Az Itil folyam partján

JÖTT AZ IDŐ, S ÁDÁZUL A TATÁR

ÁTKELT A VOLGA ŐRHATÁRAIN.

[ORESZT MILLER]

A mongol hadsereg kora tavasszal indult el Szignakból, és késő ősszel érte el az Itil partját. Amíg átvonultak a sztyeppén az uruszutok, bolgárok és más be nem hódolt népek első határvidékeihez, fél esztendeig tartott. Batu kán és „kengyelvasa mellett” Szubudaj-Bagatur az élenjáró „győzhetetlen” ezred élén érkezett a hatalmas Itil folyam partjához. A vastagon porral borított lovasok megfeledkezve a rendről, szétszóródtak a part menti homokdombokon, és meglepődtek a hatalmas, fenséges folyam láttán, amely bőven hömpölygette gazdag, mély vizét.

– Ha eltorlaszolnák – mondták a mongolok –, a víz egyetlen nap alatt az égig érne!

A harcosok a dombokon álltak, és alig tudták visszatartani az izzadt lovakat, amelyek a víz felé akartak menni.

– Ez nem olyan, mint a mi kék Kerulenünk vagy az aranyos Onon. Azokon csak átgázoltunk… Próbálj ezen a vízen átkelni... De hát a makacs Szubudaj akár a fél sereget is belefullasztja, de ha elhatározta, hogy itt át kell kelnünk, akkor majd rákényszerít arra, hogy ússzunk…

Batu kán, bőrsisakban, köpenyébe burkolózva, portól megsötétedett fehér csődörén leereszkedett a partra.

A nyugtalan, szürke hullámok felfutottak a homokra, szélben remegő habot hánytak a partra, és nagy, csíkos kagylókat görgettek.

– Itt végződtek mongol sztyeppjeínk – mondta Batu az odalovagló Szubudajnak. – Ott, a folyón túl, minden más lesz! Ott felragyog dicsőségünk!...

A folyó túlsó partján lankás dombokon lombos erdők nyúltak el; a fák leveleit már arannyal hintette az ősz: itt-ott nyárfabozótok éles lilás foltjai ütöttek el a sárguló lomboktól. A dombokon két, gerendákból összerakott, magas őrtorony emelkedett. A homokos zátony hosszú, sárga sávjai elütöttek a part zöldjétől. Seregestül vonultak a szalonkák, vadkacsák és más madarak.

Amott egy sziklás, szürke hegy magányos tömege magaslott. Túl a hegyen, távolban, sűrű erdők. A hegyen nagy, fekete nyílások váltakoztak fehér, furcsa oszlopokkal. A part mentén lomhán ballagott néhány tehén. Két asszony lefelé szaladt a hegyről, ággal megcsapkodták a teheneket, és visszazavarták az erdőbe.

– Elmegy az ebédünk – mondta egy mongol harcos.

A komor hegy csúcsán emberek tolongtak. Szemlátomást nyugtalanok voltak, ide-oda futkostak.

Egy csapat fehér sirály repült; körözött a folyam felett, és leereszkedett a vízre. A sirályok az úszó fatörzsekre telepedtek, marakodtak, vijjogva felrebbentek, majd újra visszaültek.

– Ezek nem fatörzsek! Nézzétek: hullák úsznak... Agyonvert bolgárok ezek! Sejban kán keze munkája... Bevezeti a bolgároknál a mongol rendet.

Sok holttestet sodort a víz. Az egyik – felfúvódott, püffedt, elkékült arcú – a széltől és hullámoktól hajtva, lassan a part felé úszott, és megrekedt a zátonyon.

A sereg előtt kihirdették a háromnapos pihenőt. A síkon mindenfelé tábortüzek füstölögtek. Másnap Arapsa százados így szólt Muszukhoz:

– Kundzsi ezredes parancsára fontos dolgot bízok rád: fogj el és hozz ide a túlsó partról egy embert. Ott valószínűleg sok ember halászik, és árpát termel: mindenfelé vetés látszik, és a víz partján csomózott hálók vannak kikötve. A másik partról idelátszanak a keskeny, fekete ladikok. Menj a folyó mentén felfelé, és fogj egy halászt, aki ezen a parton telepedett le. Nukereket adok a segítségedre.

