A kán bőkezű!

A mongolok fenyegető nyugati hadjáratának a híre úgy repült szét a Kipcsák Sztyeppen, mint az orkán, amely csendes nyári napon váratlanul keresztül száguld a síkságon, poroszlopokat kavar, bokrokat tép ki, és felborítja a gyengén lecövekelt jurtákat. Mindenfelől hírnökök vágtattak, egyik nomád táborból a másikba vitték a sátorlakók békés életének legfontosabb híreit. Hadjáratba hívják a nagy kipcsák^[39] nép mind a tizenkét törzsét!

Nazar-Kjarizek elhagyta a part menti topolyákat, amelyek lombja mögött az eső után zagyva Szejhun folyó csillogott. Előtte széles síkság terült el. Mindenfelé sebesen nyargaltak a lovasok, kétpúpú tevék lépkedtek ütemesen egymás után, felmálházva jurta-rácsokkal, rudakkal, nemezekkel, zsákokkal, kondérokkal és a nomád táborok egyéb füstlepte holmijával. A tevék mellett haladtak az asszonyok gyermekeikkel. Félmeztelen rabszolgák juhnyájakat és tehéncsordákat tereltek. Volt valami meglepő és nyugtalanító a felzaklatott sztyeppén, amely rendszerint néma fenségében szunnyadozott.

Nazar-Kjarizek végre odaérkezett Bajander kán tizenegyedik feleségének szállásához. Az öreg pusztalakó elcsodálkozott: itt semmi sem változott. Az általános zűrzavar ellenére Bajander kán, mint mindig, nyugodt maradt. A tanyán solymászatra készülődtek. Pompás, felnyergelt mének türelmetlenül kapálták a port. Tíz fürge ifjú – bal kezükön solymászkesztyű és sólyom – sorba állt, és várta a sátornál, mikor jön ki a nagyúr. A hosszúkás fejű, sovány kutyák már néhányszor összemarakodtak.

Nazar lekecmergett a sovány kancáról, megbéklyózta a ló mellső lábait, és méltóságteljesen elindult a domb tetejére, a káni jurta felé.

Bajander kán kilépett a jurtából. Arca ragyogott a bőséges lakoma után. Pompás vadászöltöny feszült rajta: sárga selyemkaftán, bő irhabőr sarovariba húzva, és kunkori orrú lovaglócsizma. Fehér nemezkalpagjának széle elöl fel volt hajtva, hátul a tarkójára simult. Kövér hasát szorosan átkötötte csíkos sállal, mely alól kilátszott elefántcsont markolatú indiai kinzsálja.

A sztyeppék ura megismerte az öreg Nazart. Éles tekintettel méregette az öreg alázatosan görnyedő hátát, a hosszú szárnyú kecskebőr bundát és a régi, görbe szablyát. „Az öreg kérni jött valamit – gondolta a kán. – Néha hasznos az egyszerű nomád kedvében járni, hogy Bajander kán bőkezűségének híre elterjedjen a sztyeppén pásztortűztől pásztortűzig. Ez különösen fontos most, amikor a kánok harci csapatokat gyűjtenek, hogy elinduljanak a messzi hadjáratra...”

– Dicső Bajander kán! Számtalan ménese van Bajander kánnak! Óvja Allah Bajander kán áldott jószágait! – kiáltotta éneklő hangon Nazar-Kjarizek, és olyan mélyen meghajolt, hogy a kopott bundából előmeredt csontos válla.

A kán megállt, és bedugta kezét csíkos övébe.

– Isten hozott, Nazar-Kjarizek apó! Hová készültél ezzel a rozsdás szablyával?

– Nagy hír száll a Kipcsák Sztyeppén…

– Ugyan mit hallottál?

– Azonnal elmondom, kánom, azonnal! Szignakban voltam a bazárban. Ültem a fogadóban, eddegéltem, és hallgattam, mit beszélnek a tekintélyes emberek. Egy selyemkaftános kupec nagyon sokat tudott olyasmiről, amiről nekünk egyszerű embereknek, fogalmunk sincs. Ez a kupec lisztet szállít a mongol kánoknak, és gyakran beszélget velük. Tőlük hallotta, hogy Szignakba érkeztek a legtekintélyesebb mongol hercegek, a Világ Nagy Megrendítőjének, Dzsingisz kánnak unokái…

Nazar elhallgatott, hírének hatását leste. A kán nyugodtan állt, a mindenható és mindentudó ember kifürkészhetetlen arckifejezésével. A kíséretében levő dzsigitek felfigyeltek, és közelebb léptek.

– Ez igaznak látszik! – mondotta Bajander kán. – És mit beszéltek még a bazárban?

– Ez a kupec azt mondta, hogy a hercegek után sietve jön a mongol és tatár sereg, de olyan nagy, hogy tíznapi járóföldre betölti sztyeppünket.

