Hóvihar a tábor fölött

A sárga sátor, melynek póznáján aranysárkány volt, kimagaslott a tatár táborból. A sátor szőrkötelekkel rézszöges karókhoz volt erősítve. Ebben a sátorban tanácskoztak naponta a kánok, és esténként itt lakmároztak. Batu kánt sok címbora vette körül, aki mind szerette az arzát, horzát^[129], kumiszt meg a méhsert, amit a rjazanyi követek hoztak.

Bár az idő fagyosra fordult, a nap tisztán ragyogott, kissé melegített is, és a táborban vidám, élénk, zajos élet folyt.

A lovak a sarlót-kaszát nem ismerő tágas sztyeppén legeltek. A Vadföld áttekinthetetlen síkjain mindenfelé az égnek szálltak a pásztortüzek füstjei; fel-feltűntek a kánok kerek, kucsmára emlékeztető, fekete színű, fehér tetejű jurtái. Voltak fehér jurták is; ezeket a tönkrevert kipcsákoktól zsákmányolták.

A napsugaraktól megolvasztott hófelületen éjszaka törékeny jégkéreg keletkezett. Amikor észak felől megindult a metsző hideg szél, egész hegyeket görgetett a sztyeppén át az apró, jeges zúzmarából, ami zizegve-sziszegve hullt a jeges hórétegre, és vastagon belepte a tábortüzeknél és a jurtákban egymásmellé szoruló harcosokat. A szél éjszaka erősödött, és hamarosan üvöltő orkánná nőtt. A könnyebb jurták összeomlottak. Sokat elsodort a vihar. A szél elhordta Batu aranyossárga sátrát is, és a közeli máglyához sodorta. A szolgák nagy nehezen leteregették a sátorlapokat, betakarták a drága holmit és az aranytrónust. Batu átköltözött hadi nemezsátrába, de ott a szél leverte a füstöt a sátor tetejéről, és a tábortűz füstje a földön kavargott. A jeges szél mindenhova behatolt, és hóbuckákat hordott a jurták köré.

A mongol buránokhoz szokott harcosok leengedték a rendszerint feltűrt subaujjakat, felkotorták a havat, és belehemperedtek, mint a mormoták. A hóban fekve nyugodtan hallgatták a hóvihar üvöltését, az elhalkuló emberi hangokat s a szél dühödt sivítását.

Virradatkor a mongolok kimásztak a hóbuckák alól. Megrázták magukat, berohantak a jurtákba vagy a vágásokba, szakadékokba, és megkeresték atyafiaik tábortüzét. A tűz mellett faedényből zsíros lisztlevest ittak, és ropogósra sült kölest ettek melléje. Az ennivaló kevés volt. A katonák azt beszélték: itt az ideje, hogy elinduljanak, mert már elfogytak a kipcsákoktól zsákmányolt készletek. A tatárok lóra kaptak, kinyargaltak a sztyeppre, és keresni kezdték a méneseiket, melyeket ki tudja, hova űzött a hóvihar.

Mindenki Szubudaj-Bagatur fehér jurtáját nézte. Kilenc lófarkas buncsuk volt ráerősítve: Batu kán személyes főtumenjének jelvénye. Vajon hamarosan meglibben-e ez a buncsuk a hadsereg élén, hogy utána rontsanak a lovasok tízezrei északra, az önfejű, makacs, elkeseredett uruszutok ismeretlen országa felé?

Két mongol lépett ki a fehér jurtából. Kibogozták dérlepte lovuk kötőfékjét és kantárját, nyeregbe pattantak, és más-más irányban elnyargaltak. Csak felvert porhó kavargott utánuk.

Azután Batu kán lépett ki sárga kínai selyemmel borított fehér sarkiróka-bundában. A testőr-nukerek elövezették Batu kán hollófekete kese lovát, a rjazanyi herceg ajándékát.

Batu kán a szakadékba lovagolt, egy kis fehér jurtához. Leugrott lováról, és eltűnt a szőnyegfüggöny mögött. Két lándzsás nuker őrt állt az ajtó előtt. Mások arrább vezették a fekete lovat, leguggoltak, és csak néha böktek ki halkan egy-egy mondatot.

– Ki lakik itt?

– A „hetedik csillag”.

– Vajon sokáig kell várnunk?

– Tanácskozás lesz. A nojonok már összegyűltek.

– Nem tudod, miről?

