A cella ajtajában
Arapsa hívatta Muszukot. Keresztülmentek fedett átjárókon, lépcsőket másztak, sötét zugok mellett haladtak. Arapsa végül is megállította Muszukot egy hosszú, keskeny átjáróban. Az átjáró egyik oldalán a halhólyaggal bevont, kis homályos ablakon át szivárgott be a fény, a másik oldalon egy sor zárt ajtó volt. Arapsa rámutatott az egyik ajtóra.
– Itt pihen a dzsihangir felesége, az othan-hatun[155]. Senkit se engedj ide. Egész éjszaka őrködnöd kell. Majd én váltalak fel. Ne mozdulj erről a helyről.
Muszuk sokáig állt. Néha fekete süveges, hosszú fekete ruhás öreg szerzetesek mentek el előtte. Tenyerükkel eltakarták égő viaszgyertyájukat, és valamit suttogtak.
Hangok hallatszottak. Szubudaj-Bagatur jött, mögötte karon fogva vezették Batu kánt. Batu tántorgott, hadonászott, mintha valamit meg akarna fogni a levegőben, és akadozó nyelvvel beszélt:
– A Szentséges Vezér megengedte, hogy az ember háromszor egy hónapban lerészegedjen, de jobb, ha csak egyszer... Én mondom... a mongol sámánok is, az arab mullák is és az uruszut pópák is... nagyon hasznos és odaadó embereim! Ők tanítják a népet a hatalom iránti engedelmességre, rábeszélik, hogy ne lázadozzanak, és idejében fizessék az adókat. Minden sámánnak pajczát adok, hogy szabadon utazhassanak földjeimen, és begyűjtsék a pénzeket. Megparancsolom, hogy a sámánok, mullák és pópák semmiféle adót se fizessenek...
Az archimandrita és négy szerzetes nagy égő gyertyákkal elkísérte Batu kánt a cellája ajtajáig. Batu kán tántorogva bement.
Az archimandrita mélyen meghajolt Szubudaj előtt, és a szerzetesekkel együtt távozott.
Szubudaj-Bagatur így szólt:
– Az Istennek ebben a házában most mindenki részeg. Félek, hogy tűz üt ki, hogy a nukereink megsértik a szerzeteseket, és mészárolni kezdenek. Te, nuker, állj, és nagyon figyelj! El ne mozdulj a helyedről. Én magam bejárom a kolostort, és ellenőrzöm az őröket.
Muszuk teljesen bizonytalan volt…
„Julduz?... Vagy nem Julduz? Nemi Természetesen tévedek! Az életben nincs ilyen mese... De a fügék?... És a hang a pusztában, amely néven szólította? Meg az a kis kéz, amely a kalapáccsal és aranypénzekkel bélelt kis selyemzacskót ledobta?...”
A szakadt ablakhártyán keresztül látszott a kolostor nagy kertje, a fekete, lombtalan fák. Buckákban állt a kékes hó. Kis, letaposott ösvény szelte át a kertet. Az ösvényen lassú léptekkel járkált egy hosszú bundás, lándzsával felfegyverzett nuker... A szél befújt az ablakon, és hóporral szórta be Muszukot.
Zörej hallatszott. Muszuk hátranézett. Könnyű ruhában teljesen beburkolt, arányos termetű, alacsony nő állt előtte. Fejét tarka sálba bugyolálta. Tágra nyílt szemmel, nyugtalanul néz; ez a szempár valamit vár, valamit kérdez.
A nő egy lépést tesz előre.
– Muszuk?
Muszuk megfordult. Páncélinge megcsörrent.
– Egyetlen kérdés éget – csengett az ismerős hang. – Te is elfogadtál abból a pénzből, amit értem kaptak?
Muszuk mohón tekintett az asszony csillogó szemébe.
– Csak az a vétkem, hogy nem voltam otthon, amikor bátyáim elvezették az én kis Julduzomat. Ha láttam volna, megverekedtem volna velük, mint leggonoszabb ellenségeimmel. Amikor megtudtam, hogy mit tettek, megátkoztam a jurtánkat, és elhagytam apámat s bátyáimat.
– Újra élek! – Az asszony még akart valamit mondani, de elharapta a szót.
Muszuk éles hangon megszólalt:
– Julduz most a parancsolóm felesége. A parancsolómé, aki lovat, kardot és páncélt adott nekem. Ő bőkezű, gondos és igazságos a nukerei iránt. Bátran és gyorsan cselekszik. Nagy ügyet hajt végre. Végigszáguld az egész világon, és nem akad egyetlen hadvezér sem, aki le tudná győzni... Én szerettem őt...
– És most? – kérdezte elfulladó hangon Julduz.
– Most gyűlölnöm kell.
Julduz simulékonyan, mint egy macska, átkarolta Muszukot. Érezte a páncéling jéghidegségét. Muszuk arca elsápadt. Éppolyan mozdulatlan és hideg maradt, mint a páncélja.
– Hát már nem vagy az én Muszukom?
Piciny kezével megsimogatta Muszuk arcát. Sohasem érzett virágillat ütötte meg a nuker orrát. Muszuk megremegett, félig lehunyta szemét, és nem tudta, hogyan viselkedjék.
– Mondd, Julduz, nagyon szeret téged?
– Engem?... Magam sem tudom, miért szeret! Batu kán egyszer azt mondta, hogy amikor koldusként bujkált ellenségei elől, három forró lepényt adtam neki. Megígérte, hogy azért a három lepényért három birodalmat ajándékoz nekem: északit, keletit és nyugatit... Most majd azt mondom neki, hogy a bátyám vagy, s akkor elhalmoz ajándékokkal, mint a mesében. Brokátba öltöztet, gyémántos karpereceket és ménest ad neked!
– Azt mondod, hogy a bátyád vagyok? Bátyáim adtak el téged, aki drágább voltál nekem Allahnál és az egész világnál. A lovam megmaradt, az jobb hozzám, mint a bátyáim. Elmegyek Batu kántól...
Julduz megtántorodott, aztán megint előreugrott, és tovább simogatta Muszuk szigorú arcát.
Ajtó csikordult, s gúnyos „Dze-dze” hallatszott! Mindketten hátranéztek. Az ajtóban ott állt Batu kán.
A szomszédos cellák félig nyitott ajtóiból kinéztek a vendég kánok.