A Vadföldön

A harcosok már három napja mentek dél felé, és mind mélyebben behatoltak a Vadföldre. Rjazany, az orosz föld előretolt védőbástyája, minden nyugtalanságával és zűrzavarával, messzire elmaradt. Legelöl a Vszevolod Pronszkij herceg parancsnoksága alatt álló lovascsapat haladt. Hosszú láncban vonultak a lovasok az évszázados, kitaposott úton, amely a sztyeppén vezetett keresztül. Még távolabb, egészen a látóhatáron, lovas felderítők ügettek, akik azt figyelték, nem mutatkoznak-e ellenséges csapatok. A felderítők felkaptattak a lejtős dombokra, magányos kurgánokra: jeleket adtak, levették a kucsmájukat, egy helyben forogtak, és újra továbbhaladtak a végtelen sztyeppen.

Körös-körül határtalan, hóborította puszta síkság terült el. Itt-ott lejtős dombokon nyárfabokrok villantak fel, amelyek még nem hullatták el vörös leveleiket, vagy tölgyesek sávjai feketéllettek kanyargó patak mentén.

Az út a délkeleti irányú úthálózat felé vezetett, melynek ösvényeit a távoli Szurozsból^[126] haladó karavánok, a pusztalakók csordái és ménesei, valamint a sztyeppén kóborló rablóbandák taposták simára. Minden út Zalesz, vagyis Erdőntúl felé vezetett. Akkoriban így hívták Oroszhon északi részét. Az utasok részben cserélni, kereskedni utaztak oda, mások pedig portyára és rablásra.

Toropka az ösvényen baktatott, és sóvárogva nézett a lovasok után. Az előtte kitáruló sztyepp térségeiben gyönyörködött, és alig gondolt a veszélyekre, büszke volt rá, hogy mint felnőtt férfi, először vesz részt hadjáratban. Nyugtalanító és mégis szívderítő gondolat, hogy ismeretlen emberekkel, a szörnyű tatárokkal kell majd harcolnia. Lehetséges, hogy dicsőséget szerez magának, kitűnik a többi harcos szemében. Apja tegnap azt mondta: „Jártunk mi már együtt medvére, és talán rájöttél, hogy a fenevad borzasztóbb, amíg nem látta az ember, ha már meglátta, csak arra gondol, nehogy elmenjen. A tatárok is éppen olyan emberfélék, mint mi vagyunk, semmivel sem erősebbek; amikor támadnak, kiáltoznak, mert félnek, és a szemük kidülled a rémülettől. Légy résen: ne hátrálj, mert ezzel növeled az ellenség bátorságát, és te támadj fejszével vagy lándzsával.”

„Apám ért a hadakozáshoz – gondolta Toropka. – A szűzdaliak ellen is csatázott, és nemegyszer jött haza véritatta ronggyal bekötözve.”

Toropka számítása szerint körülbelül kétezer harcos volt a csapatban. Az emberek rendezetlenül vonultak, ki hol akart, de századokba voltak osztva. A század emberei összetartottak, és nem keveredtek más századokkal. A századokat a herceg druzsinájának egy-egy „századosa” vezette. Jól megtermett lovon járt, amelyet rézlemez és lánc díszített. Néhány század élén harcedzett sztaroszták mentek, akik már azelőtt is jártak a Vadföldön.

Minden század után hosszan elnyúlva kígyózott a málhásmenet. Taligák, fonott kasú parasztszánok vitték a rozscipókat, zsákokban lisztet, búzát, szalonnát. A szánok szállították a páncélokat, pajzsokat, fegyvereket és hosszú bundákat, hogy a harcosok könnyebben menetelhessenek. A lejtökön és az útkanyarulatokban a harcosok erősen megragadták a fatalpon sikló szánokat, nehogy felboruljanak.

A Perun Fenyves harcosai összetartottak, egy században voltak a jarusztovói parasztokkal. Elöl, apró lépésekkel, az alacsony termetű, széles Vaula mordvin haladt faháncs bocskorában. Énekelgette mordvin nótáit, és hirtelen abbahagyta, amikor valami újat vett észre az úton, amit ő még sohasem látott. Először járt a sztyeppen, hiszen egész eddigi életét az erdőkben töltötte. Amikor vadkecskenyájak robogtak elő a szakadékból — észrevéve az embercsapatot, hosszú ugrásokkal, görbe szarvukat hátrahajtva száguldottak –, Vaula elragadtatásában leült, és tomporát ütögette.

A sovány, hórihorgas Zvjaga szótlanul, bús gondolataitól terhesen ballagott Vaula után.

– Nosza, Zvjaga, neked hosszú a lábad, csípd el a kecskét a farkánál fogva!

– Az a dolgom, hogy ezeket a kecskéket hajkurásszam? Ti, mordvinok, mind olyan fürgék vagytok, hogy fülénél fogjátok el a futó nyulat. Fuss te a kecskék után!

Lihar Kudrjas oldalt ment. Gyakran felszaladt a kurgánokra, messzire nézett, és mutogatott:

– Ott, keleten folyik a Fenyves Csuha és nyugaton a Bogyó Csuha. Mind a két patak a Voronyezsbe ömlik. Ott meg, a meredek vízpart alatt álltak tavaly a polovec kánok fehér sátrai. A kánok juhokat és ökröket hajtottak föl eladásra... Tizenkét napig éltem náluk; vaskampókat vertem a kánok taligáira, meg a kerekekre abroncsot. Rendes emberek! Megtanultam a nyelvükön beszélni: „kománoknak” nevezik magukat. Jó komáim, cimboráim vannak köztük... Tavasszal szép a sztyepp. Az embermagasságú fűből nem látszik ki az ökör szarva. Tavasszal sok tej gyűlik össze a csikósoknál. A juhtejből sajtot csinálnak, a kancatejből pedig részegítő kumiszt. Tavasszal a polovecek vidámak, a tábortűznél dalolnak, táncolnak...

