Úton

…MINDEN MONGOL HERCEG EGYIDEJŰLEG

NYUGAT FELÉ VONULT A MAJOM ÉVE TAVASZÁN,

II. DZSUMAD HAVÁBAN.

ÚTON TÖLTVE A NYARAT, ŐSSZEL EGYESÜLTEK BOLGÁR FÖLDÖN

BATU, URDU, SEJBAN ÉS TANGKUT (DZSUCSI KÁN FIAI)

NEMZETSÉGÉVEL, AMELYET A BOLGÁR FÖLD

FELETTI URALKODÁSRA KIJELÖLTEK.

[RASID ED-DIN KRÓNIKA]

„...Mely fellegekből tépjem ki a lenyűgöző szavak villogó villámait, a bölcsesség mely tavába merítsem a méltán forrongó gondolatok rajának tartós, ezüstös hálóját, hol lelek tüzes katlanban fortyogó szurkot, hogy megrajzolhassam az égető panasz és a szerencsétlenség vérlázító képét, a kétségbeesést és a vigasztalhatatlan könnyeket, amelyek az előrevonuló mongol sereg minden lépését kísérik?... Ez a had elnyel és megsemmisít mindent, ami útjába kerül... Minden ember, asszony vagy gyermek a könyörtelen harcosok gyámoltalan áldozatává lesz... Minden ellenállást halálbüntetés sújt, minden megadás súlyos rabszolgasággal jár, és semmi sem menti meg azokat, akik szembeszállnak velük... De hol van a vakmerő elszántak hada, mely nem remeg, amikor meghallja a mongolok négyszázezer főnyi, pusztítást és halált hozó hordájának szörnyű ordítását? Ki veti vissza a pusztai rablókat, akiket csakis a fosztogatás és erőszakoskodás szenvedélye tölt el?”

Így írt Hadzsi-Rahim a fonott kosárban ülve, összekuporodva és térdén tartva egy ív szürke, szamarkandi papirost. Szorgalmasan folytatta „Úti feljegyzéseit”. A teve hatalmas léptekkel haladt, és nem maradt el Szubudaj-Bagatur ezer főnyi őrségétől, a „tombolóktól”. Szubudaj elöl lovagolt szögsárga poroszka lován; lassította a lépést hegynek fölfelé, és megállt a dombtetőn, aztán gyorsított a sík mezőn. Ilyenkor a teve ringatózva, könnyen futott, erős, gyors vágtában, és egyenletesen dobálta a kosár szélébe kapaszkodó Hadzsi-Rahimot és az öreg Nazart.

Hadzsi-Rahim írt:

„...Tavasszal indult el a had Szignakból, és a száraz, esőtlen, rekkenő nyár folyamán nyugat felé tartott.^[78] Az évszázadokra épített út egyik pusztai folyócskától a másikig húzódott, így hát az óriási lóállomány nem szenvedett különösebben a szomjúságtól és élelemhiánytól. A sztyeppen zöldelltek a friss, tavaszi hajtások, és minél távolabb jutottak, annál többször kerültek a tavaszi áradás után frissen maradt, lapos rétekre, mocsarakhoz és nádas folyócskákhoz, ahol elég táplálék akadt az igénytelen tatár lovak számára.

Harminchárom, egyenként tízezer lovast számláló tumen, olyan széles, laza arcvonalban haladt harminchárom úton, hogy három napig tartott volna, míg az óriási mongol hadsereg balszárnyától a szélső – északi – jobbszárnyáig ellovagolhatott volna az ember.

Minden tumen csak a maga útját ismeri, és külön táborban tart pihenőt. Az elöl haladó fel derítők már jó előre alkalmas tartózkodási helyet keresnek a tumen számára, amely gazdag nádban vagy réti fűben.

Az északi irányban haladó sereget, a legszélső jobbszárnyat Sejban kán és Batu kán másik két fivére vezeti. Mindhármuknak megvan a tumenje, támogatják egymást, és futárok segítségével állandó összeköttetésben állnak egymással, ők teljesítik a dzsihangir parancsát: meghódítani az északi Bolgárországot, amely a Káma folyam, az Itil mellékfolyója mentén fekszik. Az egész hadsereg középső része Gujuk kán parancsnoksága alatt áll, távolabb pedig, a balszárnyon, vonulnak a többi dzsingiszida hercegek tumenjei. Gujuk kán szándékosan választotta magának a hadsereg középső részét, mert még mindig remélte, hogy az egész hadsereg fölötti hatalom az ő kezébe kerül, és Batu kánt elmozdítják tisztéből, vagy hirtelen meghal – ég óvja ettől! –, és akkor már minden vita nélkül Gujuk kánt nyilvánítják dzsihangirnak.

