44. FEJEZET
AZ ÖSSZEKÖTŐ

Willum „Gizda” Reams egy magánkikötőben állt a Vasszem híd árnyékában. Felhős, csillagtalan tavaszi éjszaka volt, majdnem teljes sötétség, leszámítva a feje fölött húzódó hatsávos autóút lámpáit, amelyek alatt folyamatosan áramlott a forgalom a Camres folyó fölött; az autók zúgásától alig lehetett hallani, ahogy a víz folyamatosan csapkodja a partot.

Kabátosai közül négyen várták a szállítmányt vele. Az ikrek, Coop és Bairn Breuer a móló mellett parkoló kocsi mellett álltak. Pats Rudy és Carson Sunter őrködtek, kezüket pisztolyuk markolatán tartották. Nem ez volt az első alkalom, hogy Reams és emberei a folyón szállított csempészárut vettek át. A Camres a világ egyik leghosszabb és legnagyobb forgalmú vízi útvonala volt; évszázadokon át Ezüstfolyamnak hívták, emellett azonban gyakran emlegették a kevésbé hízelgő Bűnök csatornája néven is, annak köszönhetően, hogy a drogok és fegyverek rajta áramlottak Port Massybe a fentebbi folyamszakaszok felől. Reams számára rutinmunkának számított az ilyesmi, ma azonban nyugtalanná tette az áru természete. Willum Reams okos és könyörtelen alvezér hírében állt, és nagy tiszteletben tartotta Port Massy alvilága, de természeténél fogva óvatos ember volt. Főnökétől eltérően nem élt fényűző életet, és nem hívta fel magára a figyelmet; konzervatívan öltözködött, hétköznapi, megbízható Brock szedánt vezetett. Gazdag ember volt, de pénzét gondosan elrejtve tartotta, és feladatai során mindig a számokat tartotta szem előtt. Kromner főnök nagyra tartotta, mert sosem felejtette el egy alvezér első és legfontosabb feladatát: hogy pénzt csináljon a bandának.

Reams nem értett egyet főnökével abban, hogy beszálljanak a jádeüzletbe. Az nem volt kérdéses, hogy sok pénz van benne: a Déli Bandánál már sorban álltak a vásárlók a jádéért, amit a kekik hajlandóak voltak eladni – gazdag gyűjtők, más bandák, magánhadseregek, zsoldosok, biztonságiőr-szolgálatok, még az a szekta is fenn, északon, amelyet az a vallásőrült vezetett, aki a Látnok reinkarnációjának tartotta magát. Úgy tűnt, mindenki szeretné rátenni a kezét a zöld kőre. A cucc már több ezer éve létezett, de az emberek úgy viselkedtek, mintha csak nemrég fedezték volna fel. Reams nem bízott a nép bölcsességében. A legtöbb ember ostoba volt, a jáde pedig, véleménye szerint, túl kockázatos. Túlságosan fel fogja hívni rájuk a figyelmet. A szerencsejátékot és a kábítószert a rendőrség jellemhibának tartotta, ami a függőt tönkreteszi ugyan, de nem fenyegeti a valódi hatalmat: a kereskedelmi csoportosulásokat az országban. A jáde azonban erősebbé teheti a fegyveres szervezeteket, amelyek valódi veszélyt jelentenek mind a rendfenntartó erőkre, mind a hatalmon lévőkre. Mivel a jáde mit sem ér csillám nélkül, borítékolható volt, hogy razziák indulnak a kábítószer-kereskedelem megfékezésére is, ez pedig veszélybe sodorhatja a banda legrégebbi, jövedelmező tevékenységét.

A legnagyobb probléma azonban az volt Gizda Reams szerint, hogy a jádekereskedelemben való részvételhez a kekikkel kellett üzletelni. Reams hajlandó volt üzletet kötni a wespikkel és a ’gutokkal, még a shottikkal és a tunkokkal is, ha muszáj volt, a kekikben azonban volt valami, amit különösen nem kedvelt. Természetellenesnek tartotta őket, és a legkevésbé sem bízott bennük.

