A vad ló betörése

Muszuk, akit ügyessége miatt „macskának”^[45] neveztek, szorosabbra húzta vékony nadrágján az övet, felpattant sovány, horgas orrú lovára, s kezében a hosszú, vékony ukrjukkal a pej csődör felé nyargalt.

Először nagy kört csinált: igyekezett megkerülni a lovat. A pej csődör még nem sejtette, hogy veszély fenyegeti, s a szomszéd csikókkal játszott.

Hirtelen megriasztotta valami: észrevette a közeledő csikóst. Az anyaállatok, védve a csikókat, nyugodtan eltávolodtak, s így utat adtak a lovasnak. A csikók, követve az anyaállatokat, utánuk futottak.

A pej fülelt. Megérezte az ellenség közeledését, teljes vágtában oldalt száguldott, hogy elkeveredjék a többi ló között.

Muszuk egy pillanatra sem tévesztette szem elől. A szétriasztott lovak közé vágtatott, és a távolodó pej után robogott. Nemegyszer egészen megközelítette, s már készült kivetni a pányvát, de a feldühödött ló farkát lengetve, fejét rázva, sörényét borzolva, hirtelen kitört oldalvást, és eltűnt más, felriasztott falkák között.

Muszuk tűzbe jött, nem hallott, nem látott mást, csak a menekülő, engedetlen fenevadat. Meg kell fognia mindenáron, és nem szabad eleresztenie, ami szintén nehéz feladatnak bizonyul. A pej már néhányszor kisiklott a csikós keze ügyéből, kirúgott, és elszántan a falkába verődött lovak közé rohant, amelyek fejüket felkapva, fülhegyezve, nyugtalanul nézték a heves hajszát.

A szikár, horgas orrú pusztai ló, melynek nyakára hajolva Muszuk vágtatott, mintha megértette volna lovasa titkos óhaját. Nem Muszuk irányította a lovat, hanem a ló – ugyanolyan hévvel, mint az üldöző csikós – magától vágtatott a kitört vad csődör után, és megtalálta száz más ló között is.

A fiatal dzsigit végre utolérte áldozatát, kivetette a pányvát, ledobta az ukrjukot, a pányva végét térdével leszorította, és jobb kezével visszafogta a dühében is gyönyörű, vad lovat.

Amikor a hurok megszorult a szabad paripa nyakán, a hajszát szemmel kísérő csikósok vad kiáltozásban törtek ki. A hatalmas ménes többi lova kővé meredve, az ember győzelmétől lesújtva, megtorpant. Úgy álltak, mint a cövek, hegyezték a fülüket, nézték az ügyes lovast és a felborzolt, fekete sörényű, dühödt csődört, amelyet elfogott a húrként feszülő, fekete szőrpányva.

A vad ló, amely elcsodálkozott a nyakán támadt, eddig soha nem érzett fájdalmon, csak az első pillanatokban állt mozdulatlanul. De aztán szétterpesztette lábait, leszegte fejét, és próbálta elszakítani a pányvát.

Hirtelen felágaskodott, kétségbeesetten oldalt ugrott, ki akarta tépni a pányvát a csikós vaskezéből, de a hurok ekkor még erősebben szorult a nyakára. A pej csődör nyihogott dühében, térdre esett, aztán megint felugrott, meggörbült, és kirúgott hátsó lábaival.

Muszuk lova erős volt, az effajta harcokban tapasztalt, és egyetlen lépést sem tágított. Muszuk éberen figyelte ficánkoló ellenfele minden mozdulatát. Két csikós a megpányvázott, nyihogó lóhoz futott, keményen fülön ragadták, ugyanekkor két másik csikós sietve megszíjazta a ló lábait. Az egyik ember szőrkötelet feszített a csődör foga közé, aztán ügyesen átkötözte a ló hasát, s a kötél végét a mén hátán összehurkolta.

Ebben a pillanatban mezítlábas, vörös inges, felgyűrt nadrágos fiú termett a félelmetes ló hátán. Megragadta a mén fogai közé feszített, zablát helyettesítő kötél végét, aztán bal kezével a csődör dús sörényébe kapaszkodott. A csikósok kiszabadították a ló lábait, és félreugrottak. Turgan rácsapott korbácsával a csődörre, és kivágtatott a sztyeppre.

Nazar-Kjarizek ellátottá a száját, felemelte két karját, és elragadtatott izgalommal felkiáltott:

– Berikellja!^[46] A fiacskámból igazi dzsigit lesz!

A fiú keményen ült a rohanó ló hátán. Csakhamar olyan messze volt, hogy csak kis piros pontnak látszott. A csikósok feszülten figyelték a fiú és a csődör küzdelmét, és készen álltak, hogy a gyerek segítségére száguldjanak.

