A legyőzhetetlen hadvezér

Szubudaj-Bagatur tumenje^[25] az egész égboltot eltakaró porfelhőben száguldott be Szignakba. Elöl egy század felderítő nyargalt szikár pej lovon. Utánuk tejfehér lovon ülő század következett. Azután jött a vereséget nem ismerő, nagy mongol hadvezér, a félszemű Szubudaj-Bagatur^[26]. Nagy volt a hírneve: ő győzte le a kipcsákokat és uruszokat a Kalka melletti csatában^[27], ő dúlt fel három kínai fővárost, ő igázott le húsz népet.

Szubudaj görnyedten ült földig érő fekete farkú, szögsárga lován, amely egyenletesen ringatózva ügetett.

Szubudaj-Bagatur még ifjúkorában megsebesült, a kard átvágta karizmait, s azóta jobb karja örökre kacska lett. Egy másik vágás szétroncsolta az arcát. Jobb szeme kifolyt – a sebhely szemöldökétől végighúzódott az arcán –, de tágra nyitott bal szemének szúrós tekintete szinte behatolt az emberek titkos gondolataiba is. A harcosok „vágott mancsú párducnak” nevezték. „Miként a csapdából kitört sebesült párduc, Szubudaj megérzi a veszélyt, és felfedi a ravasz cseleket. Aki vele tart, nem kerülhet bajba!” Maga Dzsingisz kán parancsolta meg Szubudaj-Bagaturnak, hogy nevelője és katonai tanácsadója legyen ifjú unokájának, Batu kánnak, nagyatyja hódításai folytatójának.

A városba vezető országúton, a magas, árnyékos szilfák alatt várta a mongolokat Szignak legelőkelőbb lakosainak küldöttsége: hosszú szakállú imámok, kádik^[28] és a legtehetősebb kereskedők. Ezüsttálcákra finom falatokat és drága ajándékokat készítettek elő: vég selymeket. Körös-körül ezernyi kíváncsi szorongott. A küldöttség meg akarta hívni a nagy hírű hadvezért, hogy pihenjen meg egy gazdag kereskedő pompás új házában, ahol őszibarack-kert és virágzó rózsák közt vízmedence s márványos fürdő is van.

Miután az élen nyargaló századok elvágtattak, és Szubudaj-Bagatur a küldöttséghez érkezett, egy imám előlépett, és választékos szónoklatba kezdett:

– Ó, legnagyobbak legnagyobbja! Bátrak legbátrabbja!...

Szubudaj hirtelen visszafordította lovát, nem nézett az előkelő öregek brokát- meg bársony palástjára, sem a tálakon levő selymekre, édességre és az aranyszínű dinnyékre. Az engedelmes ló egyenletes vágtában észak felé indult, a várossal ellentétes irányban, a kopár sztyepp felé.

Szubudajt csak nehezen érte be tajtékos lován a vekil^[29] és néhány előkelő kán. Amikor kifújták magukat, egymás szavába vágva kiáltották:

– Állj meg! Ne siess!... Gujuk kán^[30] és Tangkut kán, a tartomány kormányzója azt parancsolja, jelenj meg a palotában fontos tanácskozásra...

Szubudaj-Bagatur válaszként bólintott, de lova továbbra is egyenletesen ügetett a sztyepp felé, nem lassította lépteit. Végül is Szubudaj rájuk mordult:

– Bagatur nem megy!... Bagaturnak meg kell etetnie az aranykakast.

Szubudaj-Bagatur megrázta a kantárt, s a sárga csődör, fogra kapva zabláját, száguldott előre. A sztyeppén elszóródott mongol csapat lóhalálában nyargalt utána, s gyorsan távolodott Szignaktól.

A szabad sztyeppén, közel a Szejhun folyóhoz, megállt a tumen, és a folyó mentén, szétszóródva, zajos tábort ütött. A magas, sárga tevék már előző este ideszállították a szétszedhető jurtákat. A rabszolgák száraz nádat cipeltek, tábortüzeket raktak; és kínai rézüstökben rizst meg csikóhúst főztek, s várták, mikor érkezik meg a rettegett vezér.

Szubudaj-Bagatur odalovagolt jurtájához, melynek magas csúcsát bivalyszarv és lófark díszítette. A jurta szőnyeggel takart bejáratát két zord őr vigyázta. Ugyanott pórázra kötött, két farkasfogó, rőt mongol eb nyüszített türelmetlenségében, mert megérezték a főtt hús szagát.

Bagatur belépett a jurtába. Középen szén izzott, rajta kínai bronz lábasban húsleves zubogott.

Egy mogorva, vén rabszolga, akinek ősz haja a vállát verte, és bal fülében nagy réz fülbevalót hordott, lábbilincseivel csörömpölve kék csészét nyújtott át. Szubudaj-Bagatur ép bal kezével egy maroknyi kölest vett ki a csészéből. A rácsos falrész mögött szunyókáló, dús farkú, aranyos tollazatú kakas most megrázta magát, felállt, peckesen lépett néhányat, aztán megállt. Vékony ezüstláncocska fénylett a lábán.

Szubudaj-Bagatur kevéske kölest szórt elébe. A kakas, oldalt fordítva fejét, úgy állt ott, mintha hallgatóznék. Azután lomhán csipegetni kezdte a magot. Szubudaj szintén félrebillentette fejét, nézte, hogyan válogatja a kakas a magot, és megvárta, amíg kedvence csapkodni kezdett szárnyával, és elkukorította magát.

A tábor különböző pontjairól válaszolt néhány kakas.

– Kis madár, de felébreszt egy egész hadsereget!^[31] – szólt Szubudaj-Bagatur, és meggörnyedten, sántikálva odabicegett a tábortűz mögé terített nemezpokróchoz, amelyen bozontos kutyabőrök hevertek.