– Talán arról, hogy nekivágunk.

– Nem megyünk vissza?

– Hallgass, mert megfojtanak!

– Nem lehet tovább várni. A lovak felették a füvet.

– Az uruszutok földjén megmelegszünk.

– Felperzseljük a városaikat.

– Kenyérrel etetjük a lovainkat.

Rézgong ütései zengtek fel. A nukerek számlálták az ütéseket.

– Kilenc! Gardi-Gel, téged hívnak!

Az egyik nuker feltűrte sárga irhabundája jobb ujját, és felemelte az ajtófüggönyt. Bedugta kucsmás fejét a jurtába. Meghallgatta a parancsot, és visszatért társaihoz.

– Ajaj, Oru-Zan! A Fényességes azt parancsolta, hogy azonnal vezessük ide Kerinkej-Zadan javasasszonyt! Gyerünk együtt. Én egyedül nem boldogulok vele.

Egy lapos arcú, tömpe orrú fiatal nuker a fejét csóválta.

– Nem megyek, Gardi-Gel! Harap.

– Gyere, ha hívnak! Majd te harapod meg őt!

Oru-Zan feltápászkodott. Térdig érő hóban gázolva, egy magányos tölgy alatt álló fekete jurta felé indultak. A fán még jócskán szomorkodtak az elsárgult levelek, és susogva remegtek a szélben.

A jurta semmivel sem mutatta, hogy lakott, nem szállt vidám füst fölötte. Félig belepte a hó. Oru-Zan és Gardi-Gel néhányszor szólította a javasasszonyt. Senki sem válaszolt. A két nuker kezével szétkotorta a jurta bejárata elől a havat. Felemelték a nemezlapot, amely a tető közepén levő kerek, rácsos rést fedte. Tompa hangokat hallottak, amelyek dörmögéshez és ugatáshoz hasonlítottak. Még két mongol jött, és kinyitották az ajtót. A jurtában egy halom nemezpokróc és birkabőr alól szitkozódás hallatszott tompán. A nukerek szétdobálták a nemezpokrócokat, alóluk fekete, villogó szemű, borzas fej bukkant elő. Gonosz hang rikácsolt:

– Honnan másztatok ide, sárga kölykök, akik előtt könny és nyál jár, s akik mögött mindent elperzsel a nap és a szél? Mi az ostoba nevetek? Mi kell, és miféle dologban jöttetek?

A legidősebb nuker, aki ismerte az udvarias viselkedés szokásait, szelíden válaszolt:

– Ahhoz jöttünk kéréssel és tisztelettel, akitől kell valami, és akivel dolgunk van. A Fényességes küldött minket, apró morzsákat, hozzád, hatalmas javasasszony, aki beszélgetsz az ongonokkal, hozzád, mindenható Kerinkej-Zadan. A Fényességes haladéktalanul sátrába hívat fontos ügyben, súlyos gondban.

A nemezpokrócok alól sovány öregasszony mászott elő, leguggolt, és két karjával átfogta térdét.

– Ostoba sárga bolondok, akik felfaltátok boldogult apátok húsát! Ki hív ilyenkor? A jurta inog, a tetőnemezek széthullanak, a fagyba akartok egy gyenge asszonyt kiráncigálni? Először rakjatok tüzet, és melegítsétek meg kezemet-lábamat! Három napja fekszem a nemezpokrócok alatt, valósággal jéggé dermedtem! Senki sem adott nekem még egy száraz lepényt sem, és levest sem hozott senki. Takarodjatok innen, ti gorombák, ti apátlanok, míg rátok nem eresztek egy falka rézorrú, vaskörmű hollót!...

Egy nuker gyors ütésekkel szikrát csiholt tűzkövéből. A másik száraz nyírfakérget tartott a szikrák alá. A harmadik borókagallyakat rakott a jurta közepére, a negyedik pedig, a legöregebb, Gardi-Gel, rendületlenül szétrakosgatta a nemezeket és a bőröket, mivel a javasasszony makacsul visszamászott a kupac közepébe.

