A rjazanyi falon

...A HÁBORÚBAN AD

VILÁGOSSÁGOT A REMÉNY, NEM BÉKÉBEN.

[EGY RÉGI TRAGÉDIÁBÓL]

Az Oka fölött magas, meredek parton elterülő Rjazany bevehetetlennek látszott. A földsáncokat tölgyfatörzsekből épített palánk vette körül. A vízzel leöntött, meredek lejtőket jég borította, lehetetlen volt felmászni rájuk.

Az egész város és a közeli falvak lakossága felkelt a drága Rjazany védelmére. Sok történet beszélt a harcosoknak arról, hogyan ostromolták hajdanában a várost a sztyeppékról ódaszáguldó polovecek és a kegyetlen szuzdaliak, akik még tulajdon orosz testvéreiket is kirabolták. Nem könnyű dolog megbirkózni ezzel a hatalmas, meredek fallal, amikor felülről zúdul a forró víz és a fortyogó szurok. Csupán az kell, hogy egyetértő sereg álljon ki az ellenséggel szemben. A vojvodák és a bojárok már nem vadásztak az emberekre, most minden utca, minden fertály maga toborozta az osztagát. Mindenki, aki jelentkezett a csapatba, magával hozta kardját, csatabárdját, lándzsáját vagy feszes íját. Éjjel-nappal csengtek a kalapácsok, dolgoztak a kovácsok fújtatói, verték az izzó vasat, készítették a tartós damaszkuszi pengéket. Jártas kézművesek sisakokat, páncélingeket, pajzsokat és nyilakat csináltak.

Felkészültek a hosszú ostrom nehéz idejére.

Szavelij Gyikorosznak kijelölték a helyét a város falán, a meredek lejtő folyó felé eső része fölött. Szavelijt maga a vojvoda nevezte ki egy félszázadnyi harcos parancsnokává. Akadt dolga bőven Szavelijnek. Ő gondoskodott a nyíl- és kőtartalékról, amely minden várvédő mellett nagy halomban állott. Szavelij kapott nehéz csatabárdokat és tollas buzogányokat is. Földkunyhókat is vájtak ki, amelyekben rossz időben meghúzódhattak.

A közelben volt a novgorodi Zsivila Jurjatyics terménykereskedése, ahol kender, só, gabona és más portéka volt felhalmozva. Szavelij elment a kupechez, és szigorúan megkérdezte:

– Te, Zsivila Jurjatyics, a meleg padkán fűtözöl, de miért nem kukkantasz ki hozzánk a falra? Mi nappal és sötét éjszaka, rossz időben és nagy fagyban őrködünk, és még egy kis forró kolduslevest sem kapunk. Mit gondolsz, hogyan segíthetnél nekünk?

A rókabőr bundás, magas, nagydarab kupec összehúzta magát, és bánatos, gyenge hangon megszólalt:

– Utóvégre én nem vagyok idevalósi, hanem novgorodi. Meg aztán egy szurkoshordó rám hengeredett, megtépte a köldökömet, és most is ég a belsőrészem. Jobb, ha derék segédeimet állítom a falra. Most is milyen dologra készülök. Jurij Ingvarevics hercegnek hadi célokra tíz ladikot ajándékoztam, tele gabonával. Majd titeket is táplállak mostantól. Még ma megparancsolom a szakácsnőmnek, hogy mindennap adjon derék legényeidnek egy üst levest és egy üst darakását. Talán az Üdvözítő megbocsátja vétkeimet.

Szavelij, hosszú bundába burkolózva, a falon töltötte az éjszakát. Nem tudott aludni, nyugtalanság nyomta a szívét. Gyakran felkelt, hallgatózott, a ködös távolba nézett, nem lát-e tatár tüzeket.

Reggel két polovec érkezett kis, tarka lovon. A jövevények prémhajtókás, színes, szerzetesi süveget viseltek, és ruhájuk vörös paszománnyal volt beszegve. Az egyik felkiabált:

– Szavelij, hát nem akarsz megismerni?

– Kudrjas?! Hogyan öltöztél át ilyen csuda módra?

– Megyek a Vadföldre a polovec testvérrel. A vojvoda küldött, hogy keressük meg Fjodor herceg holttestét. Elvergődünk a Voronyezs folyóig, ahol Batiga cár táborozott. Ott most nincsenek tatárok, csak a szél meg a farkasok járnak arrafelé. Úttalan utakon, vargabetűkkel kanyarogva, elvisszük a holttestet Zarajszkba. A herceget a felesége, Jevprakszija hercegné meg a kisfia mellé temetik.

Szavelij levette a kucsmáját, és keresztet vetett:

– Az Úr nyugosztalja fényes lelküket! Hanem, Kudrjas, te hiába mégy! A tatárok az utakon szaladoznak. Ennivalót keresnek. Hallottam, hogy Batiga cár erre tart szekerekkel, tevékkel, tűzzel és villámmal. Kezükbe kerülsz, és megnyúznak.

– A fenét! Ne hetvenkedjék Batiga! – felelte Kudrjas. – Még megjárja. Lehet akármilyen legény, de engem se a gólya költött. Várjunk ma, és majd meglátjuk, mi lesz holnap. Ha látom, hogy nem lehet nekivágni, összegyűjtök egy csapat markos legényt. Követjük a tatárokat és mungalokat, a sarkukban leszünk. Nem hagyjuk őket nyugton, amíg el nem verjük a földünkről, vagy mi el nem esünk. Tarts velem, Szavelij.

Szavelij elgondolkozott, és felnyögött.

– Nem, Kudrjas. Engem a vojvoda ideállított a falra. Jószántamból nem hagyom el ezt a helyet. Te lovon vagy, nekem meg fejszém van. Mindkettőnknek egy a dolgunk.

– No, jó, legyen így! Isten veled, Szavelij! – Kudrjas néhány lépésnyire ellovagolt, de hirtelen visszaugratott:

– A legfontosabbat meg elfelejtettem megmondani neked! Láttam a Toropkádat. Tatár lovon elvágtatott a fogságból. Tyű, micsoda pompás lova van! Úgy fut, hogy beleremeg a föld, a füléből meg az orrlikaiból csak úgy dől a pára.

Szavelij odarohant, és örömében megölelte Kudrjast.

– Mondd meg őszintén: nem hazudsz? Vigasztalni akarsz?

– Istenemre, nem hazudok! Toropka mint futár nyargalt ide Pronszk hercegétől. Valami írást hozott tőle, és visszavágtatott. Éppen hogy csak láttam. Azt mondta nekem: „Ha találkozol vele, mondd meg apámnak, Szavelij Mikityicsnek, hogy sokszor tiszteitetem. A becsületét – mondta -- nem mocskolom be, és nem mutatom a hátamat a tatároknak. Ha már egyszer megszabadultam a tatár rabságból, még egyszer nem csalnak tőrbe...” No, isten veled, Szavelij! Isten tudja, találkozunk-e még valaha? Hiába, ilyen idők járnak!

Lihar Kudrjas megsuhintotta korbácsát, és polovec útitársával együtt elnyargalt, Szavelij visszatért a falra. Most, amikor meghallotta, hogy a fia él, mindent fényesebbnek látott: a hó ragyogóbb volt, s a kék messzeség szabadabb... A fal hágcsójára ült, és fejét kezére hajtotta. Szinte maga előtt látta Toropka szürke szemét, gyönyörködött soványka, szeplős arcában, „Toropka most fürge dalia – gondolta Szavelij –, remek szép lovon nyargal, mint a hős Jegorij...”