A mén körbenyargalt a sztyeppen, közben jobbra-balra ugrált. Kétségbeesett oldalugrásaival le akarta dobni magáról a fiút. Előre, hátra kirúgott, egy helyben toporzékolt, felágaskodott, hátsó lábain járt, aztán vad dühre gerjedve megint nekiiramodott a sztyeppnek.

Turgan teljes erejéből megkapaszkodott a kötélben és a felborzolt sörényben; nem vesztette el sem bátorságát, sem kitartását. Hol megcsapkodta korbáccsal a lovat, hol becéző szavakkal biztatgatta, nyugtatgatta. A vad csődör végre kezdett egy kicsit engedelmeskedni a kötőféknek.

Észrevették ezt a csikósok. Demir, a legidősebb testvér, elkiáltotta magát:

– A gyerek legyőzte a lovat! Ideje, hogy segítsünk neki. Elfáradt, nem futja majd az erejéből. Én magam megyek.

Demir Turgan felé vágtatott. A pej elgyötrődött, kimerült, félig-meddig már betört, és úgy látszott, nem lesz nehéz dolog utolérni. De amikor észrevette, hogy új lovas közeledik felé, a csődör megint feldühödött, rugdalni, ugrándozni kezdett. De már szemlátomást kifáradt, elvesztette erejét, és lassan ügetett. Mozdulatai mind egyenletesebbekké és szabályosabbakká váltak. Már látszott, hogy engedelmeskedik a kötőféknek, szabályos kört csinált, és közeledett Nazar és a csikósok felé.

A vad lovat betörték…

Demir, aki a fiú segítségére lovagolt, utolérte öccsét, és mellette nyargalt. A gyerek bal kezével megkapaszkodott a ló marjában, feltérdelt, majd gyorsan felállt. Ezt kihasználta a tapasztalt csikós, lovával szorosan a betört csődörhöz simult, jobb kezével átkarolta a fiút, és átemelte magához.

A kezes ló már kötőféken futott a csikós lova mellett. A naptól feketére égett Demir, a nyergén álló fiút támogatva, visszatért a kunyhóhoz. A testvérek odaszaladtak, levették a kifáradt, fiatal lóidomítót, vetélkedve ölelgették, csókolgatták.

Arapsa odarohant a pej csődörhöz, kötőféken ragadta, megveregette a nyakát, és becéző neveken szólongatta. A ló szétterpesztett lábbal, lehorgasztott fejjel, lógó füllel, egykedvűen állt.

Az öreg Nazar-Kjarizek megszólalt:

– Naplementéig lépésben vezesd, és éjfélig ne adj neki vizet. Kitűnő, pompás ló lesz ebből!

Az ifjú mongol, aki figyelmesen nézte a hajszát, most a csikósokhoz fordult, és bőrerszényéből hanyagul kiszámlálta az aranydinárokat. A pénzdarabokat a legidősebb fivér kinyújtott tenyerébe szórta, aztán felpattant a fehér csődörre, kissé visszatartotta a lovat, és így szólt:

– Köszönöm nektek, csikós dzsigitek! Hamarosan hallotok rólam...

Elindította a lovát, de megállt, és a távolba nézett. A völgyet körülvevő dombokon hosszan elnyúlt lovascsapat tűnt fel. Apró, izmos, vastag, görbe nyakú lovaikról mindjárt tudhatta az ember, hogy mongolok. A lovasok gyorsan körülfogták a kunyhót. A mongolok parancsnoka egy rideg, kőarcú, fiatal kán volt. Mindenüvé három harcos követte. A középső lándzsát tartott, a lándzsán lobogó kis sárga zászló. A komor kán a csikósok felé lovagolt. Amikor tekintete találkozott a fehér csődörön ülő fiatal lovaséval, a nyeregkápára hajolt:

– Mendu,^[47] Batu kán! Nem volt könnyű dolog rád találnunk. Miért van rajtad olyan öltözék, amely nem illendő egy dzsingiszida^[48] herceghez?

– Gujuk kán sárga fülű ebei üldöztek. E szegény emberek kunyhójában rejtőztem el.

– Tiszteletre méltó atyám, Szubudaj-Bagatur, nyugtalan. Arra kér, haladéktalanul jöjj sátrába.

– Kész vagyok rá; Urjanh-Kadan bagatur!

A mongolok vágtába csaptak át, és csakhamar eltűntek a dombok mögött.

Arapsa elfordult, mert nem akarta látni szeretett fehér Akcsiánja távozását. Egy fűcsomóval megtörölte új lova izzadt oldalát. Gyengéden sugdosta:

– Ne búsulj! Ne sajnáld elvesztett szabadságodat! Most a barátom lettél. Eddig a balszerencse játszott velem, te reményt adsz nekem! Mostantól kezdve It-almaz^[49] lesz a neved! Ragaszkodó és hűséges leszel, mint a kutya, s kitartó és erős, mint a gyémánt...