Gyikorosz szótlanul és komoran lépkedett. Kétszer is ezt mondta töprengve Toropkának:

– Nem tudom, épségben hazakerülünk-e...

Amikor sötétedni kezdett, a század a közeli menedékes patakpart szakadékában pihenőre tért. A másik part magas és meredek volt. Ott bújtak meg éjszakára az őrök. A szánokat körben állították fel. A kör közepén tábortüzeket gyújtottak. Bojtorjánt és más burjánt égettek. Sokat hordtak össze napközben, hogy egész éjszaka ne aludjon ki a tűz. A megbéklyózott lovak a közelben legeltek, a tavalyi füvet és nádat ropogtatták.

A parasztok leszedték a taligákról a hosszú subákat, egymás mellé heveredtek a tábortüzek közelében, meséket hallgattak a Vadföld régi lakóiról, a „bilincsbe vert” orosz rabok életéről, akik a polovecek fogságában sínylődtek, és vakmerő szökésükről.

Toropkát éjfélkor fölkeltette az apja, megparancsolta, hogy menjen ki őrségre, és hajnalig őrködjön a magas dombon:

– Bújj el ott, ne mutatkozz, és meg se moccanj. A tatárok odalopózhatnak, és levághatnak. Ha észreveszel valamit, üss lármát, és kiálts segítségért!

Toropka felmászott a dombra, és elbújt a száraz bojtorjánbokrok között. Körös-körül sötét volt. A patak közelében levő szakadékban kihunytak a tábortüzek. Körülöttük csendesen aludtak a parasztok. A közelükben, mintha fenevadak közellétét érezték volna, nyugtalanul horkantottak a lovak.

Toropka fülelt, erősen szorongatta kezében a vadászlándzsát. Az álom elszállt a szeméből, fáradtságát elfelejtette. Úgy rémlett neki, hogy a sötétben tatárok lopóznak feléje, hosszú kést tartanak a foguk között. Az alacsony felhő ködös foszlányai közt itt-ott kilátszott a sötét ég és néhány apró csillag. Halkan susogtak a magas burjánszárak. Toropka elgondolkozott. Eszébe jutottak anyja utolsó szavai és ölelése, az asszonyok éles sivalkodása, amikor a távozó parasztokat csókolgatták, és eszébe jutott Vesnyanka, aki oldalt állt, mozdulatlan, tágra meredt szemmel. De egy másik alak eltakarta Vesnyankát, és még élesebben tűnt fel előtte: könnyű, kecses, polovec ló, amely a sztyeppén vágtat. Mint előretolt őrszem, nyargal ő a lovon, hogy felkutassa a rejtőző tatárokat... Ezen járt Toropka minden gondolata, ez volt minden reménye.

Fájdalmas, vontatott kiáltás hangzott a sztyepp felől. Így huhogott néha éjszaka az erdőben a bagoly. Egy másik, gyengébb üvöltés valahol közelebbről hallatszott. Mi ez? Farkasok? Vagy talán tatár kémek adnak egymásnak hírt, és gyülekeznek a sötétségben?

Az éjszaka sötétjében az égbolt világít, és tisztán látni a száraz bojtorján szárait. Egy helyen a szárak erősen himbálóztak. Ohó! Ez nincs ok nélkül! Valaki mászik a bozót között... Egy emberfej bukkant elő... Az ember felemelkedett, hátrafordult, szemlélődött, és nesztelenül újra a fűbe ereszkedett... Közülük való-e, vagy ellenség?... Kiáltson, hívjon segítséget? Az ellenség elszökik. Ha meg közülük való, kinevetik, hogy hiába csapott zajt!

Toropka minden zizzenésre figyel, és vár... nem tűnik-e fel újra a fej?... Lám, megint felemelkedett az ismeretlen ember, most már jobbra és közelebb. Toropka vár, és bal felől rekedtes neszt hall, mintha valami vad lélegzenék... Erős birkaszagot érez, és suttogást hall... nem orosz szavak! Érthetetlen beszéd... Valaki egészen a közelében megbújt... Észreveszik, megsebesítik karddal vagy nyíllal... Nem szabad tétovázni!... Meg kell előzni...

„Talán becsületet szerzek magamnak az öregek előtt a bátorságomért?” – jutottak eszébe iménti gondolatai. A lándzsa döfésre kész a kezében, a hegye éles, mint a fullánk.

Toropka minden erejét összeszedve, előrerohant. A lándzsa valami ruganyosba fúródott... Rekedt, elfojtott, fájdalmas nyögés... Ebben a pillanatban nehéz test gördült Toropkára. Egy másik test a lába alá hemperedett. Kemény tenyerek átfogták az arcát, bedugták az orrát, ujjak erősen szorítják a száját, nem jut lélegzethez...

Toropka kapálózik, igyekszik kiszabadulni, de a nyomás nő. Valaki a torkát szorongatja... Nem lehet se kiáltani, se sóhajtani. Toropkát a földön vonszolják. Hogyan adjon jelt az apjának? Apa nem hagyja el fiát a bajban... De Toropka alig tud lélegzetet venni, nemhogy kiáltani tudna... Bozótok közt vonszolják, a szúrós, száraz bogáncs karmolja, tépi a ruháját. A kegyetlen, erős kezeknek idegen szaguk van. Betömik ronggyal a száját, bekötik az arcát... Két kezét és lábát erősen összekötözik k      ötéllel...