HARMADIK KÖZJÁTÉK
AZ ÁTKOZOTT SZÉPSÉG

Nyolcszáz évvel ezelőtt egy híres alusiusi felfedező, egy bizonyos Gaubrett átkelt a tengeren, hogy rátaláljon arra a mesés szigetre, melynek ékkövekből álló hegyeit óriások őrzik. Mikor szerencsésen kikötött Kekon déli félszigetén, Gaubrett örömmel és megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy óriások helyett csak egy abukei falut talált ott. A falu elöljáróival folytatott feszült, de békés beszélgetés után a bennszülöttek élelmet és vizet hoztak az éhhalál szélén álló utazóknak, Gaubrett és legénysége pedig letáborozott a vízparton. Bármilyen hálásak voltak is, nem tudták levenni mohó tekintetüket a zöld drágakövekről, melyek a törzs egyszerű kunyhóiról függtek, valamint a lakók testét díszítették. A jáde már a kekoni Zöldcsontok harcos kasztjának felemelkedése előtt is hatalmas kulturális jelentőséggel bírt az őslakosok számára: az első anyaistennő, Nimuma isteni maradványainak tartották, és mivel hatására genetikailag immunisak voltak, a státusz és a ceremóniák kedvéért viselték.

Gaubrett a hajóján szállított áru jelentős részét elcserélte a falusiak jádéjára, ők pedig igencsak hajlandónak mutatkoztak elcserélni a köveket az idegenek szerszámaira és más, érdekesnek tartott tárgyaira. A beszerzett jádét Gaubrett a sátrában őrizte egy faládában, amelyet naponta többször is felnyitott, hogy megcsodálja vagyonát. Amint elvégezték a hajóra igencsak ráférő javításokat, Gaubrett és legénysége vitorlát bontott. A felfedezőnek ezen a ponton jutott eszébe, hogy jóval több jádéra is szert tehet, és iszonyatosan hosszú utat tett meg az óceánon át ahhoz, hogy most ilyen kevés kővel távozzon ahhoz képest, amennyit ezek az egyszerű barbárok mutogatnak felelőtlenül.

Gaubrett aznap éjjel összeszedte embereit, és az abukei faluba vezette őket, ahol lemészárolták a lakókat, és összeszedtek minden apró jádedarabkát, amit csak találtak. Vidáman távoztak Kekonról. Az ezt követő két hónap során azonban a teli raktárak és a jó idő ellenére a hajón megmagyarázhatatlan elmebaj uralkodott el. Nem sokkal azután, hogy Gaubrett két emberét felakasztotta lázadásért, a legénység fellázadt; a felfedezőt és több emberét megölték, holttestüket a tengerbe dobták. A raktár ajtaját betörték, a jádét egyenlően elosztották a legénység tagjai között. Két további lázadásra is sor került, melynek során még többen meghaltak. Fél tucat matróz a tengerbe vetette magát, mások hagymázas lázukban késsel vagdosták testüket. Egyikükről azt beszélték, kitépte a saját szemét, és megette. A kis csapatnyi elgyötört túlélő, akik mostanra végre elhitték, hogy a náluk lévő kincs átkozott, a hajón található összes jádét a tengerbe szórták, majd nagy nehezen beevickéltek hajójukkal egy kikötőbe Spenius délkeleti részén. Tragikus történetüknek gyorsan híre ment, és megszilárdította az „átkozott szépség” legendáját – egy távoli helyét, ahol csaknem mitikus gazdagság és rejtélyes balszerencse vár.

Hétszázötven évvel Gaubrett utazása után Damusaro shotar tábornok arról vált híressé, hogy ellenezte a nemzeti Haditanácsnak azt a döntését, hogy foglalják el Kekont. „Az az átkozott sziget olyan, mint egy gyönyörű nő, szögekkel a pinájában – nagyon csábító, de nem ajánlott baszogatni.”

Talán a durva tiltakozás miatti megkésett büntetésként küldték felettesei a nemzetek háborúja idején a megszállt Janloonba, a Helyőrségi Ház parancsnokaként. Nevét elsuttogta az Ősi Hegy Társaság, és a megszállottsággal határos biztonsági intézkedések ellenére megtámadta, majd fényes nappal megölte egy fiatal Zöldcsont orgyilkos, név szerint Nau Suenzen.