogán, valakire, akinek most nagymértékben a lekötelezettjévé vált. Ebben a pillanatban gyűlölte.

Felállt.

– Azt mondta, olyan ember vagyok, aki komolyan gondol minden szót, amit kimond. Nem akarok olyat mondani, amit megbánok, ezért nem mondok most semmit, Dauk-jen.

Dauk felállt és az ajtóhoz kísérte Andent.

– Korodhoz képest bölcs vagy, barátom.

———

Másnap késő estére járt, mire Anden összeszedte a bátorságát, hogy felhívja Coryt a házában, amelyet három másik joghallgatóval bérelt. Legnagyobb meglepetésére már az első kicsöngésre felvette valaki. Izgatott női hang szólt bele.

– Most meg mi az? Gyere már át!

Anden meglepődött, majd kérte, hogy beszélhessen Coryval.

– Ó, a Látnok golyóira – mondta a nő –, elnézést, összetévesztettelek valakivel. Egy perc! – Félretette a telefonkagylót, kiáltása távolinak tűnt. – Cory! Téged keresnek!

Anden várt. A háttérből zajos csevegés hallatszott, majd hangos éljenzés, mintha nagy tömeg nézné a meccset a tévében. Végül meghallotta Cory hangját.

– Szia, szigetlakó! – kiáltotta Cory. – Hogy mennek a dolgok odahaza, P-Massben?

Anden alig bírt megszólalni.

– Hiányzol – mondta.

– Te is hiányzol nekem. Jövő héten kezdődnek a vizsgák, de az azt követő héten megpróbálok hazalátogatni. Még mindig van időd velem lógni, ugye?

– Épp ezért hívlak – felelte Anden. – Egy ideig elég elfoglalt leszek.

– Munkával?

– Olyasmi – felelte Anden. – Családi ügyek.

– Mármint a klán ügyei. – Cory elfordult, és espeniül mondott valamit valaki másnak a házban, majd újra a telefonba beszélt. – Jó, rendben, de legalább egy este ráérsz majd, ugye?

Andennek izzadt a tenyere. Fogalma nem volt, hogyan kell az ilyesmit csinálni. Kényszerítette magát, hogy megszólaljon.

– Azt hiszem, most nem tudunk találkozni, Cory. Téged túlságosan lefoglal az iskola, és én is elfoglalt leszek. Azt hiszem… talán jobb lenne, ha egy ideig nem találkoznánk.

Hosszas, értetlen csend fogadta a vonal túloldalán, majd mintha Cory felemelte volna a telefont, hogy arrébb menjen. A távoli meccs zaja elhalkult.

– Hogy érted ezt, kicsim? – kérdezte Cory suttogva. – Te most… szakítasz velem?

Anden nem tudott felelni, úgy érezte, teljesen elszorult a torka.

Cory hangosan kifújta a levegőt a telefonba.

– Apám vett rá erre, igaz? Tudom, hogy ő volt. És te belementél. Mit mondott? Pénzt kínált?

– Nem, semmi ilyesmi – motyogta Anden.

– Tudod, mit? Baszódj meg! Ostoba szigeti fasz! – Cory letette.

Anden visszatette a telefonkagylót, majd leült a padlóra, és percekig nézte a telefont. Aztán felkapta a kabátját, kirontott a lakásból, ki az épületből Port Massy szürke, latyakos utcáira. Két órán át bolyongott céltalanul, és közben egy ponton rádöbbent, hogy sír. Nem hangosan, nem erősen, de szeme elhomályosult, arca nedves volt. Már éjfél is elmúlt, mire végül visszatért a lakásába. Cipője átázott, lába átfagyott. Forró vizet engedett a kádba, hogy felmelegedjen, aztán tiszta zoknit vett fel.

Odahaza épp dél van, a tavaszi nap ott ragyog a kikötő felett, az utcákon az emberek boldog új évet kívánnak egymásnak, és létrákra másznak, hogy levegyék házuk ereszéről a lámpásokat és zászlókat. Anden ismét felvette a telefont, és a központot hívta, hogy kérjen egy, a hívott fél által fizetett vonalat Janloonba, és elmondhassa unokatestvéreinek, Dauk Losunyin segít nekik megölni Zapunyót.