Gyerünk Muskafba!

Szubudaj-Bagatur így szólt Batu kánhoz:

– Hallgasd meg, dzsihangir, hűséges szolgádat. Fontos ügy áll előttünk. Meglátod a világ kapujának kulcsát. Haladéktalanul Masfa^[144] városához kell mennünk, és el kell foglalnunk, mielőtt más kán el nem foglalja. Ott nagy raktárak vannak olyan árukból, amelyeket idegen országokból hoznak be. Ott külföldi kereskedők laknak. Ott nagy kincseket zsákmányolhatunk, tengeren túli ezüstöt és aranyat, görög vörös bort és germán posztót.

Batu kán félig behunyt szemmel, fáradt hangon válaszolt:

– Most fontos üggyel foglalkozom. Ráér ez holnap is.

Szubudaj szusszantott, Batu kán füléhez hajolt, melyben nehéz aranyfüggő lógott, és alig visszafojtott dühvel suttogta:

– A háborúban egyetlen elvesztett nap, egyetlen elvesztett óra: elszalasztott győzelem, és tönkreteszi kilencvenkilenc év munkáját. Fontos napot fecsérelsz el hiába. Zavard el a vörös manguszokhoz ezeket a siránkozókat és ingyenélőket! Tüstént rájuk küldöm ezer „tombolómat”, és valamennyit elsöpröm.

Batu kán álla megremegett a dühtől. Szeme tágra nyílt, és tekintete Szubudaj arcára meredt. Látta az öreg összehunyorított fél szemét; a születése óta mosdatlan, ráncoktól barázdált arcot, rajta a durva szőrpamacsokat, az elferdült, ráncos, habbal lepett ajkat. Szubudaj már-már dühbe gurult.

Batu kán félt nevelője fellobbanó haragjától, és meghunyászkodott. Tekintetét a kérelmező mongolokra vetette, akik négykézláb, lehajtott fővel álltak. Soruk végighúzódott az egész fatemplomon, a kapun át az udvar havas földjéig. Batu kán igyekezett elleplezni nyugtalanságát, és így szólt:

– Nemhiába neveznek engem „jóságos”, „kegyelmes” kánnak: Szain-kánnak! Mindenki, aki hívem, bejöhet hozzám, és szemembe mondhatja panaszait…

Szubudaj gyorsan végignyalta hosszú nyelvével az ajkait. Batu kán újra rásandított.

– Még két panaszossal kegyelmet gyakorlok, aztán beszélünk.

Batu kán felkuporodott a templomi oltárra. Az oltárfal nyitott ajtaján egy csíkos kipcsák kaftánt viselő öregember csúszott térden feléje. Batu kán rajta felejtette egykedvű tekintetét, és szeme újra félig lecsukódott.

– Mi a panaszod?

– Nazar-Kjarizek a nevem. Már Szignaktól kísérem legyőzhetetlen seregedet... Remegve, tisztelettel szolgálok…

– Te, gyönge öregember, mit csinálsz te nálam?

– A hősök legbátrabbikának, Szubudaj-Bagaturnak ébresztő kakasát őrzöm és táplálom…

Batu kán szívesen hallgatta, ha vad nevelőjére panaszkodtak.

– Dze-dze! – suttogta. – De hát mi a panaszod? Talán Szubudaj-Bagatur megbántott?

– Nem, Leghatalmasabb! De Allah megbüntetett engem, áldassék a neve! Négy fiam jött velem együtt a hadjáratra, mind hetyke dzsigit, egyik szebb a másiknál.

– Ez nagy tisztesség számodra! Dicsőséget szereznek maguknak!

– Az uruszutok elleni első csatákban elesett legidősebb fiam, a bátor Demir, Allah nyugtassa lelkét kertjeiben! – és az öreg köpenye ujjával eltakarva szemét, felcsuklott.

– Légy büszke rá, hogy fiad harcban esett el. Mivel jutalmazhatlak meg?

Nazar-Kjarizek megtörölte tenyerével az orrát, és ezt suttogta: – Kegyes szavad a legszebb jutalmam!

Szubudaj halkan mondta Batu kánnak:

– Ismerem ezt az öregembert. Teljes erejéből igyekszik, és számunkra hasznos megbízatást adhatunk neki... Állj félre, öreg, és várj!

A következő kérelmező arab ruházatot, csíkos gyapjúköpenyt és fehér, muzulmán turbánt viselt. Kaftánja tépett volt, és cafatokban lógott. A kupec odakúszott térdén az oltárhoz, rekedt hangon kántálni kezdett, és öklével a mellét verte.

– Mit akar ez? Nem értem, mit mond.

A tolmács megmagyarázta:

– Ez bokharai kereskedő. Ő tizenkét más kupec vezetője. Ezek a kereskedők kísérik ragyogó seregedet, és megvásárolják a harcosoktól azokat a ruhaneműket meg más holmikat, amiket a harcokban zsákmányoltak. A bokharai kereskedő azt panaszolja, hogy a harcosaid megbántották, megverték és elvették mindenét.

