Hajsza Batu után

Szerteszállt a hír az orosz földön: a felperzselt Rjazany néptelen romjai között a leégett templom lezuhant harangjai maguktól megkondultak... Beszélték, hogy a nagyharang egyszerre csak kiemelkedett a hamu közül, felakaszkodott a levegőbe, megszólalt, és a rjazanyi népet a tatárok elleni harcra hívta…

Beszélték, hogy sok helyütt megmozdult az elpusztított Oroszhon, az erdőkbe rejtőzött muzsikok csapatokba gyülekeznek, a vakmerő Jevpatyij Kolovrat vitéz, a bátor medvevadász állt az élükre, aki ismer minden ösvényt, az erdő minden zegzugát; Kolovrat csapata már nemegyszer rajtaütött a mungal portyázókon, és az erős betörők csapatait elpusztította.

Amikor a földművesek és vadászok, akik hosszú évek óta az erdőkben keresték meg kenyerüket, ezeket a beszédeket meghallották, mindazok, akiknek keze nem gyengült meg, és szeme nem homályosuk el, sietve felfegyverkeztek rúdra erősített, horgas késsel és kaszacsonkkal, köszörülték a lándzsát és a vadászdárdát, övükbe dugták a fejszét, és elindultak a keresztút felé, hogy megkeressék a medveölő Jevpatyij harcos druzsináját.

Ebben az időben Jevpatyij Kolovrat észak felé, Batu seregeinek nyomában haladt.

Jevpatyij a csatlakozott önkénteseket tizedekbe és századokba osztotta, atamánokat nevezett ki, és mindnyájukat kitanította, hogyan harcoljanak a ravasz és találékony ellenség ellen, milyen cselekhez folyamodjanak, s hogyan kerüljék el a tatár csapdát, Jevpatyij harcosainak alig egyharmada volt lovas. De a gyalogosok se maradtak el a lovasoktól, és gyors léptekkel vagy futva, nagy utakat tettek meg.

Jevpatyij sietett. Akikkel találkozott, azokat kikérdezgette, merre kanyarodott Batu véres útja. Mindig tovább kellett menni, közben a lovaknak eleséget, az embereknek kenyeret kellett szerezni, és sietni, hogy mihamarabb utolérjék a fő ellenséget: Batiga cárt.

Az őrök az egyik pihenőhelyen két szerzetest tartóztattak fel. A két barát hosszú fekete csuhája szárnyait bőrövébe dugta, és faháncs tarisznyával vállán délre, a polovec sztyeppék felé vezető ösvényen bandukolt.

Egyikük – hórihorgas és sovány volt, mint egy karó – elöl lépkedett; a másik – alacsony, zömök ember – behunyta vörös, könnyező szemét, pásztorbotja kampóját beakasztotta előtte haladó társa bőrövébe, úgy bicegett utána, és ugyancsak igyekezett, hogy el ne maradjon.

– Hová az ördögbe mentek? – kérdezte tőlük Vaula. – És miért lötyög úgy rajtatok a csuha, mintha nem is a tiétek volna?

A vörös szemű, rőt szakállát húzogatva, előrelépett, megcsuklott derékban, úgy hajolt meg mélyen.

– Ó, testvéreim, hadd mondjam el nektek, hogy mink a tatároknak nevezett garázdálkodó gonosztevők elől menekülünk, akik minden földit könyörtelenül kiirtanak…

– S ezért öltöttetek csuhát?

– Ezek a mi réges-régi csuháink, és azért lötyögnek rajtunk, mert szűkösen táplálkozunk – sipította nőies hangon a magas barát. – Az emberek fösvények lettek, az emberek telhetetlenek lettek, nem tisztelik az egyházi méltóságot. Mi mindent nem láttak szemeink! – folytatta a vörös szemű. – Még az oktalan állatok, de az érzéketlen kövek is sírva fakadnak és jajveszékelnek ennek láttán, ami most történik! Ó, jaj!... Jaj nekünk, jaj!

– Aztán merre visz az utatok? – kérdezte szigorúan Vaula. – A halálból vagy a halálba?

– Ejnye, de elrugaszkodottan beszélsz!... Kijevbe megyünk, testvér, az aranyos Kijevbe, a legfőbb fővárosba! Úgy beszélik, hogy a barátok ott nem éheznek, nem menekülnek, mint itt, hanem a monostor magányában lelik menedéküket, és illően megbecsülik őket... Ez azért van, mert ott a nép istenfélő, teli van jámborsággal, és a gonosz tatárok messze vannak. Ott még a hírüket sem hallották.

– Hát fejszét tudtok-e fogni, vagy a sutba dugtátok? – kérdezte Vaula.

– Sohasem volt még fejsze a mi kezünkben. Nem foglalkozunk mi világi dolgokkal! Mi egyházi dalokat éneklünk, temetési imákat és gyönyörű fohászokat mondunk.

– Azt látjuk, hogy menekültök a szülőföldről, amikor az vérben ázik, amikor a mungalok máglyára dobálják a gyermekeket! – mondta fenyegetőn Zvjaga. – Van a mi csapatunkban is szerzetes: Ratyibor atya. Meg még négy ember levetette a csuhát, parasztköpenyt húzott, és megmarkolta a dárdát. Ti meg mik vagytok? Haszontalan ingyenélők vagytok! Se hasznotok, se eszetek nincs! Tüstént válaszoljatok, hol láttatok tatárt?

– A szuzdali földeken, ó, testvérek! A tatárok és a mungalok ott minden falut elárasztottak, gyújtogatnak, és sanyargatják a keresztényeket.

