19. FEJEZET
VISZONTLÁTÁS LYBONBAN

Mikor Hilo megérkezett a sztyeppeföldi Lybonba, meglepte, milyen tiszta minden. A terminálok közti reptéri transzferjárat pontosan közlekedő ezüstkapszula volt, amely az érkezéseket és indulásokat is bejelentette sztyeppeföldiül, espeniül és még egy nyelven, ami talán lurmi volt. A hőmérséklet enyhe volt, szinte hűvös még így, nyár végén is. Az emberek nem voltak barátságtalanok, de kevésbeszédűnek tűntek, sápadtnak és hatékonynak.

Hilo úgy döntött, szívesen bejárná autóval a várost, így Tar kibérelt egy kék kupét a reptéri autókölcsönzőből. Míg Pillérese a térképet tanulmányozta, Hilo megtudta, hogyan juthat el a megadott címre: megmutatta az autókölcsönző alkalmazottjának a címet, és röviden elbeszélgetett vele korlátozott espeni szókincse használatával. Mikor végre útnak indultak, kiderült, hogy Lybonban könnyű eligazodni. Janloonhoz képest ez a város inkább nagyra nőtt falunak tűnt, amely négy negyedre tagolódott, észak–déli irányban pedig a Farstgein folyó osztotta ketté. Északon sziklás hegyek kék körvonala emelkedett a magasba, a széles utcákat festői, hegyes tetejű téglaházak szegélyezték, a kovácsoltvas erkélyeken virágözön pompázott a balkonládákban. A járdák keskenyek voltak, de tökéletesen nyírt zöld sövények és lombos fák szegélyezték őket.

Tar azt javasolta, előbb menjenek a szállodába, de Hilo megrázta a fejét; a repülőn már aludt, és jobban szerette volna mihamarabb elvégezni, amit kellett.

A keresett címen, Lybon északnyugati negyedében csinos, egyszintes, pasztellzöld ház állt. Tar leparkolt az utcában. Mikor becsengettek, az ajtó szinte azonnal kinyílt. Eyni minden bizonnyal valaki mást várt, talán postást vagy szerelőt, mert mondani kezdett valamit, mielőtt rájött, ki áll előtte. Lan volt felesége önkéntelenül is hátralépett, szeme tágra nyílt.

Hilo elmosolyodott, és belépett a küszöbön át a házba.

– Eyni nővérem – mondta meleg hangon. – Sajnálom, hogy nem hívtalak fel előre, hogy tudassam veled jöttünket, de nem volt nálam sztyeppeföldi érme a reptéri telefonfülkéhez. Remélem, nem alkalmatlan időben zavarunk. – Hilo becsukta a bejárati ajtót Tar mögött. – Ő Maik Tar; nem tudom, emlékszel-e rá, a második Öklöm volt, mikor Szarv voltam, most pedig ő a Pilléresem.

– Mit keresel itt? – kérdezte Eyni szokatlanul magas hangon. – Honnan tudod, hol lakom?

– Az ilyesmit könnyű kideríteni. – Nem volt értelme megemlíteni, hogy már évekkel ezelőtt lenyomozta, de Lan utasítására sosem kezdett semmit az információval. Eyni kissé megváltozott; arca nem tűnt idősebbnek, de a gyermekszüléstől csípője szélesebb lett, haját állig érőre vágatta.

Hilo levette zakóját, és egy szék támlájára fektette.

– A levélváltás nem a legjobb módja a fontos dolgok megbeszélésének. Időt kell rá szakítani, hogy mindent leírj, aztán hetekig kell várnod a válaszra. Mire megérkezik, gyakorlatilag elfelejtetted, mit is írtál, nagy tér adódik a félreértéseknek. Például tudom, hogy nem akartál durva lenni Wennel, annak ellenére, hogy levélben így tűnt. Szóval arra gondoltam, ahelyett hogy neked kellene megszervezned egy nagy utat Janloonba, amiről tudom, hogy kisgyerekkel nehéz lehet, eljöttem, hogy személyesen beszéljünk.