Látta, hogy emberei is idegesek: Pats odajött hozzá, és megszólalt.

– A Látnok tökeire, Gizda, meddig fogunk még itt álldogálni és befagyasztani a seggünket? Eddig nem késtek ennyit. Valami baj van.

Reams megértette, hogy kabátosa gyanakszik. Azért, hogy csökkentsék annak a kockázatát, hogy elkapják őket a rendőrök, a teljes jádemennyiséget négy szállítmányra osztották, és három-hat hetes kihagyásokkal szállították ide a kikötőbe, ahol a wormingwoodi banda kikötőmunkásainak segítségével átcsempészték a hatóságok orra előtt, majd különböző folyó menti helyszíneken át eljuttatták Reamshez. Az első szállítmányoknál minden simán ment, így nem volt okuk azt hinni, hogy a mainál másképpen lesz, azt leszámítva, hogy ha a kekik át akarják cseszni a fejüket, akkor ez lesz az utolsó lehetőségük rá.

Ebben a pillanatban felzúgott egy motorcsónak, és Pats elhallgatott. A csónak lámpája kivillant a híd árnyékából, a jármű nagy lendülettel megkerülte a dokk szélét, majd odahúzódott a mólóhoz, amelyen Reams és emberei álltak. A csónakból erősen sántító, alacsony férfi szállt ki. Kekoninak tűnt, de Reams úgy vélte, az őt kísérő két, sötét bőrű ember nem az; talán a Kelet-Amari-tenger valamelyik trópusi szigetéről jöhettek, de nehéz volt alaposan megnézni őket. Azok ketten egy hatalmas fémládát emeltek a partra. A sánta keki felnyitotta a láda fedelét, és belevilágított elemlámpájával, hogy megmutassa Reamsnek, mi van benne: különböző méretű csiszolatlan kövek, melyeket kettévágtak, hogy látszódjon bennük a zöld drágakő csillogása.

– Huszonöt kiló – mondta az idegen. – Meg akarja mérni?

Reams megrázta a fejét; az előző három szállítmány egyike sem nyomott kevesebbet, sőt, ami azt illeti, mindegyik több volt harminc kilónál is. Amikor Reams felhozta ezt a témát, a hajós vállat vont.

– Többet adunk, hogy az összekötő is levehesse a sápot.

Az összekötő. Ez őt jelentette, az alvezért. Azt, aki elvégzi a munkát és vállalja a kockázatot, miközben a Kromnerhez hasonló kövér főnökök az ilyen éjszakákon biztonságban ülnek fűtött házukban, konyakot iszogatnak és szivarozgatnak. Reamsnek eszébe jutott az idegen, aki Dauk mellett ült a megbeszélésen, a kekoni klán fiatal képviselője, aki kifejezetten Reams felől kérdezősködött, mielőtt beleegyezett az üzletbe. A kekik mégsem voltak hát olyan civilizálatlanok, ha felismerték, hogy a sikeres művelet kulcsa a helyszínen jelen lévő vezető, és rádobtak némi bónuszt a szállítmányra, hogy biztosak lehessenek benne: az illető megkapja a jutalmát, amiért minden simán ment. Így aztán, bármennyire is szkeptikus volt az egész jádekereskedelemmel kapcsolatban, Reams minden szállítmányból elvett durván öt kilót, és eltette tartaléknak, hogy ő és leghűbb kabátosai később észrevétlenül léphessenek, úgy, hogy senki ne tudjon róla, még a banda többi tagja sem. Biztosítéknak arra az esetre, ha Kromner sorsa rosszra fordul. A jáde többi részét egy ipari raktárba vitték, ahol Kromner egy másik alvezére, Molylepke Duke és emberei felügyelték az ólomkesztyűvel ellátott bevándorlókat, akik feldarabolták és megcsiszolták a jádét, mielőtt eljuttatták a vásárlókhoz.

