Kinek erősebb az istene?

Batukán Rjazany ostromának előestéjét ugyanabban a templomban töltötte. A jurtadzsik az utolsó parancsokat írták a csapatoknak. A legszigorúbb büntetés fenyegette azt, aki nem ront a városba, hanem meghátrál.

Szubudaj-Bagatur komoran és szófukaron ült Batu kán mellett. A kérdésekre bólintott, vagy tiltón felemelte az ujját. Végre megszólalt:

– Fényességes! Ma parancsot adtál a támadásra! A kilőtt nyíl nem térhet vissza. Parancsold meg, hogy holnap készítsenek agyagból ezer dzagolmát^[139], amelyekben a húst főzik majd a győzelem ünnepén rendezett lakomára. De ezen az éjszakán aludni kell, és készülődni a harcra.

A kánok, akik Batu mellett ültek, helyeseltek, és elmondták a szokásos jókívánságokat:

– Vajha ne legyen hiányunk véres harcokban és zsíros, húsos lakomákban!

Batu kán nyugtalankodott:

– Megparancsoltam, hogy vezessék elém tanítómat, Hadzsi-Rahim mirzát.

– Itt van a sátrad közelében. A külországi muzulmánokat őrzi.

– Ez nem az ő dolga. Hívtam, itt kell lennie.

– Fényességes! Nem jön!

Batu kán felállt, és gyorsan kiment a templomból. A templomtornác mellett, egymáshoz szorulva, néhány ember ült. Nagy fehér turbánt és prémmel szegett, színes vattás kaftánt viseltek. Egyesek siránkoztak, mások imákat hadartak. Mellettük állt Hadzsi-Rahim felemelt karral. A világos holdfényben megcsillant a fakih kezében az aranypajcza.

Néhány lépésnyire egy csoport mongol harcos állt; szablyájukat fejük fölé emelték. A harcosok minden moccanására a muzulmánok kiáltozni kezdtek, és Hadzsi-Rahim magasabbra emelte az aranylemezt.

Batu kán néhány szót szólt a mellette álló tolmácsnak. Az ólálkodó mongolok hátráltak. Próbáltak elillanni, de a sötétből „győzhetetlenek” léptek elő meztelen karddal, és megállították őket.

A tolmács a mongolok felé fordult:

– Tulajdon apátokat is felfaló sárga bolondok! Ostoba kóbor kutyák! Minek vagytok itt a dzsihangir küszöbe előtt? Az életetek egy cérnaszálon függ!

A mongolok lármázni kezdtek, egymás szavába vágtak:

– Zsákmányt szerzünk, a miénk... Elveszik tőlünk. Ezek üzérek... Levágjuk őket, elszedjük az aranyukat és ezüstjüket. Az uruszutokkal voltak együtt! De ez a muzulmán varázsló, ez a hosszú szakállas, felemelte föléjük a Legszentebb Vezér arany pajczáját. Amíg a pajczát tartja, nem nyúlunk az üzérekhez. De ha leereszti a kezét, lemészároljuk őket, és elosztjuk a zsákmányt...

Batu kán toppantott.

– Mindjárt meghalljátok határozatomat. Ti, muzulmánok, válaszoljatok! Hol a hazátok? Hogy hívnak benneteket? Mit kerestek itt? Beszéljetek gyorsan!

A térdelő kereskedők földig hajoltak. Egyikük, egy hosszú fekete szakállas ember, felegyenesedett, és így szólt:

– Különböző országokból származunk, de a hitünk egy: Mohamed fiaié. Kereskedők vagyunk, kereskedni jöttünk a hadseregedbe. A mi aranyunk és ezüstünk közös hasznot szolgál: megvesszük a harcosoktól azokat a holmikat, amiket eladnak: mi pedig szárított szőlőt, pisztáciát, gyömbért, bort, kenyeret adunk el, mindent, amire a te nagyszerű vitézeidnek szükségük van.

Batu kán rámutatott Hadzsi-Rahimra.

– Ismertétek azelőtt ezt az embert?

– Nem! Abban a pillanatban láttuk először, amikor fölénk emelte az aranylemezt.

– Ígértetek neki jutalmat?

– Ígértünk és újra ígérünk jutalmat a megmentésünkért. De ő azt mondta, hogy a derviseknek nincs vagyonuk, és az aranyat megvetik.

Hadzsi-Rahim közbeszólt:

– Igen, megvetik az aranyat, kivéve a te neveddel ellátott aranylemezt.