Eyni szeme Hilóról az ajtó felé tévedt.

– Lors bármikor hazaérhet.

– Jó – felelte Hilo. – Akkor mind szépen leülhetünk és bemutatkozhatunk egymásnak. – Kíváncsian nézett körül a nappaliban. Kicsi, de vidám helyiség volt, virágillatú légfrissítőtől illatozott. Eyni mindig szerette a művészeteket; a falakat agyagmaszkok és kis, négyszögletes akvarellek díszítették, a kisasztalon egy fonott kosárban filcből készült gyümölcsök voltak, és hozzájuk nem illő módon egy béka formájú, élénkzöld műanyag csörgő. Eyni megpróbált nyugodtnak tűnni, de Hilo Érzékelte szívverését, bizalmatlansága szinte vörös vészvillogóként villogott, és ez irritálta a férfit. Voltak alkalmak, amikor jól jött, hogy félelmet kelt, amikor szükség volt rá, ha azonban nem állt szándékában megijeszteni valakit, kissé sértőnek érezte ezt a reakciót. Leült a kanapéra, és egy szempillantással utasította Tart, hogy ő is üljön le. Hilo felemelte a csörgőt.

– Hol van az unokaöcsém?

– Alszik – felelte Eyni gyorsan, ebben a pillanatban azonban zaj hallatszott a szomszéd szobából. Hilo felállt, és egy totyogós kisgyereket pillantott meg, aki a fehér babarácsot markolta a folyosó végén. Hilo odament a gyerekhez, és letérdelt előtte. A kétéves kisfiú alig hasonlított a duci kisbabára a fényképen, amit Wen mutatott neki; most már látszottak rajta a Kaul-vonások – az orr és a száj, az éber tekintet. Hilo látta, hogy a gyerek Lan kiköpött mása lesz, ha felnő, ugyanúgy, ahogy Lan hasonlított az apjukra. Úgy tűnt, az elsőszülött Kaul fiúk mind így vannak ezzel. A kisfiú nagy érdeklődéssel nézte Hilót, félelemnek a legkisebb jelét sem mutatta. Enyhén hunyorított bal szemével, majd pufók kezével átnyúlt a rácson. Hilo lenyűgözve a gyerek felé nyújtotta a kezét. A kisfiú elkapta az ujjait.

– Szia, Niko – mondta a Pillér. – A bácsikád vagyok, Hilo.

Eyni félretolta Hilót, és elvette tőle a csörgőt, majd kinyitotta a rácsot és felkapta Nikolast. A kisfiú felvisított tiltakozásként, de anyja lecsendesítette és visszavitte a gyerekszobába. Niko mocorgott, és átnyúlt anyja válla fölött, miközben elvitték.

Hilóra hirtelen rátört a mindent felülmúló védelmező ösztön. Most látta először a gyermeket, de már bánta, hogy nem jött hamarabb. Azonnal jönnie kellett volna, amint Wen megmutatta neki a levelet, nem lett volna szabad várnia. Legszívesebben megragadta volna Eyni karját, megakadályozta volna, hogy elvigye Nikót alig pár másodperccel azután, hogy végre saját szemével láthatta a kisfiút.

Eyni eltűnt a másik szobában, majd egy perccel később újra megjelent, és becsukta az ajtót maga mögött.

– Aludnia kellene – jelentette ki. – Mostanában tiltakozik a nappali alvás ellen. Ha túl izgatott lesz, nem hajlandó lefeküdni, és este nyűgösködni fog. – Visszavezette volt sógorát a folyosón, anélkül hogy egyszer is ránézett volna a férfira. Hilo némileg távolabbról követte. Mikor ismét a nappaliban voltak, Hilo, már nagyobb elszántsággal, megszólalt.

– Beszélnünk kell, Eyni. Tudom, hogy sosem voltunk barátok, talán sosem voltam igazán olyan, mintha az öcséd lettem volna, és te sem voltál igazán olyan, mintha a nővérem lettél volna, de ez most nem fontos. Beszélnünk kell arról, mi a legjobb Nikónak. Beszélnünk kell a visszatérésedről Janloonba.

