A cella ajtajában

Arapsa hívatta Muszukot. Keresztülmentek fedett átjárókon, lépcsőket másztak, sötét zugok mellett haladtak. Arapsa végül is megállította Muszukot egy hosszú, keskeny átjáróban. Az átjáró egyik oldalán a halhólyaggal bevont, kis homályos ablakon át szivárgott be a fény, a másik oldalon egy sor zárt ajtó volt. Arapsa rámutatott az egyik ajtóra.

– Itt pihen a dzsihangir felesége, az othan-hatun[155]. Senkit se engedj ide. Egész éjszaka őrködnöd kell. Majd én váltalak fel. Ne mozdulj erről a helyről.

Muszuk sokáig állt. Néha fekete süveges, hosszú fekete ruhás öreg szerzetesek mentek el előtte. Tenyerükkel eltakarták égő viaszgyertyájukat, és valamit suttogtak.

Hangok hallatszottak. Szubudaj-Bagatur jött, mögötte karon fogva vezették Batu kánt. Batu tántorgott, hadonászott, mintha valamit meg akarna fogni a levegőben, és akadozó nyelvvel beszélt:

– A Szentséges Vezér megengedte, hogy az ember háromszor egy hónapban lerészegedjen, de jobb, ha csak egyszer... Én mondom... a mongol sámánok is, az arab mullák is és az uruszut pópák is... nagyon hasznos és odaadó embereim! Ők tanítják a népet a hatalom iránti engedelmességre, rábeszélik, hogy ne lázadozzanak, és idejében fizessék az adókat. Minden sámánnak pajczát adok, hogy szabadon utazhassanak földjeimen, és begyűjtsék a pénzeket. Megparancsolom, hogy a sámánok, mullák és pópák semmiféle adót se fizessenek...

Az archimandrita és négy szerzetes nagy égő gyertyákkal elkísérte Batu kánt a cellája ajtajáig. Batu kán tántorogva bement.

Az archimandrita mélyen meghajolt Szubudaj előtt, és a szerzetesekkel együtt távozott.

Szubudaj-Bagatur így szólt:

– Az Istennek ebben a házában most mindenki részeg. Félek, hogy tűz üt ki, hogy a nukereink megsértik a szerzeteseket, és mészárolni kezdenek. Te, nuker, állj, és nagyon figyelj! El ne mozdulj a helyedről. Én magam bejárom a kolostort, és ellenőrzöm az őröket.

 

Muszuk teljesen bizonytalan volt…

„Julduz?... Vagy nem Julduz? Nemi Természetesen tévedek! Az életben nincs ilyen mese... De a fügék?... És a hang a pusztában, amely néven szólította? Meg az a kis kéz, amely a kalapáccsal és aranypénzekkel bélelt kis selyemzacskót ledobta?...”

A szakadt ablakhártyán keresztül látszott a kolostor nagy kertje, a fekete, lombtalan fák. Buckákban állt a kékes hó. Kis, letaposott ösvény szelte át a kertet. Az ösvényen lassú léptekkel járkált egy hosszú bundás, lándzsával felfegyverzett nuker... A szél befújt az ablakon, és hóporral szórta be Muszukot.

Zörej hallatszott. Muszuk hátranézett. Könnyű ruhában teljesen beburkolt, arányos termetű, alacsony nő állt előtte. Fejét tarka sálba bugyolálta. Tágra nyílt szemmel, nyugtalanul néz; ez a szempár valamit vár, valamit kérdez.

A nő egy lépést tesz előre.

– Muszuk?

Muszuk megfordult. Páncélinge megcsörrent.

– Egyetlen kérdés éget – csengett az ismerős hang. – Te is elfogadtál abból a pénzből, amit értem kaptak?

Muszuk mohón tekintett az asszony csillogó szemébe.

– Csak az a vétkem, hogy nem voltam otthon, amikor bátyáim elvezették az én kis Julduzomat. Ha láttam volna, megverekedtem volna velük, mint leggonoszabb ellenségeimmel. Amikor megtudtam, hogy mit tettek, megátkoztam a jurtánkat, és elhagytam apámat s bátyáimat.

– Újra élek! – Az asszony még akart valamit mondani, de elharapta a szót.