Batu kán hevesen és élesen megszólalt:

– Ide hallgassatok, ti kupecek! Batu kán elmegy sok országba, és meghódítja a népeket. Aki nem hódol meg nekem, meglátja a halált. Aki megzavarja a rendet, mint ti – mutatott a mongolokra –, annak a gerincét eltörik a „győzhetetleneim”...

A mongolok a hóra borultak, és felüvöltöttek:

– Bocsáss meg nekünk, hatalmas dzsihangir!

– Ti, kupecek, menjetek Szubudaj-Bagaturhoz. Ő majd ellenőrzi, hogy ki csakugyan kereskedő közületek. Minden kereskedő pajczát kap, seregemmel utazik, és szabadon kereskedhet. De akiről kiderül, hogy hazudott, annak beverik a tarkóját, és a kutyák elé vetik. Hát ti, kóbor csavargók, akik elhagytátok a csapatotokat, melyik tumenből valók vagytok?

– A nagykagán fiának, Gujuk kánnak tumenjéből.

– Gondoltam. Ti nem becsülitek meg, hogy a leendő kagán seregében vagytok, és szégyent hoztok Gujuk kán nevére. Szubudaj-Bagatur, ellenőrizd, melyik csapatból valók ezek a csavargók, vágasd le mindegyiknek jobb fülét, és őrizet alatt kísértesd vissza őket Gujuk kán táborába.

A mongolok újra felüvöltöttek, és kegyelmet kértek. Batu kán azonban nem törődött többé velük, megfogta Hadzsi-Rahim kabátja ujját, és maga után vezette a fakihot.

A templomban, a széttárt szárnyú oltárkép előtt szőnyegek és bundák voltak leterítve. Azokon ült, lábát maga alá húzva, Batu kán. Szórakozottan bólogatva hallgatta, mit beszél a mellette ülő Hadzsi-Rahim. A dervis orosz irhabekecsben és prémcsizmában volt. Batu kán ajándékozta neki.

A reverendás pópa, melléhez szorítva az ezüstkeresztet csendesen járt-kelt a templomban, és keresztet vetve, minden ikon előtt egy-egy viaszgyertyát gyújtott meg. Ezt a mongol nagyúr parancsára tette, aki tolmács útján kijelentette: „Meg akarom adni a tiszteletet minden uruszut istennek. Nem akarom, hogy valamelyik uruszut isten megharagudjék rám, és megrontson.”

A pap Batu kánra sandított, aki továbbra is szótlanul ült. Hadzsi-Rahim így beszélt a kánhoz:

– Újra könyörgök neked: eressz el! Nem akarok ebben a vértengerben élni. Miért pusztítasz el annyi népet, amely békében és szabadon akar élni?

– Védjék meg karddal a szabadságukat! A mongolok mindenkinél erősebbek. Az egész világnak meg kell hódolnia nagyatyám, a Szentséges Vezér utóda előtt.

– Mire kellek én neked? Bocsáss el!

– Nem, követni fogsz. Nem hallok magam körül mást, csak hazugságot. Csak Szubudaj-Bagatur, Julduz-hatun és te mondasz nekem igazat... Az a kívánságom, hogy mindig legyen olyan emberem, aki igazat beszél. Természetesen csak akkor kell igazat mondanod, ha négyszemközt vagyunk. Mert ha mások előtt kezdesz gáncsoskodni, megparancsolom, hogy a te gerincedet is törjék el, hogy a többiek rettegjenek tőlem...

– Aki igazat beszél, nem betegségben hal meg.

Batu kán a paphoz fordult, aki lágy léptekkel járkált a templomban.

– Miért van itt ilyen jó illat?

– Tömjéneztem a szent ikonok előtt.

– Mi az, hogy „tömjéneztél”? Mutasd.

A pópa a füstölő parazsára tömjént hintett, és meglóbálta az ikonok előtt. Batu kán szaglászott.

– Dze-dze! Ez jó! Lóbáld felém!

A pap rémülten keresztet vetett.

– Uram, bocsásd meg vétkemet! – és lóbálni kezdte a füstölőt Batu kán előtt.

– Kinek erősebbek az istenei? – folytatta Batu kán. – Az uruszutoké vagy a mongoloké?

– Egy az isten.

– Nem igaz. Hány isten van nálatok a falakra akasztva? Sok isten van. Jók is, rosszak is. De a leghatalmasabb: a mi Szulde istenünk, a háború istene. Ő adja nekünk a győzelmet, és mindenki meghódol kardunk előtt. És akkor a mongolok uralkodnak majd az egész világon!...