Eyni elfordult tőle, arca merev volt. Mikor visszafordult, karba fonta a kezét, arcizmai feszesek voltak az elnyomott dühtől és makacs elszántságtól.

– Nem kellett volna idejönnöd, Hilo – jelentette ki. – Írtam a feleségednek, hogy többé ne keressetek, és megvolt az oka, hogy nem válaszoltam a legutóbbi két leveledre. Magam mögött hagytam a múltat.

Hilo arca megrándult a belenyilalló ingerültségtől.

– Írtál Lannak. Láttam a levelet; azt mondtad, szeretnéd, ha a fiad ismerné az apját, és hajlandó vagy visszaköltözni Kekonra.

– Az két éve volt – jelentette ki Eyni. – Akkor még nem régóta laktam Lybonban, és miután Niko megszületett, egyedül éreztem magam, bizonytalan voltam mindenben. Még mindig szerettem Lant, hiányzott nekem, erre a barátaimtól azt kellett megtudnom – a barátaimtól, mert a klánban még arra sem vette senki a fáradságot, hogy elmondja nekem –, hogy meghalt. Megölték. Valami nevetséges Zöldcsont-háborúban, ami eluralkodott az egész városon.

– Elhagytad a családot – felelte Hilo minden együttérzés nélkül. – Ezért nem szóltunk.

– Igen – mondta Eyni halkan –, beletelt némi időbe, de végre elhagytam. Most már megvan a saját életem itt, Lorsszal. Otthonunk van, barátaink vannak. Semmi okunk visszatérni Kekonra.

– Semmi okotok? – Hilo megdöbbent, de kényszerítette magát, hogy rászánjon pár másodpercet a válasz megfogalmazására; tudta, hogy hevességében néha olyanokat mond, amit aztán nem lehet kimondatlanná tenni. Olyan türelmes hangon folytatta, amilyen csak telt tőle. – Elismerem, hogy nem sokat tudok Lybonról, de annyit igen, hogy nem megfelelő hely egy Zöldcsont felneveléséhez. Alig vannak itt kekoniak. Miféle élete lehetne Nikónak Sztyeppeföldön? Mindig kívülálló marad. Janloonban kell felnőnie, ahol a családja él.

– Lors és én vagyunk a családja – felelte Eyni.

– Ez a férfi, a barátod, nem kekoni. És biztosan hajlandó lesz felnevelni egy gyereket, aki nem az övé? Egyáltalán házasok vagytok?

Eyni szemében felháborodás villant.

– Mit számít ez? Elköteleztük magunkat egymás mellett, amellett, hogy együtt neveljük fel a gyermekeinket.

Hilo egy percig hallgatott.

– Rendben – mondta végül. – Látom, mi a helyzet. Üljünk le beszélgetni; semmi szükség arra, hogy dühösen ordibáljunk egymásnak a szoba két végéből. – Lassan ment közelebb Eynihez, mintha ijedős lóhoz közelítene, majd megfogta az asszony könyökét, és a kanapé felé vezette. Leült, és Eyni, bár a karját kihúzta a szorításból, megtette, amit Hilo akart, és leült mellé. Hilo sokkal gyengédebb hangon folytatta.

– Alighanem Lan kisöccseként emlékszel rám. Sokkal fiatalabb voltam nála, és igaz, hogy nem mindig rendelkeztem a legjobb ítélőképességgel; ki rendelkezik abban a korban? De sok minden megváltozott az elmúlt években, amióta elhagytad Kekont. Most én vagyok a klán Pillére, és ez azt jelenti, hogy ha döntést hozok, azt követni fogják.