Reams lezárta a ládát, és Patshez fordult.

– Hozd a pénzt!

A kabátos a teherautóhoz ment, és pár perccel később egy aktatáskával tért vissza, amelyet a lezárt láda tetejére fektetett, majd felnyitotta, feltárva a többkötegnyi százthaliros bankjegyet.

– Meg akarja számolni? – kérdezte a csónakostól, némi gúnnyal.

A férfi megrázta a fejét.

– Bízom benne, hogy az espenik tudnak számolni. – Bezárta az aktatáskát, és egyetlen szó nélkül elindult vele a csónak felé. Reams intett Coopnak és Bairnnek, hogy tegyék a fémládát a kocsiba. Félúton voltak a jármű felé, amikor két pár fényszóró jelent meg előttük. Nyolc férfi szállt ki a két fekete autóból. A Breuer ikrek azonnal előkapták pisztolyukat, és Reams is előhúzta Ankev pisztolyát, ekkor azonban Molylepke Duke aggodalmas hangját hallotta meg.

– Gizda, te vagy ott?

– Igen, én. Szólj a srácoknak, hogy célozzanak valahova máshova a Fullykkal, az istenit! – Duke kabátosai Fullerton félautomata puskákat szegeztek a móló különböző pontjaira. Coop és Bairn kezdték leengedni fegyvereiket, Reams azonban továbbra is felemelve tartotta a magáét. – Mit jelentsen ez, Moly? Mi a fasznak vagytok itt ahelyett, hogy a raktárnál várnátok ránk?

– Hallottuk, hogy rajtaütés lesz, hogy csapda az egész. – Duke testes alakja nagy léptekkel közeledett. Megállt emberei előtt, csak a körvonalai látszottak a fényszórók fényében. Reams mindig úgy gondolta, olyan, mint egy öltönyös majom. – Ezért idejöttünk megnézni, minden rendben van-e, és hogy segítsünk, ha a kekik bármivel is próbálkoznak. Megkaptad a köveket?

– Igen, megvannak – felelte Reams.

– Mind? – kérdezte Duke, és ebből az egyetlen szóból, a különös mohóságból, amellyel kiejtette, Reams azonnal megértette, hogy elárulták. Sarkon fordult, és rohanni kezdett a móló felé. Molylepke Duke kabátosai tüzet nyitottak, Coopot és Bairnt azonnal széttépték a golyók. A motorcsónak felzúgott, és pánikszerűen elszáguldott; törzsére záporoztak a golyók, és Reams megpillantotta a keki csónakost, aki épp hátrahanyatlott, a kezében tartott aktatáska felrepült a levegőbe, majd a vízbe zuhant.

Reams a fekete vízbe vetette magát. A testét elnyelő hirtelen hidegtől olyan fájdalmasan rándult össze, hogy egy pillanatra azt hitte, mégiscsak lelőtték. Érezte, hogy elsüllyed a Camres vizében; elképzelte, ahogy teste leér a szennyezett folyó mélyére, azok csontjai mellé, akiket ő juttatott oda az évek folyamán, és a vadul rátörő túlélési ösztöntől azonnal visszatért az ébersége. Megszabadult cipőjétől és gyapjúkabátjától, ami visszahúzta, majd lebukott és úszni kezdett, vakon, anélkül hogy tudta volna, hol fog a felszínre bukkanni, anélkül hogy tudta volna, él-e még Pats, Carson vagy bármelyik másik kabátosa. Egyvalamiben azonban biztos volt. Molylepke Duke nem mert volna egy másik alvezér ellen fordulni a főnök hallgatólagos jóváhagyása nélkül. Ami azt jelentette, hogy Kromner főnök, akit Gizda olyan jól szolgált éveken át, a halálát akarta.