Julduz

Julduz korán reggel, mint mindig, dalocskáját énekelve kihajtotta a bárányokat. A leány mögött lovagolt Muszuk. Amikor messzire maguk mögött hagyták a zöld völgyet, sokáig ültek egymás mellett a dombon. Julduz a háború felöl érdeklődött barátjától. Hosszú időre mennek-e el a dzsigitek a hadjáratba? Julduz mindig derűs, gödröcskés arca megnyúlt, és a kislány összevonta keskeny szemöldökét. Hogyisne! Hányszor beszélgettek már a jövendőjükről, és most e szörnyű hadjárat miatt minden álmuk tovaszáll, mint a megriadt madár. És ha Muszuk nem tér vissza?... Hány bátor dzsigit rogyott le távoli országban, lakatlan sivatagban, és a sakálok hordták szét összetört csontjaikat!

De Muszuk csak fütyörészett és nevetett. A hadjárat a fiatal dzsigit ünnepe. Új országokat lát, kitűnik vakmerőségével, hírneves batir lesz belőle. Ha visszatér a háborúból, mindenkinek hoz ajándékot, de főleg Julduznak: sarkig érő, vörös selyeminget, gyönggyel kivarrt színes övet, smaragdhoz hasonló zöld üveggyöngysort és égszínkék szikrákat szóró köves gyűrűt.

Muszuk nem tudta megvigasztalni a gyengéd, félénk Julduzt. Egyik könnycsepp a másik után pergett végig az arcán, így szólt:

– Minek ez az átkozott háború? Mindenki jól emlékszik rá, mi volt itt Szignakban, mikor ránk törtek a szörnyű mongolok. Mindenkit levágtak, felperzselték a házakat, és elhurcolták az asszonyok és gyermekek jó részét! Azóta se apám, se anyám... Nem kell nekem semmiféle ajándék! Együtt akartuk felállítani jurtánkat a patak partján; lesznek bárányaink, mindennap lesz friss lepényünk és egy falat sajtunk. De te ehelyett, a kegyetlen mongolokkal együtt, embereket akarsz megölni, felégetni a jurtájukat, és elvenni tőlük az utolsó lepényüket és túrójukat!

Muszuk felkacagott, és így kiáltott:

– Ne sírj, Julduz! Te vagy a szerencsecsillagom! Elmegyek a háborúba, és éjjel-nappal rád gondolok... Aki korán indul, megtalálja a szerencséjét. De aki egy helyben ül, az utolsó garasát is elveszti…

Muszuk megölelte Julduzt, felpattant a lovára, és gondtalanul lengetve kucsmáját, nyílegyenesen vágtatott a sztyeppén keresztül Bajander kán ménesei felé.

Útközben lovascsapattal találkozott. A pompás paripákon arannyal díszített szerszám, a lovagok kesztyűjén sólyom, s a csapat körül agárkutyák. Távolabb két századnyi dzsigit láncba fejlődve űzte a vadat. Muszuk közelebb lovagolt a kék színű mongol öltözetet viselő, pompás lovasokhoz. A bozótból négy dzsejran^[55] futott elő, és kis szarvukat hátraszegve rohantak a sztyeppén át. A vadászok utánuk. Abba az irányba tartottak, ahol Julduz a bárányokat legeltette. Muszuk elgondolkozott: ha ezek a mongol kánok meglátják a szép leánykát, nem parancsolják-e meg a dzsigitjeiknek, hogy ragadják el? A kánokat nem köti a törvény, az ő szeszélyeik elől nincs menekvés.

Másnap este Muszuk hazament apja jurtájába. Ott ült Nazar-Kjarizek és Muszuk négy bátyja. Amikor Muszuk belépett, elhallgattak. Muszuk elmondta a szokásos köszöntést, és a többiektől kissé távolabb leült. A férfiak buzgón ették a juhhúsos rizses piláfot. Sorban, méltóságteljesen szedegettek ki ujjuk hegyével egy-egy csomócska rizst, és szájukba rakták.

„Honnan van piláfunk? – csodálkozott Muszuk. – Ez annyit jelent, hogy pénz állt a házhoz! Honnan? Hol keresett apa annyit, hogy minden fiát drága piláffal vendégeli meg?”

Muszuk körülnézett. Mién van anya szeme kisírva? Miért csörömpöl mérgesen az edénnyel? A kis Turgan nem apa mellett ül, hanem az ajtó mellé húzódott, mintha rossz fát tett volna a tűzre, és félénken emeli fel szemét.

– Miért nem eszel, Muszuk? – szólalt meg Demir.

Muszuk töprengett. Mi történt? Nyugtalanító gondolatok, szörnyű sejtelem fojtogatta.

Az apa kiszed a fatálból ujjaival egy-egy falat húst, és sorba bedugja fiai szélesre tátott szájába, jóindulata jeléül... Ma ő a gazda, ma vendégséget tart, és saját kezével teheti be a vendégek szájába az ízletes falatot. Kivett egy darab zsíros húst, és Muszuk szája felé nyújtotta kezét.

Muszuk hevesen visszahőkölt.

– Nem eszem!

A fatál hamarosan kiürült. Demir Muszukhoz fordult, s a legidősebb bátya fontoskodó méltóságával így szólt:

– Muszuk öcsénk! Természetesen magad is megérted, hogy nekünk, tiszteletre méltó atyánk, Nazar-Kjarizek fiainak, haladéktalanul be kell állnunk Bajander kán csapatába, kitűnő lovon, a hadjáratra alkalmas nyereggel és élesre fent pengével. Ha Bajander kán rongyos bajgusként^[56] lát meg minket, szóba sem áll velünk...

Muszuk felugrott, és az ajtó felé indult.

– Tehát igaz? Eladtátok Julduzt a bazárban, mint összekötözött lábú tyúkot, valami kövér kupecnek vagy rabszolga-kereskedőnek?

– De gondold csak meg! Szignaki gazdag emberek vadászat közben erre lovagoltak. Meglátták Julduzt, és így szóltak: „Íme, az óhajtott virágszál kánunk számára!” Apának nagyon jó árat ajánlottak: huszonnégy aranydinárt. Hol tudunk mi, szegény emberek, ennyi pénzt megkeresni? Itt a részed, négy dinár. Becsületesen elosztottuk a pénzt, te is megkapod a részed. – És Demir ledobott a nemezpokrócra négy aranypénzt.

Muszuk haragosan, de halkan válaszolt, és közben tarka övébe dugott kése nyelére tette kezét.

– Nekem nincsenek többé se bátyáim, se apám! Ne kerüljetek az utamba!

Kiszaladt a jurtából. Mindnyájan szótlanul, lesütött szemmel ültek, és hallgatóztak. Hallották, hogy Muszuk felült a lovára, és azt várták, mit mond Muszuk az anyjának és Turgannak, akik sírva futottak utána.

– Visszatérsz?

– Soha!