A ló nyomában

Arapsa olyan biztosan vezette Hadzsi-Rahimot a puszta sztyeppén, mintha már nemegyszer járt volna ezeken a dombokon s a tekervényes, alig észrevehető ösvényeken. Arapsa néha megállt, a nyomokat vizsgálgatta, felment a dombra, és nézte a sztyeppét. A fáradt Hadzsi-Rahim ilyenkor ledőlt a homokra, és sóhajtozott. Végre könyörgő hangon kérdezte:

– Hová vezetsz? Sokáig kell még mennünk?

– A lovam nyomában haladunk. Tudom, hol rejtőzhetünk el. Gyorsan előre!

Az ösvény egy kaviccsal beszórt magaslatra vezetett. Arapsa oldalt kanyarodott, leereszkedett a szakadékba, és sokáig ment egy kiszáradt patak mentén. Felmutatott a dombra:

– Felmászunk, és elrejtőzünk a sziklák mögött. Onnan láthatjuk a sztyeppet.

A szakadék meredek lejtőjén felkapaszkodtak a köves tetőig, és megbújtak a bojtorjánbokrok mögött. Innen körös-körül messzire belátták a sztyeppet.

– Tekints az útra – suttogta Arapsa. – Ezek azok!... Valamit keresnek!...

Négy mongol harcos kocogott a sztyeppen hosszú sörényű, izmos, apró lovon. Vezetőjük előrehajolt a nyeregben, nézte a földet, és meg-megállt. Néha megcsapkodta a lovát, s a lovasok vágtába csaptak át. Csakhamar eltűntek a dombok mögött.

– Az én lovam, az én Akcsiánom nyomában járnak! El akarják fogni. Vártam én ezt! Visszatérhetnek... Ezeken az éles köveken kell továbbhaladnunk, ahol nem láthatók nyomaink…

A vándorok átvergődtek a szakadékokon, azután felértek a síkságra. Az ösvényt széles út keresztezte. Pásztorok terelték füttyöngetve a juh- és kecskenyájakat.

– Itt elvesznek a nyomaink – mondta Arapsa. – Innen eljutunk valami szegényes szállásra, és ott majd megpihenünk.

Az ösvény dombra vezetett, s a tetőről eléjük tárult a zöld síkság nyüzsgő képe. Nagy ménesek legeltek itt. A lovak lassan lépegetve a legelőn, békésen harapdálták a friss füvet. A nyargalászó csikósok hosszú ukrjukukat^[43] lóbálva őrizték a kancákat és a csikókat.

A leáldozó nap ferde sugarai megvilágították a síkságot, amelyen békésen kószáltak a jóllakott, kecses lovak. Különösen örvendetesnek és kellemesnek tetszett a síkság a porlepte sziklák és kopár halmok után, amelyeken nem volt más, csak csenevész, fakó üröm.

A közelben kis tó csillogott, fölötte vadkacsák repültek. A nádas sűrűjéből most váratlanul felnyergelt, kecses fehér csődör mén rúgtatott elő, és harsány nyerítéssel vágtatott el egy fakó lovakból álló ménes mellett.

– Nézd, tiszteletre méltó tanítóm! Hiszen ez az én Akcsiánom! Az én ellopott barátom!...

Arapsa a porba dobva iszákját és köpenyét, lerohant a dombról.

– Várj meg itt... Elfogom! – kiáltotta.

A fakih leült a földre és figyelt.

A csikósok a fehér csődör után vágtattak. Arapsa keresztülfutott a zöld síkságon, a nádasba rejtőzött, átlábalt a patakon, és eltűnt a magas fűben; arrafelé tartott a fehér csődör, amelyet két csikós kergetett.

Háta mögül halk suttogás hallatszott. Hadzsi-Rahim hátranézett… Három görbe lábú mongol közeledett feléje. Egyikük egy kis köteg fonalat gömbölyített le. A fakih még jóformán magához sem tért, a mongolok rávetették magukat, megkötözték, megrázták és talpra állították.

– Látod, vörös gombos kék csapan van rajta! Persze hogy ő az.

– Ez nem ő! Az fiatal, ennek meg csupa szőr az álla...

– Mi közöm hozzá! A kán azt mondta: „Ha találkozol egy kék csapanos, vörös gombos emberrel, gyorsan végezz vele!”

– Vezessük a kánhoz, határozzon ő maga!

– Mit akartok tőlem? – kiáltotta Hadzsi-Rahim. – Szegény dervis vagyok, könyveket másolok!

– Minket nem csapsz be! Honnan vannak rubingombjaid? Egyetlen ilyen gombért egész falka pompás kancát lehet venni!

– Tartsátok meg magatoknak a csapant és a gombokat! Nem az enyém...

– Mit tétováztok? – kiáltotta az odanyargaló negyedik mongol. – Siessetek, errefelé vágtatnak a kán csikósai. Dobjatok kendőt a fejére! Hajlítsátok a sarkát a tarkójához!...

Hadzsi-Rahim többet nem hallott. Erős karok megragadták, tarka kendő takarta arcát. A fényes nap fellángolt előtte, és ezernyi szikrává hullott szét.

Hangzavar, kiáltozások, hangos kutyaugatás, gyötrő fájdalom egész testében, és a fakih elvesztette eszméletét.