Muszuk és öt mongol ellovagolt a parttól az árvalányhajas sztyeppre, találtak egy kis ösvényt, majdnem elmerültek az ingoványban. Alig vergődtek ki: pányvával segítették ki egymást. Azután újra a folyó közelébe kerültek, nádason vergődtek keresztül, s a lovukat kantáron vezették. Két ízben, egészen közel a parthoz, ladikok bukkantak fel. Az egyikben vörös zsinórral szegett fehér ruhát viselő asszonyok eveztek. A másikban egy öregember és egy fiú evezett rövid, lapátszerű evezővel. A csónakok olyan keskenyek voltak, hogy különleges ügyesség kellett ahhoz, hogy a nyugtalan, szürke hullámok közt egyenesen ússzanak, és fel ne boruljanak.

Muszuk megbeszélte a mongolokkal, hogy „ellopja” az öreget és a fiút. Bizonyára van titkos kikötőhelyük, ahol meglephetik őket. Az egyik nuker a dombon túl maradt a lovakkal, a többiek elindultak a part mentén, elrejtőztek a bokrok mögött, és várták Muszuk jeladását.

Az öreg csónakja lassan haladt a vízfolyás ellenében; Muszuk éppen olyan lassan mászott a parton, kezében rövid kopjájával. Útközben két patakra bukkant. Nyakig érő vízben átgázolt, felriasztva egy vaddisznót és a malacait.

Muszuk néhányszor elvesztette az öreget szem elől. A ladik eltávolodott a parttól, és a folyam közepén levő sziget felé úszott. Az öreg sokáig piszmogott a sziget nádasában, megvizsgálta a hálókat, és bedobálta a ladikba a kifogott halakat. Muszuk csuromvizesen feküdt a homokon, és várt. A ladik újra a part felé közeledett, most már vízfolyás mentén. A csónak gyorsan siklott, és eltűnt a szem elől. Muszuk megint átgázolt a posványos folyócskákon, kimászott a partra, és hirtelen, egész közelről, hangokat hallott. Hason csúszott, amilyen halkan csak tudott, hogy ne árulja el magát.

Végre a nádszálak közül kis öblöt pillantott meg; a fekete csónak farát kitolták a homokos partra. Az öreg és a fiú tábortűz mellett feküdt. A tűzön füstös fazék melegedett, halfarok meredezett elő belőle, a zubogó leves habja kifutott az edényből. A fiú néhány gallyat dobott a tűzre. Az öreg elnyújtózott, és két karját feje alá tette; ősz szakálla égnek meredt. Behunyta a szemét, és horkolni kezdett. Muszuk tisztán látta szürke, foltozott, térdig érő vászoningét és térdén kopott, durva, bő vászonnadrágját, régi, rézcsatos bőrövét, melyről egy kés lógott fatokban. A fiú hirtelen felült, és nyugtalanul nézelődött.

Muszuk előreiramodott, és a nádat tördösve az öreg felé rohant. A fiú hanyatt-homlok a csónakhoz futott, eltolta a partról, fürgén bemászott, és éles hangon kiáltotta:

– Nagyapó, nagyapó! Gyorsan ide hozzám, a ladikba!...

Muszuk azt hitte, könnyen legyőzi a csontos, sovány öregembert. Ráfeküdt, lefogta a kezét, amellyel a kése után nyúlt, és megpróbálta szíjjal megkötözni. Az öreg azonban erős volt. Teljes erejéből küzdött. Kiszabadította a kezét, felkapott egy követ, és szemen verte Muszukot. S a tűz, a nádas, a folyó – minden egyszerre forogni kezdett, de Muszuk tovább harcolt, hiszen tudta, hogy a „nyelvet” élve kell elfogni. Az öreg úgy küzdött, mint egy fenevad, megharapta Muszuk könyökét, és kiabált:

– Ó, te csuma! Nem győzöl le, sárga pofájú ebfajzat!

