„Oroszhon mégis felépül újra!”

A Perun Fenyves márciusban lakatlan és csendes volt. Olyan hírek jártak, hogy a harcosok, akik a rjazanyi herceg felhívására elmentek, Szuzdal alatt, a Berengyej-lápnál, a Szity és Mologa partjainál csatáztak.

Vajon visszatérnek-e? Az ellenség kegyetlen, és senkit sem hagy életben...

A falu helyén, amelynek házait a tatárok felgyújtották és elpusztították, nem maradt más, mint az agyagpestek és fekete, megszenesedett romhalmazok. Csupán a tó felé eső szélen árválkodott néhány egymás mellett szorongó kaliba. Ott húzódtak meg az életben maradt gyermekek. Zvjaga felesége – aki még jobban lesoványodott – pesztrálta őket, meg két hajléktalan öregasszony. Mindennap megvizsgálták a merítőhálókat a tóban, és kiszedték a compókat meg kárászokat. Ezt ették mindnyájan, ezenkívül lepényt, amit pelyvából és apróra zúzott fenyőfakéregből sütöttek.

A ragyogó tavaszi napfény elolvasztotta az évszázados erdőre nehezedő havat. A Perun Fenyves környékén nem lehetett se gyalog, se kocsin járni. A madarak rajostul röpködtek, fütyültek, rikkantottak, tarka harkályok kopácsolták a fatörzseket, és kiáltoztak: „Csok-csok!”

Április elején eveztek át csónakokon az első menekültek. Halkan beszéltek a halászó öregasszonyokkal, mintha még mindig félnének, hogy meghallja a tatár:

– Sokan csatangolnak még az utakon, de azt beszélik, a zömük már elment a Vadföldre. Most már az utolsó csapataik is elvonultak oda. Meg akarunk nálatok állapodni. Gabonát akarunk itt vetni... Ne küldjetek el! Jó itt nekünk: messze vagyunk az országúttói, meg csendes hely ez, és a tóban halacskák is úszkálnak... A tavaszi vetés kicsírázik, és már senki sem veszi el tőlünk a kenyérkénket.

Apránként még jődögéltek menekültek. Amikor elcsendesedtek a tavaszi vizek, kiszáradtak az utak, előcammogtak az első lovak is; elcsigázottak, borzasak voltak, de azért elhúzták a faekét meg a boronát.

A Perun Fenyves megélénkült. Kopogtak a fejszék, egymást hívogatták a vörösbegyek, harkályok és varjak. Hosszú sorokban fenyőfából készült fehér szárnyékok emelkedtek. Ki tudja, honnan, bozontos kutyák kerültek elő, és éjjel-nappal csaholtak.

A tatárokról mind kevesebb hallatszott. A férfiak meghányták-vetették, hogyan is lesz ezután. Mindannyian úgy gondolták, hogy a tatárok visszaözönlenek a Vadföldre – ahogy régebben a polovecek –, és többé nem térnek vissza Oroszhonba.

Megérkezett egy magas asszony, sovány volt, mint a csontváz. Egy éppen olyan sovány, elcsigázott tehenet hajtott. Az állat minden csontja kiállt. Az asszonyok körülfogták a vörös tehenet, csóválták a fejüket, és a kiszáradt tőgyére mutogattak, amely úgy lógott, mint a rongy. De az asszony, akié a tehén volt, nem csüggedt el:

– Ő lesz az én táplálóm! A tavaszi füvektől összeszedi magát. Ismerek itt minden helyet, tudom, hol milyen fű terem...

– Talán idevalósi vagy?

– Hát hogyne! Ott a házam pestje. Itt nőttem én fel kiskoromtól.

– Csak nem te vagy az, Opaljonyiha? – kiáltott fel Zvjaga özvegye, és átfurakodott a tömegen. A két asszony összeölelkezett, egymás vállára borult, és keservesen zokogott.

– Hová lett a szépséged, Opaljonyiha? – siránkozott az egyik. A másik szipogott. – És hol a férjed? Talán valahol valami fűzfa alatt nyugszik.

A két asszony beszélt mindenkiről, aki a faluból hadba szállt, de semmi pontosat nem tudtak.

– Azt mondják, Szavelijt a Szity folyónál ölték meg, Vaulát látták Szuzdal védelmezői között. Toropkából derék vitéz lett, de talán őt is leterítette a tatár nyíl.

Májusban épen és egészségesen megérkezett a településre Toropka; éppen csak megnőtt és megcsontosodott – napok óta nem evett. Mindenkitől kérdezősködött a szülei felől, élnek-e még? Hol kereshetné a nyomukat? Magáról elmondta, hogy volt egy nagyszerű tatár lova, de üldözőbe vették a pogányok, akikkel találkozott. A ló átugrott egy szakadékon, elesett, kitörte a lábát; maga Toropka alig menekült meg. Elbújt a rőzse közé, és a tatárok nem találtak rá... És ugyanazon a napon egy polovec lovon megérkezett Lihar Kudrjas. Amikor megtudta Toropkától Vesnyanka halálát, leugrott a lóról, a földhöz verte magát, és sokáig kiabált. Az öregasszonyok együtt siránkoztak vele, vízzel locsolták, és Lihar egyre csak ezt hajtogatta:

– Kinek éljek én most már? A kislányom nélkül nem kell nekem ez a világ!

Azután sokáig feküdt csendesen, mintha valamin gondolkoznék. Felállt, és nyugodtan, határozottan így szólt Toropkához, aki mellette ült a földön:

– Hallgass ide, fiú! Mit tudtam meg! Mit tudtam meg! A tatár sereg elment, de a nagyobb városokban tatár csapatrészeket hagytak, hogy szemmel tartsák a férfiainkat, nehogy mozgolódjanak. Az új vlagyimiri herceg, Jaroszlav Vszevolodovics, megérkezett Perejaszlavlba, a birtokára, és azt mondták nekem, hogy a herceg csapatokat gyűjt. Megígértem a hercegnek, hogy viszek megbízható, bátor embereket.

Körös-körül kisgyerekek álltak, s ujjukat a szájukba dugva, mind közelebb húzódtak Liharhoz, annak tarka, polovec bugyogójához és polovec kalpagjához.

– Látod, a gyerekek még kicsinyek. Fel kell őket nevelni, táplálni kell őket. De apjuk elesett a csatákban. Most sokáig nyögjük a tatárt, és cipeljük a terheket, hiszen meghódítottak minket... De később mindenért leszámolunk! Így mondta ezt maga Jaroszlav Vszevolodovics herceg a csapatának.

– Veled megyek! – határozta el Toropka.

Hamarosan mindketten elhagyták a Perun Fenyvest. Elindultak az erdei csapáson, és a zöld erdő vihar előtti csendjében még sokáig hallották, amint a településen csattognak a balták, és kiáltoznak az asszonyok, akik halmazba rakják az új hajlékokhoz való szálfákat.

Lihar megállt, a Perun Fenyves felé mutatott, amerről a fejszecsattogás hallatszott, és így szólt:

– Oroszhon mégis felépül újra!