Muszuk éles hangon megszólalt:

– Julduz most a parancsolóm felesége. A parancsolómé, aki lovat, kardot és páncélt adott nekem. Ő bőkezű, gondos és igazságos a nukerei iránt. Bátran és gyorsan cselekszik. Nagy ügyet hajt végre. Végigszáguld az egész világon, és nem akad egyetlen hadvezér sem, aki le tudná győzni... Én szerettem őt...

– És most? – kérdezte elfulladó hangon Julduz.

– Most gyűlölnöm kell.

Julduz simulékonyan, mint egy macska, átkarolta Muszukot. Érezte a páncéling jéghidegségét. Muszuk arca elsápadt. Éppolyan mozdulatlan és hideg maradt, mint a páncélja.

– Hát már nem vagy az én Muszukom?

Piciny kezével megsimogatta Muszuk arcát. Sohasem érzett virágillat ütötte meg a nuker orrát. Muszuk megremegett, félig lehunyta szemét, és nem tudta, hogyan viselkedjék.

– Mondd, Julduz, nagyon szeret téged?

– Engem?... Magam sem tudom, miért szeret! Batu kán egyszer azt mondta, hogy amikor koldusként bujkált ellenségei elől, három forró lepényt adtam neki. Megígérte, hogy azért a három lepényért három birodalmat ajándékoz nekem: északit, keletit és nyugatit... Most majd azt mondom neki, hogy a bátyám vagy, s akkor elhalmoz ajándékokkal, mint a mesében. Brokátba öltöztet, gyémántos karpereceket és ménest ad neked!

– Azt mondod, hogy a bátyád vagyok? Bátyáim adtak el téged, aki drágább voltál nekem Allahnál és az egész világnál. A lovam megmaradt, az jobb hozzám, mint a bátyáim. Elmegyek Batu kántól...

Julduz megtántorodott, aztán megint előreugrott, és tovább simogatta Muszuk szigorú arcát.

Ajtó csikordult, s gúnyos „Dze-dze” hallatszott! Mindketten hátranéztek. Az ajtóban ott állt Batu kán.

A szomszédos cellák félig nyitott ajtóiból kinéztek a vendég kánok.

Batu kán
titlepage.xhtml
index_split_000.html
index_split_001.html
index_split_002.html
index_split_003.html
index_split_004.html
index_split_005.html
index_split_006.html
index_split_007.html
index_split_008.html
index_split_009.html
index_split_010.html
index_split_011.html
index_split_012.html
index_split_013.html
index_split_014.html
index_split_015.html
index_split_016.html
index_split_017.html
index_split_018.html
index_split_019.html
index_split_020.html
index_split_021.html
index_split_022.html
index_split_023.html
index_split_024.html
index_split_025.html
index_split_026.html
index_split_027.html
index_split_028.html
index_split_029.html
index_split_030.html
index_split_031.html
index_split_032.html
index_split_033.html
index_split_034.html
index_split_035.html
index_split_036.html
index_split_037.html
index_split_038.html
index_split_039.html
index_split_040.html
index_split_041.html
index_split_042.html
index_split_043.html
index_split_044.html
index_split_045.html
index_split_046.html
index_split_047.html
index_split_048.html
index_split_049.html
index_split_050.html
index_split_051.html
index_split_052.html
index_split_053.html
index_split_054.html
index_split_055.html
index_split_056.html
index_split_057.html
index_split_058.html
index_split_059.html
index_split_060.html
index_split_061.html
index_split_062.html
index_split_063.html
index_split_064.html
index_split_065.html
index_split_066.html
index_split_067.html
index_split_068.html
index_split_069.html
index_split_070.html
index_split_071.html
index_split_072.html
index_split_073.html
index_split_074.html
index_split_075.html
index_split_076.html
index_split_077.html
index_split_078.html
index_split_079.html
index_split_080.html
index_split_081.html
index_split_082.html
index_split_083.html
index_split_084.html
index_split_085.html
index_split_086.html
index_split_087.html
index_split_088.html
index_split_089.html
index_split_090.html
index_split_091.html
index_split_092.html
index_split_093.html
index_split_094.html
index_split_095.html
index_split_096.html
index_split_097.html
index_split_098.html
index_split_099.html
index_split_100.html
index_split_101.html
index_split_102.html
index_split_103.html
index_split_104.html
index_split_105.html
index_split_106.html
index_split_107.html
index_split_108.html
index_split_109.html
index_split_110.html
index_split_111.html
index_split_112.html
index_split_113.html
index_split_114.html
index_split_115.html
index_split_116.html
index_split_117.html
index_split_118.html
index_split_119.html