„Siess!”

A kulcsár atya szűk cellájának birkabőrrel letakart fekvőhelyén, maga alá húzott lábbal ült a testes, súlyos Szubudaj-Bagatur. Az öreg hadvezér mozdulatlan, meredt szemmel bámulta a megvetemedett deszkára festett régi ikont. Szent Vlaszijt, a házi- és más állatok védelmezőjét ábrázolta a kép.

– Ez az isten elkel a mi mongol uluszainkban is! – mondta hangosan önmagának Szubudaj, és fürkészően nézte Vlaszij szigorú, sötétbarna arcát és felfelé kunkorodó, gubancos, ősz szakállát. – Ez igazi, nekünk való, mongol isten. Szereti és óvja a jószágot, vigyáz a tehenekre és a birkákra s a lovakra is. Pedig a mi lovainknak szükségük van védelmezőre, különben elpusztulnak itt, az uruszutok országában, ahol az utakat lápok és hegy magas fenyők zárják el. A hara-kun^[156] haragból és ostobaságból felgyújtja a gabonakereszteket meg a szénaboglyákat... Mondd, Szaklab, te magad is uruszut vagy, miért csinálják ezek ezt? Nem jobb, ha behódolnak Batu kánnak, a mongolok urának?

Az ajtó melletti padkán ülő sovány rabszolga egykedvű, álmos hangon válaszolt:

– Én már negyven éve nem jártam erre. Most semmit sem tudok arról, hogyan gondolkoznak szuzdali parasztjaink. Örökösen veled kóborlók a nagyvilágban, nem beszélgetek az emberekkel. A fazekakon meg a kuktákon kívül semmit se látok.

Szubudaj tovább oktatta a rabszolgáját:

– Mindent elfelejtettél, Szaklab! Ez nem helyes. Mindenre kell emlékezni, és mindent meg kell magyarázni a gazdának. – Szubudaj kihúzta magát, és éles, parancsoló hangon folytatta: – Menj és nézd meg, helyükön állnak-e a nukerek, nem szunyókálnak-e? És azonnal gyere vissza hozzám!

– Tudtam előre! Még éjszaka sincs nyugta az embernek! – dörmögte Szaklab kifelé menet.

Szubudaj összehúzta szemét. Feje elnehezedett, kinyílt a szája. Elaludt, és álmában a sztyeppét látta... a végtelen, szürkéskék sztyeppét, a szélben himbálózó magas, sárga virágokat. A bíborpiros nap már lement a lila dombok mögött, és becsukta ajtaját. Antilopcsorda haladt a sztyeppén át, ugrált a nap felé. „Siess, száguldj a faluig, míg nem bújt el teljesen a nap!” – suttogta egy hang. Kinyújtja karját, hogy visszatartsa a napot. Karja átnyúlik az egész sztyeppén, és kezében lándzsa van. A lándzsa hegye keresztüllyukasztja a napot... De ez már nem a nap, hanem Kofa, rjazanyi vojvoda véráztatta feje... A nukerek sebesülten fogták el a vojvodát, de az tovább harcolt, amíg a vasgyúró Togrul kardcsapással le nem vágta az öreg vojvoda fejét... A fej kinyitotta szemét, gúnyosan kacsintott, és ezt suttogta: „Siess! Különben megreked a hóban szerencsétlen sereged...”

Durván zörgettek az ajtón. A mécs lángja himbálózott, árnyak ugráltak a mennyezeten. Hóval borított, hatalmas termetű mongol nuker lépett a cellába. Megbotlott a pad lábában. Prémkucsmájának ellenzője elfödte fülét és arcát. Csak fekete, fagyott, foltos orra meg nehezen mozgó szája látszott.

– Figyelem és engedelmesség!

– Hallgatlak – mondta egykedvűen a hadvezér.

– A fekete uruszut sámán két szót hajtogatott: „Bajza^[157], Szubudaj.” A fekete sámán idetolakodott. Arapsa százados azt parancsolta, hogy vezessem eléd.

