A Népek Kapuja

Hadzsi-Rahim összekuporodott, amennyire csak tudott, ügyet sem vetett a ringó, nyikorgó kosárra és a sűrű porra, amely belepte könyve lapjait, és buzgón írta egyik sort a másik után.

„...A fényességes Batu kán hadserege szüntelenül halad nyugat felé azon az úton, amelyet ősidők óta a Népek Kapujának neveznek. Ez az út a Kő-övtől^[84] délre és az Abeszkun-tengertől^[85] északra fekvő síkságon vezet. Hajdanában ezen az úton vonultak a keleti sztyeppékről a harcos hunok, a mongolok tiszteletre méltó ősei, és rémülettel töltötték el a nyugati népeket.

A sereg előtt felderítők lovagolnak, de az utas nélkülük is megtalálná a puszta térségein az ösvényt, amely a hatalmas Népek Kapuján keresztül vezet. Mindenfelé felismerhetők a réges-régen elhagyott táborhelyek a szétszórtan heverő, festett edénycserepekről. Távol, a láthatáron, mint útjelző póznák, kék kurgánok látszanak; ezek alá temették ismeretlen törzsek ismeretlen bagaturjaikat. .. Béke poraikra!”

Amíg tavasz volt, amíg mindenfelé víztükrök csillogtak és esett az eső, a sereg felvonulása diadalmas és nagyszerű volt, nem olyan gyötrelmes, mint amilyenné most változott. Amikor beköszöntöttek a rekkenő napok, amikor a perzselő napsugarak kiszárították és megrepesztették a földet, a sokezernyi előrehaladó ló és ember porfellegeket vert fel, amelyek eltakarták az eget. Ez a finom, sűrű por teljesen elfödi a napot; éjszakai sötétség lesz. Néhány lépésre már nem lehet felismerni az emberi arcot. Minden lovasnak szigorúan meg kell tartania a helyét mind a tizedben, mind a században, mert ha valaki kissé vigyázatlan, elveszhet a tömegben, akár a nádasban, aztán keresheti néhány napon át a csapatát.

Borzalmas a négyszázezer főnyi hadsereg néma vonulása a félhomályban, a felvert porfellegekben, amikor körös-körül nem látni mást, csupán lovak és emberek körvonalait... Senki sem szól egy szót sem: „Minek beszélni, amikor már mindent megmondták, és minden ismeretes!” Meg aztán nehéz is beszélni: a por behatol a torokba, az orrba, a mellbe. Az emberek már alig láttak, megsüketültek, és csak a pihenőre gondoltak, ahol megihatnak egy csésze hideg vizet, kirázhatják a ruhájukat, s amikor a hűvös éjszakai szél elviszi a port, újra látszik a derűs, kék égbolt…

Este kis folyónál pihentek meg. Néhány bokor és vén, görbe fűz. A hosszú tábor mindkét part mentén elhúzódik. Ezer és ezer tábortűz lobog, mintha az egész sztyepp kigyúlt volna. Az emberek kiáltoznak, krákognak, énekelnek, kivezetik a lovakat és tevéket a sztyeppre, hogy a szabadban legelhessenek. Gyenge szellő elfújja a porfelhőt a tábor felől, és végre, késő éjszaka, odalopódzik a sztyeppi üröm könnyű illata…

A pihenő táborban dühös bőgéssel ereszkedik térdre a szürke tangut teve. Hadzsi-Rahim fakih és az öreg Nazar-Kjarizek nagy nehezen kimászik a kosárból; mozgatják elzsibbadt, megmerevedett tagjaikat. Sokáig porolják köpenyüket, hogy megszabaduljanak a rárakódott portól. Hiábavaló igyekezet! Földhöz vágják a köpenyt, és örülnek, hogy a közelben tábortűz ég, és már a tűz fölé tették a kormos üstöt; hogy kinyújtózhatnak a földön, és fejük fölött már sötétedik a végtelen égbolt.

Nazar-Kjarizek, aki a mindennapi dolgokban leleményes, odamegy Szubudaj-Bagatur szakácsához, hosszú, tiszteletteljes üdvözletet mond neki, és egy fazék rizzsel vagy húslevessel tér vissza; néha maga süt a hamuban lepényt vagy parázson vékony hússzeleteket, amelyekhez ismeretlen úton jutott. Ilyenkor szüntelenül mesél, vagy repedt, recsegő hangján ősrégi kipcsák regéket kornyikál.