Batu kán felélénkült. Arca vadállati vigyorra torzult. Tenyerével a térdére csapott, és így szólt:

– A kupecek hasznosak nekem! Ők hozzák ide a szükséges portékákat! A kupecek kellenek a harcosaimnak, akik nem cipelhetik magukkal az egész világon keresztül azt a sok értéket, amit a hosszú hadjárat alatt zsákmányolnak. Aki megbántja hűséges kupeceimet, meglátja a halált. Meg tudod-e mutatni azokat a sárga kutyákat, akik kiraboltak?

– Harcosaid száma végtelen, mint a tavasszal repkedő madarak száma. De ha találkozom azokkal, akik megbántottak, megmutatom őket.

Szubudaj közbeszólt:

– Engedd meg, hogy egy szerény tanácsot adjak. Nevezd ki ezt az öreget, az ébresztő kakas őrét, a külföldi kupecek védőjének és tolmácsának. Ravasz az öreg: meg tudja védeni a kupeceket, és nem feledkezik meg magáról sem.

– Így legyen! – szólt Batu kán, és a nukerek segítségével lemászott az oltárról. A kijárat felé tartott. A kérelmezők felnyögtek, és mindenfelől kiáltások hallatszottak:

– Hallgass meg minket, nagy, dicső Szain kán!

Szubudaj sziszegett:

– Már megmondtam neked: kergesd a vörös manguszokhoz ezeket a kérelmezőket mind! A te dolgod az, hogy harcolj, de nem az, hogy ítélőszéket tarts. Nukerek, kergessétek ki őket innen, tisztítsátok meg tőlük a jurtát!

A tatár tumenek mint önálló csapatok, külön-külön vonultak előre. Szétágaztak a síkságon, mint a tenyér szétterpesztett ujjai, hogy ne zavarják egymást a városok és falvak kirablásában. A mongolok, mint a hajtóvadászaton, igyekeztek körülhurkolni az orosz földeket, a lakosságot közrefogni, hogy mindenkivel végezzenek, kivéve a válogatott iparosmestereket, akikre szükségük volt a bőrkikészítéshez, fegyvercsináláshoz és ruhavarráshoz.

A mongol és kipcsák harcosok benyomultak minden telepre és kis faluba, minden házat felforgattak, és káromkodtak: – Hova vezetett minket Batu kán? Azzal csábítgatott, hogy az uruszutok cobolykucsmában meg hóbundában járnak, és úgy kiöltözünk, mint az előkelő nojonok vagy a gazdag kupecek, de mi még egyetlen uruszutot sem láttunk bőrcsizmában. Mind agyonfoltozott, háziszőttes köpönyegben vagy ócska birkabőr subában jár, és háncsbocskort visel. Nem volt érdemes idejönnünk! Lovaink megbetegszenek a háztetők ócska szalmájától meg a dohos rozsszemektől. Nem találnak füvet a mély hó alatt. Hamarosan elveszítjük lovainkat, márpedig a zsákmányolt uruszut lovak nem alkalmasak a rohamra. Nem is tudjuk, mit vigyünk a szánkaravánon... Csak tehénhúst, de egyetlen rókabundát sem! Ezek a ravasz kópék mindent eldugtak évszázados erdeikbe, ahol az utakat derékon felüli hó lepte be, nincs széna, és a lovast minden fenyő mögül halál fenyegeti...

A mongol katonák mindinkább nekikeseredtek a sikertelen zsákmányolás miatt, és haragjukat az elfogottakon töltötték ki. Meztelenre vetkőztették őket. Még a toprongyosokat is levetkőztették. A sorsukra hagyott sebesültek és foglyok megfagytak a kegyetlen hidegben.

Batu kán és Szubudaj-Bagatur seregei gyorsított menetben haladtak a tekervényes Oka mentén. Siettek, hogy elsőnek rohanják meg a kis Muskaf városát, ahol, hírek szerint, külföldi portékák vannak felraktározva.

A félszemű hadvezér néhány bolgár kupecet tartott maga körül. A pihenőhelyeken kikérdezgette őket, hogy érkeztek ide, milyen utakon jöttek. Milyen árukat hoznak be tengerentúlról, és mit vásárolnak a vad, megfékezhetetlen uruszutoktól? Milyen város Muskaf? Hol laknak ott a kupecek, és hol vannak a raktáraik? Hova dugták el az aranyukat? Kifizetődő-e a kereskedés? Hol tanulták a kupecek a kereskedőmesterséget?