– Hol a fekete sámán?

– Itt, mögöttem! – a mongol oldalt lépett. Ott állt, ugyancsak teljesen hólepetten, a fekete barát, hosszú pásztorbottal, tarisznyával a hátán. Fekete süvege sűrű szemöldökére volt húzva.

Szubudaj hunyorogva nézte a barátot. Az levette süvegét. Őszbe csavarodó fürtjei és hosszú, fekete szakálla nagyon ismerős volt. Tatárul szólalt meg:

– Bajza, Szubudaj-Bagatur! Fontos hírek.

– Menj! – mondta a hadvezér a nukernek. – Várj az ajtó előtt. Majd hívlak.

A mongol, óriási csizmájával topogva, kiment. Az ajtó bezárult. A szerzetes körülnézett, levette bő felsőruháját, odalépett Szubudajhoz, és leült melléje a fekvőhelyre.

– Szerzetesnek öltöztem. Megáldottam a parasztokat. Folyton a kezemet csókolgatták.

– Tovább, Galib konaz!

– Mindenkit megkérdeztem, hol van Georgij Vszevolodovics nagyherceg. Mindenhol ugyanezt a kérdést hallottam: „Hol van Georgij herceg? Hol gyülekezik a sereg?” Mindenki, aki csak képes rá, lándzsát és fejszét élesít. Mindenki csapatostul észak felé tart. Én is siettem. Ahol tudtam, szánra ültem, ha meg nem akadt útitárs, gyalog folytattam utam, csak hogy kedvedben járjak.

– Tovább, Galib konaz, tovább!

– A parasztok, akik a szánjukon vittek, így beszéltek: „Imádkozzál értünk, hozz nekünk győzelmet!”

– Elég erről! Hol van Gjurga konaz?

– Áthatolhatatlan őserdők ösvényein át elérkeztem…

– Hová?

– A Mologa folyóhoz.

– Mologa? Hol van a Mologa?

– Észak felé... A fontos hírekért egy zsák aranyat ígértél nekem.

– Még nem hallottam fontos híreket. Te csak jársz-kelsz, és az egésznek semmi értelme.

Gleb herceg hallgatott, és bizalmatlanul nézett a hadvezér merev arcába. Horgas ujjait előrenyújtotta, várta a megígért aranyat.

– Nagy bűnt veszek a lelkemre! Saját népem ellen cselekszem. A másvilágon ezért tüzes vasvillával sütögetnek az ördögök.

– Jól teszik! Megérdemled.

– Várom az aranyat.

– Megadom. Sokat adok. Mondd el, amit tudsz.

– A Mologa a Volgába ömlik, a Mologába pedig a kis Szity folyó. E mellett a kis folyó mellett fekszik Bozsenka falu. Egy régi templom van benne. A templom mellett, a pópa házában lakik Georgij Vszevolodovics herceg. Ugyanott gyülekezik a hadsereg.

Szubudaj visszahőkölt. Szeme felfelé fordult, mintha a régi, pókhálós gerendamennyezetet nézné. Bal kezével benyúlt a kebelébe, előhúzott egy kopott bőrzacskót, amely tarka zsinórral volt bekötve. A zsinór végén sárga borostyángömb...

– Itt van háromszáz arany. A felét megkapod most, a másik felét, amikor odaérünk ahhoz a Szity folyócskához. Te mutatod az utat. Ha becsaptál: a Szity folyónál villára szúrnak, és elégetnek a máglyán. Az én mongol nukereim nagy örömmel égetnek el téged elevenen.

Gleb herceg hebegve suttogta:

– De ez nagyon kevés!

– Ha nem akarod, ne vedd el!

Szubudaj fél kézzel, fogai segítségével ügyesen kibontotta a zacskót, olvasatlanul a térdére öntötte az aranypénz felét, felmarkolta, és a herceg felé nyújtotta. A herceg mindkét tenyerét odatartotta.