Nem a legjobb körülmények között távoztál Janloonból, és megszoktad ezt az idegen országot, így megértem, hogy vonakodsz visszatérni. És azt is megértem, hogy a barátoddal akarsz maradni. – Előrehajolt, hogy a lehajtott fejű asszony arcába nézzen. – Elmondom, mit ígérek. Neked és családodnak jó élete lehet Janloonban, jobb, mint amit itt élsz. A klán mindent elrendez. Lesz egy házad, a Kaul-birtokon vagy azon kívül, te döntesz. Lesz autód, sofőröd, házvezetőnőd, egy dajka Nikónak, és bármi, amire szükséged lehet. Amint Janloonban férjhez mész, befogadom a férjedet a családba. Korábban is élt már Kekonon. Még mindig a turizmusban dolgozik? Rengeteg most a külföldi Janloonban, több a nemzetközi cég, mint valaha. Nem lesz nehéz jó munkát találnia, valószínűleg még válogathat is. – Hilónak természetesen nem állt szándékában befogadni Eyni szeretőjét a Nincs Csúcs klánba, de úgy vélte, megtanulja elviselni a férfi jelenlétét Janloonban, feltéve, hogy ritkán találkoznak. Ebben az ügyben hajlandó volt kompromisszumra, mivel Eyni az a fajta ember volt, akinek szüksége van társra, és tisztességes kekoni férfi úgysem fog szóba állni vele.

Míg az asszony az ígéretein tűnődött, Hilo megszólalt.

– Tar, nem hozol nekünk valamit inni?

A Pilléres, aki eddig hátradőlve hallgatta a beszélgetést, felállt, és kiment a keskeny konyhába. Eyni nyugtalanul felpillantott, és tett egy alig észrevehető mozdulatot, mintha követni akarta volna, de aztán meggondolta magát. Visszadőlt, és összefonta ujjait az ölében.

Hilo folytatta.

– Még valamit gondolj végig. A feleségem, Wen terhes. Két hónapon belül szülni fog. Nikónak korban hozzá közel álló unokatestvérei lesznek. Emellett lesznek nagynénjei, nagybátyjai, akik szeretik, és Janloonban Kaulként fog felnőni, a Nincs Csúcs első fiaként. – Körbeintett Eyni házában. – Annyival jobb ez a hely, hogy megéri feladni érte azt, ami a fiadat születése jogán megilleti? Megéri elhagyni érte a hazádat?

Tar két pohár vízzel tért vissza. Eyninek kissé remegett a keze, ahogy oda sem nézve elvett egy poharat, és gyorsan kiitta. Hilo látta rajta, hogy legutóbbi szavai megérintettek benne valamit. Lehet, hogy Eyni nem túl mély érzésű nő, de valamennyi honvágyat mégiscsak éreznie kell. Magától nem hagyta volna el Kekont, ha nincs a viszonya és a válása; most, hogy Hilo felajánlotta neki a klán bocsánatát és azt, hogy visszatérhet Janloonba, magas státuszban… nem volt nehéz Érzékelni a tusakodást önmagával. Hilo ivott egy kis vizet, és várt.

Eyni erősen fogta üres poharát.

– Igaz, hogy van, ami nem tetszik Lybonban, és van, ami nagyon hiányzik Janloonból – ismerte be végül. – De az élet, amit ajánlasz, a Nincs Csúcs uralkodó Zöldcsont-családjában… ez volt az, ami miatt Lan és én eltávolodtunk egymástól. Ez ölte meg őt. Semmi, csak acél, jáde és vér. Se nem biztonságos, se nem boldog élet… és Nikónak nem ezt akarom.

A Pillér aurája úgy lángolt fel, hogy Tar nagyobb érdeklődéssel kezdett figyelni. Hilo halk, hitetlenkedő hangon szólalt meg.

– Niko az unokaöcsém, a Nincs Csúcs Pillérének fia, Kekon Fáklyájának dédunokája. Zöldcsontnak született. Te pedig azt akarod, hogy úgy nőjön fel, hogy egy másik nyelvet beszél, idegenek veszik körül, sosem visel jádét, és nem is tudja, kicsoda valójában? – Eyni valóban hűtlen asszony volt; Hilo úgy érezte, amit most tesz, még rosszabb, mint az, hogy elárulta Lant. – Kekoniként mivel tudod ezt kimagyarázni?