A nyírfakéreg és a száraz fa hamarosan lángra lobbant, és vidáman recsegett-ropogott. Gardi-Gel karon kapta Kerinkej-Zadant, és odavonszolta a máglyához. A javasasszony barna arcán vörösre és kékre mázolt kacskaringók díszelegtek. Tömérdek kis varkocsba font ősz haja úgy mozgott, mint a kígyók. A vénasszony megharapta Gardi-Gel kezét, mire az elengedte. Kerinkej-Zadan ekkor gyorsan fejébe csapta madárfejekkel, hosszú karmokkal és rókafarkakkal díszített kucsmáját, hátára kapott egy medvebőrt, mellére akasztott egy réztányért, és övet kötött a dereka köré. Az övön nemezből kivágott kis bálványok lógtak. A javasasszony most egy nagy, csengettyűs csörgődobot kapott fel, rákapcsolt egy zsákocskát, amelyből duda, báránylapocka és egy kecske mellső lábai álltak ki.

Lázasan sürgött-forgott, közben imákat mormolt, táncolt és énekelt.

A tűznél levő nukerek némán, borzalommal sandítottak a varázslónőre... Gardi-Gel végre úgy találta, hogy elég volt az előkészületekből, és felállt.

– Most pedig gyerünk Batu kánhoz.

– Nem megyek Beki fősámán nélkül.

– Oru-Zan! Fogd meg a könyökét, és vigyük a nagy hatalmú asszonyt illő tisztelettel Batu kánhoz!

Négy nuker megragadta a javasasszony két könyökét, és sietve kitaszigálták a jurtából.

A nukerek keményen fogták a kapálózó asszonyt, és elcipelték a jurtáig, ahol Batu kán „győzhetetlenjei” állottak őrséget. Kerinkej-Zadan méltóságteljesen lépett be az ajtón, mint egy híres jövendőmondóhoz illik, aki tud beszélgetni a szent ongonokkal, megtudja az ég akaratát, és megjósolja a jövendőt.

A jurtában egybegyűltek a főkánok. A tűz felől meleg áradt. Batu kán a tűz mögött ült a szőnyegen, vörös szattyánbőr csizmás lábát maga alá húzta. Szemét összehúzta, úgy nézte a javasasszonyt. Az megállt a bejáratnál, meghajolt – a ráaggatott holmik csörögtek-zörögtek –, és arcra borult.

Aztán nagy csörömpölés közepette felugrott, és odaszaladt a fiatal kánnéhoz, aki rémülten húzódott vissza a sátor falához. A javasasszony – legnagyobb elragadtatása jeléül – megfogta a kánné fülét, megszagolta mindkét orcáját, és megnyalta a szeme sarkát. Simogatta, becézgette, és leült melléje.

A javasasszony tébolyult tekintetét most Batu kánra vetette:

– Te, minden ember gyönyörűsége, legnemesebb és legbátrabb Szain kán! Te sebes röptű királysas elejtője! Te fekete foltos párduc, aki bömbölve kóborolsz a havas hegyek csúcsán! Te magányos, szürke ölyv, aki vijjogsz a szirtek fölött szállván! Te, az egész nép szíve! Mondd, miért hívtál engem? Amit tudok, mindent megteszek érted!...

Batu kán így válaszolt:

– Hívattalak, nagy javasasszony, Kerinkej-Zadan! A te varázsüveged rémületet és bánatot hoz a népeknek. Álmot láttam ma...

– Mondd el!...

– Az álomtól eszem megzavarodott, és szívem bánatos lett. Fejtsd meg az álmomat, ettől függ utam. Te tudsz beszélni a rettenetes, sárga ongon-szellemekkel, akik a világ hetven sarkában lakoznak. Hívjad őket, és kérdezd meg, mit kell tennem: induljak-e rögtön, ebben a hóviharban, észak felé, a hosszú szakállú uruszutok erdeibe, vagy még várnom kell? Avagy forduljak dél felé, és táborozzak ott, a meleg völgyekben, a Kék-tenger partjain? Menjek-e Rjazanyba, vagy délre, Kivamen^[130] városába?

A javasasszony úgy kifordította a szemét, hogy csak a fehérje látszott, jobbra-balra ingadozott, úgy üvöltötte: Ajun jeje! Ajun jeje! Azután kiszedett a zsákocskájából egy bőrzacskót, s valami zöld port szórt belőle a parázsra. Kék füst gomolygott, s a jurta megtelt a sztyeppi füvek mézes illatával.

– Beszéld el álmodat, s én idehívom a hetven sárga ongont, és megkérdezem tőlük: mi hoz neked szerencsét, sikert, és mi hoz könnyeket, bánatot?