Hogy Batu kán hol van, senki sem tudja. Rendszerint Szubudaj-Bagaturral lovagol, de az öreg félszemű hadvezér híres gyors cikázásairól, és úgy repül, mint az orkán. Tumenjével váratlanul hol a sereg jobb-, hol a balszárnyán, hol pedig a középső részén bukkan fel, éjszakai pihenőt tart, és megint eltűnik ismeretlen irányban.

Szubudaj-Bagatur málhás karavánja igen kicsiny: négy gyors járású teve, mely szétszedett hadi sátrát és könnyű, kínai bőrládáit szállítja. Ezekben a ládákban őrzik azon földek pergamenre rajzolt képmását, amelyeken keresztül tervezik a hadjáratot. Ugyancsak a ládákban vannak az arany-, ezüst- és fapajczák; ezeket a dzsihangir azoknak adományozza, akikkel kegyet akar gyakorolni.

Azonkívül, a nagy »atalik« kis, személyi poggyásza közt halad vas harci szekere^[79]: két magas keréken gördülő, vaslemezekkel borított, zárt kocsi. Mind a négy oldalán keskeny figyelőnyílások vannak, hogy rajtuk keresztül nyilazzanak. Ha bárki engedély nélkül közeledik a kocsihoz, mérgezett nyílvessző sebzi halálra. Olykor a menetelésben elfáradt öreg hadvezér szunyókál is a kocsiban; összehúzza magát, mint valami ragadozó vadállat. A kis kínai kutya éberen őrködik gazdája nyugalma felett; ha ismeretlen ember lépteit hallja, éles ugatásban tör ki. A vas járművet kettesével befogott négy ló húzza. A hajtó a bal szélső lovon ül.

Az áruló orvtámadástól tartó Szubudaj-Bagatur egyszer arra biztatta Batu kánt, hogy a maga részére is csináltasson ilyen kocsit. Batu haragosan válaszolt:

– Engem eléggé megvéd a te sasszemed és turgaudjaim hűsége.

Ne higgyük, hogy a dzsingiszida hercegek valójában parancsnokai voltak csapatrészeiknek. Csupán így nevezték őket. Mindegyikük mellé beosztottak egy-egy tapasztalt mongol temniket, aki a haditudományt a Világ Megrendítőjének, a győzhetetlen Dzsingisz kánnak hadjárataiban tanulta ki. A temnikek rendelkeznek, ők vezetik a csapatokat, kijelölik a pihenőhelyeket, felderítőket és futárokat küldenek ki, összeköttetést tartanak fenn Szubudaj-Bagaturral, aki az egész hadsereg fővezére a hadjáratban. Minden kilencedik napon minden tumentől futárok száguldanak Szubudaj-Bagaturhoz, és elmondják, hol tartózkodik a csapatrész, hogyan vadásznak sólymokkal vagy agarakkal, hogyan ebédelnek, és mivel töltik idejüket a dzsingiszida hercegek, milyen úton halad tovább a csapat, milyen a lovak eledele, hogyan bírják az iramot a lovak, van-e még háj a hátukon…

Szubudaj figyelmesen meghallgat minden futárt, fejét ingatja, és így szól: »Hallom, hallom!« Soha senkit sem dicsér meg, csak dörmög, fújtat, és megkérdi a futárokat, melyik kipcsák kán hajbókol a hercegek előtt, és hogy miről sugdolóznak. Néha a futár azt mondja: »Nem tudom.« Szubudaj ekkor öklével a térdére csap, elkergeti a futárt, és megtiltja, hogy máskor megjelenjék előtte.

Batu kán csak Szubudaj-Bagaturral együtt mutatkozik. Batu úgy hallgat a félszemű, vad hadvezérre, mint bölcs tanítójára, ha az tisztelettel tanácsol neki valamit. Szubudaj-Bagatur úgy beszél Batu kánnal, mintha az lenne az okosabb és tapasztaltabb. Beszélgetés közben az öreg földig hajol, mert Batu kánban a Szentséges Vezér unokáját tiszteli. Batu kánnak ezer nukerből álló személyes őrsége van. Ezeket a nukereket »győzhetetleneknek« nevezik. A bátor lovasok csapatának fele sárga, fele pedig pej lovon ül. Az egyik pejlovas század parancsnokának már a hadjárat legkezdetén Arapsát, az ifjú harcost nevezte ki. Batu kán kegyeli, és teljesen megbízik benne, amióta Arapsa a fővezérválasztás napján megmentette a fiatal dzsihangir életét. Arapsa a századával mindenhova elkíséri Batu kánt, és éjszakánként őrzi az álmát.

Szubudaj-Bagaturnak is van saját tumenje. Ezerfőnyi személyes őrsége harcosait »tombolóknak« nevezik. Ezek részt vettek Szubudaj-Bagatur hadjárataiban, készek odaadóan végrehajtani vezérük legveszélyesebb parancsait is; a vezér közülük válogatja ki az önálló csapatrészek parancsnokait. Ezt a rendet vezette be Szubudaj-Bagatur még a Világ Nagy Megrendítőjének, Dzsingisz kánnak idejében.”