– És nem félnek?

– Kitől félnének? Azt beszélik, hogy Georgij Vszevolodovics herceg messzire utazott, a belo-ozerói erdőkbe, nagy seregeket gyűjt, de a katonái meg harcos emberei bezárkóztak a városokba, az erős falak mögé... Ehetnénk valamit!

– Jól van! Üljetek a tábortűzhez. Lehet, hogy számotokra is akad valami ennivaló.

A két barát, le sem véve tarisznyáját, letelepedett a tűz mellé; a parázson füstös agyagfazék rotyogott.

– Mit főztök?

– Hát nem látod? Hallevest friss halból!

– Frissből? Milyen öröm, Avraamij atya! Hát akad hal ilyen rengeteg erdőben?

– Hogyne akadna! – válaszolta Vaula. – A csuka meg a sok viza itt, az erdőn sétált, biz’a. Kidűlt az erdő, a hegy meg felállott, és a csuka farkát most tüstént meglátod!

– No hát! Milyen csoda!

A hosszú barát bekukkantott a fazékba.

– Aztán miért nem látszanak a halak a fazékban?

– Minek látszanának? A tarisznyádból kiáll a csuka farka, azt várja a fazék. Add csak ide.

A barát kelletlenül levette tarisznyáját, és dörmögve kiszedte belőle a fagyott csukát.

– Jó emberek adták útravalóul. Hiszen hosszú még az út Kijevig... Egyetek, testvérek, csak eresszetek el minket!

Vaula fogta a halat, dikicsével lekaparta a pikkelyeket, felvagdalta a csukát, és bedobta a fazékba.

– Berántjuk, és lám, nagyszerű halleves lesz belőle. Talán só is van veled?

– Van egy félmaréknyi…

– Add ide a sót is. Már régóta sótlanul eszünk.

A hosszú barát sóhajtozva kivett a tarisznyából egy kis rongyot, kiszórt belőle egy maréknyi sót, aztán gondosan újra elrakta a rongyot. A két barát, fakanállal kezében, a fazékhoz ült.

– Miért sóhajtozol folyton, atyám? – kérdezte Zvjaga.

– Mint az egyszeri kísértet, aki a kihullott haját siratta... Miért sírsz? Talán sóval akarsz megérkezni a másvilágra? És majd ott beszámolsz, hogyan csatáztál a tatár ellen?

– Nem szóltunk semmit! Szívesen adtuk – ijedeztek a barátok. – Csak azt a kegyet kérjük tőletek, ha végzünk ezzel a halleveskével, engedjetek el szépszerivel!

– Ugyan, mi hasznunk lenne belőletek? – szólt Vaula. – Csak bajnak lennétek itt.

A két barát, megfeledkezve a hallevesről, elrakta a kanalát. Sűrűn hányták a keresztet, mindenkinek mélyen meghajoltak, és gyorsan elindultak a dél felé vezető úton.

A szabadlegények nevetgélve evéshez láttak, amikor a fenyőfák között újabb utas tűnt fel. Kantárszáron vezette lovát.

– Ki az, isten hírével? – kiáltotta az őr.

– Futár Kolomnából!

– Te vagy az az ember, akire a legnagyobb szükségünk van! Gyerünk a parancsnokhoz!

A tisztáson tábortüzek égtek, A kikötött lovak oldalvást álltak. A tábortüzek mellett harcosok ültek. Egyikük, aki rövid irhabekecset viselt, szurkos fonállal varrta rongyos csizmáját. A másik egy kövön fente a fejszéjét, a harmadik meg mesélt:

– Odarohant akkor Aljosa vitézhez a hatalmas besenyő dalia, akit úgy hívtak: Regyegya, és fejjel rontott Aljosa vitéz mellének, hogy leüsse. De a fürge Aljosa Popovics megfogta ám Regyegya fejét, a levegőbe emelte Regyegyát, és úgy földhöz teremtette, hogy a dalia rögtön kilehelte lelkét...

A mesélő elhallgatott. Mindenki az érkezet nézte. Még nagyon fiatal volt, bajusztalan. Páncélinget és magas szárú bolgár csizmát viselt. A lova formás, szép, de nagyon elcsigázott.

– Ugye, hosszú utat tettél meg, merthogy a lovad ennyire kimerült? – kérdezte egy szabadlegény, aki a tábortűznél ült.

– Kolomnából jövök. Mint futár megyek Georgij nagyherceghez.

– Miért nyargalsz ilyen kerülő úton? – kérdezte a csizmáját javító harcos.

– Mindenfelé tatárok portyáznak. Kénytelen voltam kerülni...

– Te, fiú, valahogyan nagyon ismerős nekem az arcod.

– Én is emlékszem rád – válaszolta a jövevény. – Nem jártál a Perun Fenyvesben medvevadászaton? Az én apám, Szavelij Gyikorosz, vezetett az erdőben. Jó egészséget, Jevpatyij Kolovrat!

– Csak nem Toropka vagy? No, milyen derék vitéz lett belőled! Mit állsz ott? Ülj ide hozzánk!

Toropka egy fához kötötte a lovát, és leült egy rakás fenyőgallyra a tűz mellé. Apróra elbeszélte Kolomna és Vlagyimir ostromát, menekülését és csetepatéját a mongolokkal. Jevpatyij megkérdezte, hol állnak most a tatár csapatok, és merre vezet Batu útja. Toropka értelmesen elmondta, amit tudott. Jevpatyij ekkor a szabadlegényekhez fordult:

– Felszedjük a tábort. Északnak megyünk!