Batu kán felocsúdott, a javasasszonyhoz hajolt, és halkan megszólalt:

– Álmot láttam... Égett a fejem búbja, mintha izzó parázs hullott volna rám a szürke felhőből. Ettől ugrándozott a tüdőm, és hevesen dobogott a szívem. Láttam, hogy kilencfarkú lobogóm elgurult és elgörbült. Láttam még, hogy dühös, húsvörös, ellenséges manguszok leigázták minden alattvalómat, és elvették minden nyájamat. Láttam még, hogyan gyötrik tevéimet, hogyan kényszerítenek jurtát jurta után, hogy felkerekedjék, és messzire vándoroljon. Fejtsd meg nekem, Kerinkej-Zadan javasasszony, mit jelent ez az álom, mit üzen nekem az ég kánja?

A javasasszony felugrott, megragadta csörgődobját, ráütött, arca elé tette, felüvöltött, bömbölt, huhogott, utánozta a farkast, a medvét és a baglyot. Ugrálni kezdett helyben, táncolt, majd hirtelen fél lábra állt, és kibicegett a jurtából. A nukerek utána rohantak. Az asszony a magányos tölgyhöz futott, és rendkívüli fürgeséggel felmászott a tetejére. Ott folytatta a kiáltozást, verte a csörgődobot, és észak felé, az uruszutok felé csontokat hajigált, amelyeket bőrtarsolyából szedett elő. Aztán gyorsan leereszkedett, és fél lábon keresztülbicebócázott a havon, s visszatért a jurtába. Batu kán a bejáratnál állt, és végignézett mindent, amit a varázslónő csinált. Miután beengedte az asszonyt a jurtába, a kán visszaült a szőnyegre.

A javasasszony letérdelt, eltakarta arcát a csörgődobbal, és mély férfihangon megszólalt:

– Felmásztam a fa tetejére. Az égben voltam a felhők alatt. Imádkoztam. Az ongonok utánam jöttek ide. Most tüstént beszélni fognak, és megfejtik az álmodat.

A javasasszony nyivákoló hangon folytatta:

– A rjazanyi föld született ura, a fiatal herceg, a legderekabb vitéz tisztelettel eljött hozzád, minden nép parancsolója, és ő maga nézett szét mind a nyolc irányban, s megszámolta harcosaidat. Ajándékokat hozott neked, tizenkét gyönyörű lovat, köztük egy feketét, amelyen csak a sárga ongon-szellemek lovagolhatnak. Mit csináltál azzal a csodaszép lóval?

Batu kán összevonta szemöldökét, legyintett, néhányszor bólintott, mintha azt akarná mondani: „Tudom, tudom, mit fog kérni tőlem!” Így válaszolt:

– Hogy mit csináltam? Megöltem Rjazany konazát, és lovagolni fogok a fekete lován.

A javasasszony újra mély férfihangon szólalt meg:

– Fejtsd meg, hatalmas sárga ongon-szellem, mit jelent Batu kán álma? Nem fenyegeti-e baj? Nem kell-e imádkozni, hogy elkergessük a ránk leső veszedelmet?

A javasasszony megváltoztatta a hangját, és vékony farkasüvöltéssel folytatta, mintha valami más égi szellem beszélne:

– A tervbe vett hadjárat nehéz lesz. A szakállas uruszutok a rőtvörös, nyershús-színű manguszok fiai. Veszedelmes ellenük harcolni: egy levágott fej helyébe kettő nő, két levágott helyébe egyszerre négy. Imádkozás nélkül nem szabad harcolni az uruszutok ellen, kilencvenkilenc fekete állatot kell feláldozni: lovakat, birkákat, juhokat és kecskéket, mind feketét, folt nélkülieket. Elsőnek azt a fekete lovat kell levágni, amit a rjazanyi herceg ajándékozott... – az utolsó szavakat a javasasszony mind halkabban mondta, és úgy tetszett, hogy a hang a jurta tetejéről jön. A javasasszony most földig hajolt, és oldalra dőlt.

Csend volt a jurtában. Mindenki várta, mit mond Batu kán. A Fényességes összehúzta szemét, és így szólt:

– Okos vagy, mint a vén farkas, és ravasz, mint a csapdába esett róka! Talán azt mondod nekem: nem jobb-e, ha egyáltalán nem megyek északra az uruszutok erdeibe és barlangjaiba? Talán egész hadseregem elpusztul ott a rőtvörös uruszutoknál? Talán kilencfarkú zászlóm lehanyatlik, mint amit levágtak, és mongoljaim más népek kalodába zárt rabjai lesznek?