Batu kán hét felesége, a „hét csillag”, a főcsapat mögött utazott. Így akarta a Fényességes. A dzsihangir nem engedte meg, hogy ott maradjanak a jól védett, meleg kolostorban, amelyet a zsákmányolt javak raktárává alakíttatott át. „Az én csillagaim mindig velem lesznek, bárhová megyek is!” mondta Batu kán. És az asszonyok, cselédeikkel együtt, egyszerű parasztszánokra helyezett, ágakból font kasokban utaztak. Csak legidősebb, mongol feleségének volt pompás, vörös kocsija, amely mesebeli virágokkal és aranyozott keresztekkel volt telerajzolva. Ezen a kocsin szokta volt beutazni egyházmegyéjét a rjazanyi püspök. Amikor a szemközt jövő uruszutok meglátták a keresztes kocsit, megszokásból keresztet vetettek, és letérdeltek.

A folyó egyik hajlatánál Batu kán visszafogta fekete csődörét, és előreengedte a csapatokat, amelyek így elvonultak előtte. A kán mögött felsorakozott a testőrszázad.

Sok lovas, aki Batu kán előtt elnyargalt, kötőféken egy-két vezetéklovat vezetett maga után. A lovakon gabonával megtöltött zsákok és különböző holmikat tartalmazó bőr átalvetők voltak.

Az élcsapat után szánsor közeledett. Ezekben a szánokban utazlak Batu kán feleségei és azok cselédjei. Batu kán magához hívott egy nukert, és valamit súgott neki.

Az első feleség vörös kocsiját három fehér ló húzta. Az első lovon ült a kopjás lovász. A vörös kocsi mögött öt, különböző teherrel megrakott, medvebőrrel letakart szán következett. A jármű megállt. A dzsihangir kövér felesége, bő lila ruhában, nagy nehezen kinyomakodott a szűk kis ajtón. Mongol szokás szerint fél térdre ereszkedett a mély hóban, és várt.

Batu kán mozdulatlan maradt. Az első feleséghez odalovagolt a nuker, és így szólt:

– A dzsihangir parancsára szánba kell átszállni. Mindjárt gyors vágtatás kezdődik.

Odaért a második feleség. Brokáttal borított nyusztbundába burkolózott. Három kis ló húzta a szánt. Mind a három ló viaszsárga volt, sörényük fehér. Az első lovon mongol lovász ült, brokátruhájának színét kifakította az eső és az idő.

A szán lassan haladt, hiszen egy vörös tehén volt utána kötve. A tehén mögött toprongyos, fiatal uruszut fogoly futott, rongyait háncskötelek tartották össze. A tehén olykor megriadt, s ilyenkor a fogoly egy gallyal bökdöste. A tehén mögött három, teherrel megrakott szán jött. Az utolsó szánban három uruszut fogoly nő ült.

A többi asszony szánjai is így meg voltak rakodva. Mindegyik asszonynak más-más színű lova volt: fekete, sárga, pej, vöröstarka. A hatodik asszonynak – Bajander kipcsák kán leányának – szánja után két pokróccal letakart hátasló ment. Egy kipcsák lovas vezette őket kantárszáron. Az utolsó szán, amelyet három fekete, párducfoltos ló húzott, üres volt.

Minden szán megállt, az asszonyok kiszálltán, térdre ereszkedtek, és várták a dzsihangir kegyét.

– Hol van Julduz-hatun? – kérdezte Batu kán.

A nuker odavágtatott a párducfoltos ló hátán ülő kocsishoz, és abban a szempillantásban vissza is fordult, miközben hópor-felhőt vert fel.

– Julduz-hatun a szolgálójával együtt hátaslovon előrelovagolt a felderítő osztaghoz.

Batu kán magához hivatta Kunduj századost, és élesen, haragosan rámordult:

– Mondd meg minden hatunnak, hogy haladéktalanul utazzanak a Rjazany közelében levő táboromba. Ott pihenjék ki magukat, de ne térjenek le az útról, mert mindenfelé uruszut rablók csavarognak. Csata áll előttünk, amelyben az asszonyokat pusztulás fenyegeti.

Batu kán előrenyargalt az úton. A testőrszázad utána vágtatott.

Az asszonyok sírni és kiáltozni kezdtek:

– Durugej! Nem akarom! Miért utazott a dzsihangirral csupán csak a „fekete, dolgozó” feleség? Jöjjön vissza Julduz-hatun is! Mi elmegyünk a dzsihangir után mindenhova, a világ végére is...

Kunduj rendeletére azonban szigorúan teljesítették Batu kán parancsát: a nukerek erőszakkal beültették az asszonyokat a szánjukba, és rátértek a Rjazany felé vezető útra.

Egy fél század nuker őrizte a karavánt. Az asszonyok eleinte zokogtak, de később átültek egymáshoz, sugdolóztak és nevetgéltek. Elmesélték, hogy milyen pompás kösöntyűket zsákmányolt a dzsihangir Rjazanyban, Perejaszlavlban, Izseszlavlban és más városokban.

– Milyen kár, hogy nem sikerül Muskafba kerülnünk; ott sok tengerentúli portéka van! De a dzsihangir bőkezű, és nem rövidít meg minket...