– Én is hallottam a mongol hercegek megérkezéséről. De minek jönnek ide? Földjeinket meghódították, a leigázott népek moccanni se mernek, mi kell még nekik? Erről nem hallottál?

– Azt beszélik, hogy a rettenetes kagán, Dzsingisz kán, meghódította a világ felét, unokái meg le akarják igázni a másik felét.

Bajander megrázta a fejét.

– Nem könnyű dolog ez! Mennyi nép él a világon, de Dzsingisz kán már nincs! Ki léphet a helyébe? Ki olyan bölcs, mint Dzsingisz kán? Ki vezeti a sereget? Hé, dzsigitek, a lovamat!

– Állj meg, dicső kánom! – kiáltott fel ijedten Nazar. – Tekints öreg lovászodra! Te hatalmasabb vagy a sztyepp valamennyi szultánjánál! Kérlek téged, kánom, ne feledkezz meg rólam se a hadjáratban. Negyven esztendeig hűségesen szolgáltalak éjjel és nappal, hóban és viharban, míg csak meg nem öregedtem. Most a helyemre állt öt fiam, mind egy szálig kemény legény! Őrzik és gondozzák lovaidat, még a mai szörnyű időkben is, amikor már mindenfelől a nagy kipcsák nép tizenkét törzsének harci uranjai^[40] hallatszanak. „Ujbász, toktabajok! Düjt, bátor durutajok! Daukara, dzserszajok, készüljetek mind útra! Ragadjátok meg éles pengéteket, üljetek lóra, induljatok a háborúba!”

Bajander kán még méltóságteljesebben állt, csak a bal szemével kacsintott, amelyben vidám kis szikra villant meg, amint az „uran”-t kiáltó vén Nazart nézte. Az öreg kihúzta görbe szablyáját, és a feje fölött forgatta.

– Derék harcos vagy, Nazar, emlékszem az érdemeidre! Mit kívánsz?

– Öt fiam kész dicső buncsukod^[41] alá állni. De min? Sok lovat neveltek fel neked, de maguknak nincs lovuk! Nemhiába neveznek téged Bajander^[42] kánnak. Adj mindegyik fiamnak lovat és nyerget. Mint hűséges védelmezőid mennek veled harcba, hűséges nyilaid lesznek: bárhová küldöd őket, oda szállnak; amit parancsolsz, teljesítik!

Bajander kán három ujja közé vette szakálla csücskét:

– Jól van, hűséges lovászom, Nazar-Kjarizek! Adok lovat a fiaidnak, de nyerget és kantárt hadd szerezzenek maguk. Ingyen én nem adok semmit. Ha átadom a dzsigitjeimnek a méneseimet, rongyos koldusként kóborolhatok a sztyeppén. Ha fiaid visszatérnek a hadjáratból, mindegyik adjon a most kapott lóért cserébe egy másik fiatal lovat, szőnyeggel letakarva, és még valamit: amíg a fiaid hírnevet szereznek maguknak, a feleségük szőjön nekem bársonyszőnyeget…

– Ó, dicső kán, könyörülj rajtam! Nincs nekem szőnyeghez való gyapjúm!

– Kapsz gyapjút a sáfáromtól. Ha beleegyezel, a fiaid vehetnek maguknak egy-egy lovat. Mind az ötöt beveszem válogatott ezer dzsigitem közé.

– Allah óvjon bőkezűségedért, dicső kánom! – kiáltotta Nazar, összetette hasán a két kezét, és mélyen meghajolt a lóra szálló Bajander előtt.

Nazar sóhajtott, felegyenesedett, visszatette az ócska szablyát hüvelyébe, megcsóválta a fejét, és komoran nézett a kíséretével ellovagló kán után. Amikor elfordította tekintetét, észrevette Turgant. A fiú a sarkán guggolt, és két karjával átfogta térdét. Fekete szeme éberen figyelte az öreg arckifejezését. Amikor szomorúságot vett észre rajta, Turgan felugrott, és odaszaladt Nazarhoz.

– Miért keseregsz, apám? Mindent hallottam. Most a vén kancán kívül még öt szép lovunk lesz. És talán olyan nehéz visszaadni ennek a kapzsi kánnak? Semmiség! Hiszen a bátyáim elmennek a háborúba, és egy egész ménesre való lovat hajtanak haza.

– Ki tudja Allahon kívül, mit hoznak a lovak a háborúból: a dicső harcosokat vagy csak a véres kardjukat?

– Sietve nyargalj a lovakért! Siess, apám, míg a kán meg nem gondolja magát. Engedd meg, hadd fussak utánad!

Turgan felsegítette apját a kancára, és mindketten elindultak az ösvényen, amely Bajander kán sok ezer félvad lovat számláló, legelésző ménesei felé vezetett.