Hadzsi-Rahim nem szakadhat el a karavántól: a teve a lakása. A fakih igyekszik mindent leírni, amit lát vagy hall, amikor valamelyik parancsnokkal vagy egyszerű harcossal beszélget. Hadzsi-Rahim észrevette, hogy Szubudaj-Bagatur, a nagy tanácsadó, nem mindig lovagol együtt a tumenjével, nem mindig bújik vaskocsijába. Testőrszázada kíséretében gyakran letér a főútvonalról. Néhány napig egyáltalán nem látható a mongol vezér; eltűnik az ifjú dzsihangirral együtt. Este váratlanul megjelennek az előre kijelölt táborhelyen. Hadzsi-Rahim ilyenkor odamegy hozzájuk, és leírja megjegyzéseiket.

Naplemente felé a karaván meggyorsítja menetét. Mindenki, még az állatok is tudják, hogy nemsokára víz, pihenés vár rájuk, ezért vidámabban mozognak. A karavan-basi^[86] kiküldi a felderítőket, akik könnyű lovukon reggel felé eltűnnek. Sík teret keresnek, és már messziről jeleket adnak valamelyik domb tetejéről; lovukat hol jobbra, hol balra fordítják, hol meg kétszer-háromszor körbeforognak, mindennek jelentősége van, amit megértenek a harcosok.

A kiválasztott helyen a tevék térdre ereszkednek, a harcosok leszedik róluk a nehéz málhát. Kivezetik a sztyeppre a rakománytól megszabadított állatokat. Egész éjjel ide-oda kószálnak, meg-megállnak a tevetövis-bokroknál^[87], megragadják érdes szájukkal. Külön málhás tevék hozzák az úton előre összegyűjtött füvet. A rabszolgák felszítják a tábortüzeket, föléje teszik a három lábon álló, nagy kínai bronzkatlanokat. Bőrtömlőkből vizet öntenek a katlanokba, felvagdalják a húst, beleszórják a rizst.

Az őrök senkit sem engednek más csapatokból Szubudaj-Bagatur pihenőtáborába. Minden csapatnak a kijelölt útján kell járnia, nem keveredhetik másokkal, megvan a külön pihenőtábora. Szubudaj-Bagatur szállása körül csupán a személyes szolgálatára rendelt ezer „tomboló” helyezkedik el; a tűmén többi harcosa messzebb, a sztyeppén telepszik le.

Az őrcsapat tagjai felszítják tábortüzüket, katlanokban levest főznek, vagy ki amit tudott szerezni magának. A tüzek körül elhelyezkednek, elnyújtóznak a nemez lópokrócokon. Megbéklyózott lovuk közelben legel a sztyeppen. A lovak találnak maguknak eleséget, beérik a silány növényekkel vagy a patájukkal kikotort gyökerekkel. Annyira igénytelenek, hogy nyugodtan körül lehet nyargalni velük a világot.

A sötétségben az őrök egymást szólongatják a dombokon, és elnyújtott hangon ismételgetik:

– Figyelem és engedelmesség!

Néha a táborhelyen sátrakat is vernek. Mindenki tudja, mit jelent ez, és örül: két-három napos táborozás és pihenő lesz. A sátrakban kiterítik a nemezpokrócokat és a szőnyegeket, földre teszik a selyempárnákat. Talán megbeszélést tartanak a kánok, vagy ünnepi hajtóvadászatra készülnek.

A csendben sok lópata dobogása hallatszik: a fényességes Batu kán közeledik, s vele Szubudaj-Bagatur és válogatott nukerjeik.

A félszemű, mogorva Szubudaj-Bagaturtól mindenki jobban fél, mint Batu kántól. Szubudaj mindig észreveszi a rendetlenséget, csendesen mond néhány szót, mely után fejvesztve rohannak valahova a lovasok, valakit elhurcolnak, valahonnan kétségbeesett kiáltások hallatszanak…

Batu kán nem veszi észre az apróbb rendetlenségeket. Az ő tekintete az emberek fölött bolyong, nagy tervekről álmodozik, csak a jövőről szeret beszélni. Amikor a két hadvezér, az ifjú és az öreg, belép a sárga selyemsátorba, az ebédnek már készen kell lennie. Az abroszteregető és a felszolgáló tiszteletteljesen, kezét hasán összefonva, várja a parancsokat. Az ebéd ünnepélyesen folyik le. A három fősámán is ott ül, és halkan könyörgő imákat mormol…