Az öregnek sikerült kibontakoznia, és megpróbált feltérdelni. Muszuk tovább szorongatta, csavarta a kezét. Az öreg odakiáltott a fiúnak:

– Ne evezz el, Kirpa! Mindjárt végzek vele!

Erősen hasba vágta Muszukot, aki az ütéstől oldalt dőlt. A mongolok meghallották a kiáltozásokat. Kettő épp akkor vetette magát az öregre, amikor az már Muszukon ült, és elővette a kését. Az öreg felordított, hátrált a nukerek elől, de azok leütötték a lábáról, és összekötözték a két kezét szironyszíjjal. A fiú a fekete csónakon gyorsan beevezett a napfényben csillogó folyam közepére.

A mongolok levelekkel, fűvel betömték az öreg száját, és egy ronggyal bekötözték az arcát.

Felülről, vízfolyás mentén, egy sebesen sikló, nagy csónak bukkant fel. Négy evezős erősen kavarta a hosszú evezőkkel a vizet. Egy láthatóan előkelő, aranyvirágokkal kihímzett, sötétlila bársonykaftánt viselő férfi ült a tatban, s a kormánylapáttal irányította a csónakot. A csónak fenekén, a kormányos lábánál két keménykötésű legény ült, övükben hosszú kés.

A csónak orra nagy lendülettel befúródott a homokos partba. Az evezősök letették az evezőt, kopjával kezükben kiugrottak a fövényre, és kihúzták a csónakot.

A bársonykaftános ember csengő, parancsoló hangon, tatárul megszólalt:

– Jó egészséget, kis vadászok. Miféle vadat fogtatok? Várjatok, ne üssétek még agyon... Öregember, és nagyon sokat tud. Legjobb halászunk, minden halfogó helyet ismer itt... Kik vagytok ti? Mely törzsből valók?

Muszuk nagyot nyögött, és keservesen próbált feltápászkodni. Ömlött a vér a szeméből. Egyik mongol válaszolt:

– Mi Batu kánnak, a dzsihangirnak nukerjei vagyunk. Miért avatkozol a mi vadászdolgainkba?

– Én a rjazanyi nagy törzs követe vagyok, Gleb Vologyimirovics herceg. Azért megyek, hogy üdvözöljem nagy kánotokat, sokévi uralkodást és szerencsét kívánjak neki... Sokáig kell még utaznom?

– Ha velünk tartasz, három nap alatt Batu kánnál leszel. De ha gyorsan akarsz előrenyargalni, száz napig mehetsz, akkor sem találkozol vele, hanem három út kereszteződésénél meglelheted a sírodat.

– Akkor veletek megyek. Mutassatok utat, nem látjátok kárát.

Muszuk összeszedte magát, a folyóban kimosta sebeit, és átkötötte fejét tépéssel, amit ingéből hasított. Most már megtudta nézni ép szemével a csónakban ülő előkelő férfiút. Már nem volt fiatal. Őszbe csavarodó, sűrű fekete körszakálla a mellét takarta. Hódprémmel szegett bársonykucsmája már nem volt új, nagyon kifakult. Szép, színes kaftánja is viseltes volt. Arca kemény, szeme szűrős, tekintete rideg és barátságtalan. Ez az ember egykor nyilván nagy tisztességben és jólétben élt, de azóta sok mindenen keresztülment, és az élet erősen megtépázta.

A herceg sokáig vitatkozott a mongolokkal, hogyan utaznak majd, s végre megegyeztek, hogy az előkelő követ a parthoz közel, csónakban folytatja útját, a mongolok pedig lóháton követik a part mentén.

A félhalott Muszukot lóra ültették, a betömött szájú öregember pedig, szíjhurokkal a nyakában, szorosan az élen lovagló nuker mellett haladt.