Eyni felállt, kezét ökölbe szorította oldalánál.

– Semmit nem értesz, Hilo. Talán más lenne a helyzet, ha Lan még élne, de te nem vagy Lan. Te nem vagy Niko apja. Én pedig nem vagyok a klán alattvalója, aki felforgatja a családja életét, hogy bármit megtegyen, amit akarsz.

– Vigyázz, hogy beszélsz a Pillérrel – szólt közbe Tar figyelmeztető hangon, Hilo azonban egyetlen pillantással és egy gyors fejrázással elhallgattatta. Hallotta, hogy odakint becsapódik egy kocsi ajtaja, és Érzékelte, hogy valaki közeledik a házhoz.

Eyni a nyíló ajtóhoz sietett. Vöröses hajú, jól fésült sztyeppeföldi férfi lépett be, majd meglepetten megtorpant, mikor meglátta Hilót és Tart. Hilo felállt ültéből, Tar pedig követte példáját. Eyni barátjába karolt, és kekoni nyelven szólalt meg, hogy mindegyikük értse.

– Lors, ő Hilo, a volt férjem öccse Janloonból. Ő és a barátja Lybonban jártak, és gondolták, beugranak. Elfelejtettem említeni, hogy jönnek.

A férfi merev tartása némileg ellazult. Hilo rájött, hogy Eyni aggódik Lors biztonságáért. Azt akarta, hogy megnyugodjon, meg akarta akadályozni, hogy szembeszegüljön a házában talált idegen férfiakkal.

– Üdv – mondta Lors óvatosan, majd akcentusos, de viszonylag folyékony kekoni nyelven folytatta. – Eddig egy sem látogatott meg bennünket Eyni kekoni barátai közül. Mennyi ideig lesztek itt?

– Nem sokáig – felelte Hilo. – Az unokaöcsémet akartam látni. Pár hónappal ezelőttig azt sem tudtam, hogy létezik. Kár, hogy ilyen messze éltek, a családom többi tagja is szívesen találkozna vele.

– Igen, hát, eléggé kínos a helyzet – mondta a férfi. Idegesen elmosolyodott, és végigfuttatta kezét rézszínű haján. – Úgy véltük, némileg nehezteltek ránk.

– Annyira nem, hogy ne tudjunk eltekinteni a dologtól – felelte Hilo, és Eynire pillantott, aki mereven állt barátja mellett. – Épp arról beszéltünk Eynivel, hogy mennyire szeretnénk, ha visszatérnétek Janloonba. Ő azonban szívesebben maradna itt. Bizonyára jó marketinges vagy, ha képes voltál egy kekoni nőt ilyen messzire csábítani otthonról.

Lors nevetett, Hilo közvetlen hangneme és bókja feloldotta benne a feszültséget.

– Be kell hogy valljam, mielőtt Kekonra költöztem volna, fogalmam sem volt, mennyire gyönyörűek ott a nők. Nem tudom, hogy lehetett ekkora szerencsém, hogy egyikük az enyém lett. – Szeretetteljesen megveregette Eyni fenekét. – Rengeteg egzotikus helyen jártam már, és el kell ismernem, ő a legszebb szuvenír, amit hazahoztam valahonnan. Nem igaz, virágszálam?

Eyni kissé kényelmetlenül elmosolyodott, és még mindig Hilót nézte. Lors folytatta.

– Figyelj, Hilo… jól ejtem ki a neved, igaz? Rendes embernek tűnsz. Csak azt akartam mondani, hogy soha semmi bajom nem volt a bátyáddal. Még csak nem is ismertem. Csak hát az a helyzet, hogy Eyni és én, nos… – Átkarolta Eynit, aki kicsit feszültebb lett. – Mi… beleszerettünk egymásba. Neked van otthon valakid, egy nő, akit szeretsz?

Hilo bólintott.

– Hát, akkor megérted, igaz? A hazámban van egy mondás. – Lors mondott valamit sztyeppeföldi nyelven, majd lefordította kekonira. – „A virág még a sivatagban is nyílik, így nincs, ahol ne alakulhatna ki a szerelem.”