– Csakis az ügyem érdekében fogadom el ezt az aranyat – mondta a herceg. – Mert, ugye, a hadjárat után te, Szubudaj-Bagatur, segítesz nekem abban, hogy én legyek a rjazanyiak, szuzdaliak és a többiek nagyhercege? Hiszen csak ezért segítek nektek, hogy elpusztítsátok ellenségemet, a vlagyimiri Georgij herceget.

– Holnap holnap lesz, majd akkor elhatározzuk, hogy mit csináljunk.

Erősen kopogtattak az ajtón, s a beszélgetés félbeszakadt. Valaki izgatottan verte az ajtót, és így kiáltott:

– Bajza, bajza! Szubudaj-Bagatur! Bajza!

A szerzetes gyorsan eldugta a pénzt. Szubudaj-Bagatur felállt, és elhúzta a fareteszt. I La-he, a kínai nő, fekete selyemsálba burkolva, berohant a cellába. Térdre esett, és lihegve kapkodott a hadvezér ruhája után, Szubudaj eltolta a nőt, kiengedte a szerzetest a cellából, és nyugodtan becsukta az ajtót.

– Szerencsétlenség! Szörnyű szerencsétlenség! – dadogta a kínai nő, fuldokolva a sírástól. – Az uruszut istennek ebben az átkozott házában a sámánok mérget itattak a dzsihangirral. Megőrült és dühöng. Karddal rohangál, levág mindent, amit lát, összetöri az uruszut isteneket, és falhoz vágja a padokat.

– Nem tartozik rám! – válaszolta hidegvérűen Szubudaj. – Én csak hadi tanácsadó vagyok. Otthon úgy viselkedik a dzsihangir, ahogy neki tetszik.

I La-he tovább zokogott, és nem engedte el Szubudaj ruháját. Az öreg kíváncsian nézte az asszony finom, sápadt arcát, kis száját és két fogát, amely előreállt, mint a nyúlé.

– Miért sírsz? Sajnálod az uruszut isteneket?

– Mit tett, mit tett! A dzsihangir tébolyában megparancsolta, hogy kötözzék meg a kis Julduz-hatun kezét meg a lábát...

– Joga van hozzá. A férj azt csinál a feleségével, amit akar.

– Az én gyenge úrnőmet ahhoz a nukerhez kötözték, aki őrt állt az ajtajánál... Kidobták őket a kertbe, a hóra, ahol vérebek szaladgálnak. Mindjárt jön Beki sámán meg a segédei, és megfojtják Julduz kánnét s a fiatal nukert.

– Semmi közöm hozzá. Én a háborúban veszek részt, de a dzsihangir feleségeinek jurtájában a sámánok és a kínai eunuchok rendelkeznek.

– A dzsihangir nem hallgat másra, csak rád, Győzhetetlen! Mentsd meg Julduz-hatunt! Esküszöm, semmiben sem bűnös: a nuker az édes testvérbátyja!

– Hiába jöttél hozzám, kínai asszony! Keresd meg Hadzsi-Rahimot, aki könyvet ír Batu kán hadjáratairól. A fakih Batu kán tanítója, a dzsihangir tiszteli. Ő majd ad orvosságot, amitől Batu kán meggyógyul, és megbocsát kis feleségének.

– Hová fussak éjszaka, amikor mindenhol őr áll?! Hol találom meg most rögtön Hadzsi-Rahimot? A sámánok ma fojtják meg az én kis úrnőmet, holnap már semmiféle orvos nem menti meg!...

A kínai nő lerogyott, és kétségbeesetten zokogva rázta fejét. Szubudaj óvatosan kikerülte, kinyitotta az ajtót, és odaszólt az őrségen álló nukernek:

– Fuss a jurtadzsikhoz! Mondd, hogy tüstént jöjjenek hozzám! Mind!

– Figyelem és engedelmesség! – válaszolta a nuker, és fegyverét csörgetve elrohant.