A javasasszony hallgatott. Batu kán folytatta:

– Sokan mondják nekem, akiknek úgy remeg a lelkük, mint a juh farka: „Minek az uruszutok ellen menni? Ott áthatolhatatlan őserdők vannak, amelyekben varázslók kóborolnak, és a medvék szolgálják őket. Jobb a Kék-tengerhez menni, a sztyeppékre, ahol a szél az árvalányhaj ezüstös hullámait hajtja, ahol fehér ökörcsordák, fehér juh- és kecskenyájak legelnek. Ott kellemes tanyázni...” Vajon nem ezek a gyáva lelkek tanítottak, Kerinkej-Zadan, riasztó vajákolásokra? Hol a tanítóm, Hadzsi-Rahim?

A mongol kánok széles válla mögül felemelkedett a fakih sovány, elcsigázott alakja. Hosszú szakálla őszült. Magas derviskalpagot viselt.

Keresztbe tette hasán a két kezét, és halkan mondta:

– Figyelem és engedelmesség! Hallgatlak, Batu kán!

– Hogyan viselkedett a Kétszarvú Iszkender, amikor hadjáratra vállalkozott? Olyan földeket keresett, ahol jók a legelők?

– Nem, dzsihangir, ő csak ellenségei csapatait kereste, és lecsapott rájuk, mint az égből lecsapó királysas.

– Levágta-e a harc előtt legszebb fekete lovát?

– Nem, dzsihangir! Kedvenc fekete csődörét, Bucephalust, mindenhova magával vitte a hadjáratokban, még akkor is, amikor Bucephalus már kiöregedett.

– Köszönöm neked, bölcs és hűséges tanítóm, Hadzsi-Rahim. És mit mond hadi tanítóm, Szubudaj-Bagatur? Kell-e az uruszutokra mennünk, vagy vonuljunk vissza pihenőre a Kék-tengerhez?

Szubudaj-Bagatur haragos, bizalmatlan szemét forgatva, így szólt:

– A had megposhadott itt. A készletek elfogytak. A hóviharok erősödnek. Itt az ideje, hogy gyorsan elinduljunk az uruszutok városaiba. Ott táplálhatjuk az embereket is, a lovakat is. A rjazanyi herceg fekete lován pedig benyargalsz Rjazany városába, még ha hetvenhétezer mangusz próbálna is megakadályozni ebben. Kerinkej-Zadan javasasszonynak, hogy ne éhezzék, ajándékozz egy rjazanyaiak hozta fagyott, fekete disznót, akkorát, mint egy ló. A hetvenhét sárga ongon-szellemnek Uldemir városában hozunk majd áldozatot, az elfogott uruszut ménesek lovaiból. Kerinkej-Zadan pedig buzgón imádkozzék, hogy az ongonok lecsillapítsák a hóvihart. Nehéz ilyen mély hóban menetelni. Ha a vihar még kilenc napig tombol, örökre elborít minket hóval.

Szubudaj-Bagatur elhallgatott. Feltűrte bal lábán a sarovariját, és buzgón vakarta tetűcsípett szőrös lábát. A parancsnokok egymásra néztek, és vidám kis szikrák csillantak fel a szemükben.

– Köszönöm neked, mindig bölcs Szubudaj-Bagatur! Ily szavakat vártam tőled. Holnap feloszlatjuk pihenő táborunkat. A sereg kilencvenkilenc fekete folyamban megindul, és rázúdul a rjazanyi földre. Homlokán fehér csillagos, fekete kese lovamon megyek. Ő hozza nekem a szerencsét, Akcsiánt, a fehér lovamat, tekergessék be nemezbe, és kipcsák csikósok vezessék a Kék-tengerhez. A ló Arabisztánban született, és aligha bírná ki ezt a farkasordító hideget. Nem vágunk le minden uruszut harakun^[131] földmívest. Minél többet el kell fogni, és előrehajtani. Őket hajtjuk elsőnek a városok falai elleni támadásokban.

– És mivel etetjük őket? – kérdezte az egyik kán.

– Minek kell a foglyokat etetni? Gondoskodjanak maguk az élelmükről. Egyenek lódögöt és mindent, amit akarnak. Ma gond nélkül pihenünk. Holnap újrakezdődik a véres lakoma.