Asszonyi tanács

Amikor Nazar-Kjarizek visszaérkezett a jurtájába, már egész sereg kipcsák tolongott körülötte. A szomszéd táborokból is odaszaladtak, hogy megnézzék azt a szerencse fiát, aki kiszabadult a mindenható kádi erős hurkából. Mindenki meg akarta érinteni a ló kantárját, azét a lóét, amelyen csípőre tett kézzel, kecskebőr bundában, övén görbe szablyával az öreg Nazar hazanyargalt.

– Ki mentette meg Nazart? Hol az a bátor ember?

– Az ifjabbik fia, Muszuk! Kardjával átvágta a kötelet, és a tömeg kővel dobálta a kutya hóhérokat.

– Melyik fia?

– Ott megy mellette. Merész, szép fiú! Bajander kán dzsigitje…

– Akkor talán nem lesz semmi baja! Bajander kántól jobban félnek, mint a főbírótól.

Nazar méltóságteljesen és ünnepélyesen lovagolt jurtája felé. Most teljes dicsőséggel mutatkozhat a felesége előtt. Hiszen az asszony váltig mondogatta, hogy ne menjen sehová, mert vén kecske már, és nem való semmire. És most éppen olyan hírneves emberként érkezik haza, mint maga Bajander kán!

Kiz-Tugmasz azonban, mihelyt meglátta Nazart, olyan keserves zokogásra fakadt, mintha holtan hozták volna haza a férjét.

– Jobb lett volna, ha meghalsz, semmint hogy nap nap után mindenféle csínyt eszelsz ki! Hát nem helyesen szóltam, amikor kértelek, hogy ne menj te háborúba? Még a városba sem értél, és máris a kötélre kerültél! Többé egy lépésnyíre sem mégy a jurtából és tőlem!...

– Hiéna ez, nem asszony! – kiáltotta Nazar. – Semmit sem ért meg! Ha megmenekültem a kádi kötelétől, ez azt jelenti, hogy nagyszerű út vár rám! Én most már se kardtól, se nyíltól nem rettegek! Visszajövök a háborúból, ha nem mint kán, akkor mint batir, és egy egész ménesre való válogatott lovat hozok. Mindenki ünnepelni fog: „Szalam, fényességes batir, Nazar-bej!” Már holnap elmegyek a mongol fővezérhez, Szubudaj-Bagaturhoz. Ő majd méltó helyet ad nekem seregében!

– Undorító hallgatni téged, vén, üres tök!

Kiz-Tugmasz reménytelenül legyintett, és eltűnt a jurtában.

Nazar az ajtó mellé ült. Tolongtak körülötte a szomszédok, és az öreg hosszasan elmesélte, hogy Bajander kán a válogatott ménesének legjobb öt lovát fiainak ajándékozta, hogy a kán megölelte, és bátyjának meg atyjának nevezte, és megkérdezte tőle, hogyan vezesse jobban ötezer főnyi csapatát, és milyen úton. Mindenki tátott szájjal hallgatta, csodálták az öreg Nazar találékonyságát és merészségét, s azt mondták, külön csapatot kellene alakítani az öreg parancsnoksága alatt, mert ez a csapat különösen szerencsés lesz, és nagy zsákmánnyal tér majd vissza.

Késő este, amikor a kíváncsiak már elszéledtek, Kiz-Tugmasz odaült Nazarhoz, megsimogatta a kezét, és ezt suttogta:

– Mi vonz téged a háborúba? Maradj itthon!

Nazar dagadozott a fontoskodástól, és hajtogatta, hogy holnap azért mégis elmegy a legfőbb mongolhoz, Szubudaj-Bagaturhoz. Mivel Kiz-Tugmasz tudta, kicsoda Szubudaj-Bagatur, és mik a rigolyái, így szólt:

– Ámbár ez a vezér gazdag és tekintélyes, mégse menj hozzá üres kézzel. A gazdagok szeretik az ajándékot, s ha egyebet nem, egy tojást vigyél neki! Akkor meghallgat. De tudod-e, mit vigyél neki? A hosszú lábú kakasunkat! Igaz, hogy vén, és alig van tolla, de ez bokharai fajta. Reggelente olyan ércesen kukorékol, mint a müezzin a minareten. Lehet, hogy a kakas csakugyan szerencsét hoz neked…