Hilo szája sarka felfelé húzódott.

– Jó látni, hogy ennyire boldogok vagytok együtt, még egy ekkora költözés és egy olyan gyermek születése után is, akiről minden bizonnyal azt remélted, hogy a tiéd.

A másik férfi mosolya megremegett.

– Nos… a családok néha zűrösek, nem igaz? Szeretnénk, ha Nikolasnak rengeteg kisöccse és húga születne. Remekül beillik majd közéjük, és minden rendben lesz.

– Biztos vagyok benne – felelte Hilo. – De nagy kár, hogy unokaöcsém ilyen távol él a rokonaitól, és semmit nem tud kekoni örökségéről. Szerintem kössünk kompromisszumot. Pár év múlva, mikor Niko már nagyobb, megoszthatná az idejét Sztyeppeföld és Kekon között. Fél év itt, Lybonban, fél év Janloonban. – Hilo őszintén elégedett volt a megoldással, ami csak most jutott az eszébe, és úgy vélte, ez ellen már végképp nem merülhet fel kifogás. Nem volt tökéletes elrendezés, nem az volt, amit remélt, de eleve úgy jött ide, hogy tudta, Eyni nehéz eset. Ez mindenki számára elfogadható lesz. – Mikor Janloonban van, velem és a feleségemmel él majd, és a fiunkként fogunk bánni vele. Már nemzetközi iskolák is vannak Janloonban, olyanok is, ahol sztyeppeföldit és más nyelveket lehet tanulni. Járhat az egyik ilyenbe, amíg be nem tölti a tízet, utána pedig iskolaévben járhat a Kaul Dushuron Akadémiára, a szüneteket pedig töltheti Lybonban. Úgy nő majd fel, hogy mindkét országot és mindkét kultúrát jól ismeri. Világpolgárként. Mindenki szerint ez a jövő útja; előnyt jelent majd a számára.

– Ez remek ötletnek hangzik! – jelentette ki Lors. – Nem gondolod, virágszálam? Főleg miután saját gyerekeink is születtek. Hatalmas segítség lesz Nikolas kekoni rokonaitól, hogy részben ők nevelik. – Hilo felé fordult. – Lefogadom, visszavonnád az ajánlatodat, ha tudnád, milyen kis hasfájós szörnyeteg tud lenni! Azt hiszem, Eynit rendesen megviselte az első hat hónap.

Eyni merev arccal bordán könyökölte barátját, hogy hagyja abba a szövegelést.

– Tar és én pár napig Lybonban leszünk – mondta Hilo. – Még sosem jártunk itt, körül akarunk nézni, kikapcsolódni a városban. Mi lenne, ha ötödnap este összeülnénk vacsorázni? Természetesen én fizetem. Átbeszélhetnénk az egészet, hogy elmondhassam a jó hírt a családnak. Hozzátok Nikót is, valami családias helyre megyünk.

A vörös hajú férfi kezet rázott Hilóval, majd Tarral is.

– Komolyan mondom, sajnálom, hogy eddig nem találkoztunk. Eyni, igazán mondhattad volna, hogy jönnek. – Ismét Hilóhoz fordult, súgva folytatta. – Nem értem, miért nem tartja a kapcsolatot a kekoni rokonaival. Úgy tűnik, azt hiszi, ítélkezni fognak fölöttünk. Én a Janloonban töltött két évem alatt mindenkit barátságosnak és kedvesnek találtam. Semmi nem igazolta a sztereotípiákat.

– Én csak azt szeretném, ami mindkét családnak a legjobb – jelentette ki Hilo.

Megbeszélték, hogy három nap múlva ismét találkoznak. Hilo és Tar távoztak, és visszamentek a kölcsönzött autóhoz.

– Most mit csinálunk három napig? – kérdezte Tar.

Hilo visszapillantott a ház felé, majd cigarettára gyújtott.

– Szeretném, ha követnéd azt az embert, és kiderítenél róla mindent, amit lehet. Hasznunkra válhat.