Végzetes nap

1238. II. JURIJ (A SZUZDALI, AZAZ VLAGYIMIR: NAGYHERCEG)

…A SZITY FOLYÓNÁL VERESÉGET SZENVEDETT;

A HERCEG LEGKIVÁLÓBB EMBEREIVEL EGYÜTT

ELESETT A CSATA MEZEJÉN. OROSZORSZÁG SORSA

KÉT ÉS FÉL SZÁZADRA MEGFECSÉTELTETETT

[K. MARX KRONOLÓGIAI JEGYZETEK]

Batu kán tumenje élén vágtatott a csata színhelyére. Hiába beszélt a lelkére Szubudaj-Bagatur:

– Emlékezzél bölcs nagyatyádra. Ő sohasem nyargalt a sereg előtt, mint egy részeg nuker, aki a bátor fickó dicsőségét keresi. Nagyatyád mindig hátul lovagolt, az ő vasból való, legyőzhetetlen tumenjei mögött, mesterien irányította azokat, és segítséget küldött oda, ahol a döntő ütéssel kellett lecsapni. Emlékezzél, ifjú, oktalan nagybátyád, a könnyelmű Külkan kán sorsára. Ki akart tűnni vakmerőségével, és anélkül, hogy az ügynek használt volna, nyilat kapott a torkába...

Batu kán hallgatásba burkolózott, majd kelletlenül válaszolt:

– Nem akarom, hogy Burundaj temnik kihúzza a zsebemből az új, nagy győzelmet.

Batu kán harcosai akkor vágtattak a Szity folyó felé, amikor még kétséges volt a tatár győzelem. Az uruszutok elszántan verekedtek, a tatárok közt zűrzavar támadt, Burundaj temnik nem tudta összegyűjteni szétszóródott lovasait, hogy egyetlen csapással megtörje a makacs ellenség ellenállását.

A két új tumen eldöntötte a hatalmas ütközetet. Az uruszutok visszavonultak, legurultak a folyó meredek partjain, és futottak az erdőbe. Nem volt annyi erejük, hogy a friss tatár csapatoknak ellenálljanak. Nem volt vezetőjük, aki össze tudta volna gyűjteni őket, és a harcosokat egységesen irányította volna a veszélyes helyekre. Lehullt a fekete lobogó, elesett Georgij herceg, elfogták a bátor és tapasztalt Vaszilko herceget. Az orosz sereg már rendezetlen tömeggé vált, ahol mindenki úgy verekedett, ahogy tudott. A harcosok bátorsága és odaadó önfeláldozása már hasztalan volt.

Batu kán felkaptatott a dombra, és onnan figyelte, milyen kiáltozással, üvöltéssel rontanak elő a tatár harcosok, hogyan csendesedtek el, amikor az uruszutokra vetették magukat, és mennyire teljes szótlanságban történt az őrjöngő mészárlás. A havas síkot csupán a súlyosan sebesültek jajveszékelése és sóhajtozása töltötte el szörnyű hangokkal.

Burundaj temnik leszállt lováról, és lassan felment a dombra. Amikor a komor és mindig mogorva Burundaj Batu kán közelébe ért, fél térdre ereszkedett, és megcsókolta Batu lovának patkóját. Burundaj ezután megfordult, kísérő nukerje kezéből átvette azt a kis, aranydíszítéses acélpajzsot, amelyen Gjurga herceg feje feküdt, s a pajzsot feje fölé emelte.

Batu kán a távolba nézett, mintha észre sem venné Burundajt.

– Miért ég az uruszut isten háza? – kiáltott fel elégedetlenül Batu kán. – Megparancsoltam, hogy az uruszut sámánokat kíméljék, és vigyázzanak rájuk, hogy a mongolok nagykagánjáért imádkozzanak!

Burundaj némán tovább állt fél térdén, és feje fölött tartotta a pajzsot. Batu kán tekintetét Gjurga uruszut herceg fejére fordította. Sötét vérrel áztatott, fekete szakállas arc, göndör fürtök; úgy látszott, hogy a herceg távol a bánattól és fájdalomtól – alszik.

Batu kán hirtelen lehajolt, és megragadta a levágott fej fülét.

– Kilyukasztott fülek!... Olyan ajándékot hozol nekem, amelyet már a lovad farkán cipeltél? Gúnyolódni akarsz?... Takarodj!

Batu kán ráütött a pajzsra. A fej leesett, legurult a domb lejtőjén, és megállt a hóban. Burundaj sárga, dühös arccal, kétrét hajolva, apró, tiszteletteljes léptekkel odábbállt.

Batu kán kísérete kíváncsian figyelte, mit csinál a dzsihangir, hogyan önti ki mérgét.

Batu kán azonban nyugodtan, kifürkészhetetlen arccal tovább figyelte a csatát. Az uruszutok mindenhol visszavonultak, a meredek parton gyorsan lefutottak a jégre, felkapaszkodtak a túlsó partra, és az erdő mélyébe menekültek. A tatárok egy némelyiküket utolérték, megverekedtek velük, levágták őket, és továbbszáguldottak. A havas tisztásokon elesettek tetemei hevertek.

A dzsihangir látni óhajtotta az elesetr Gjurga herceg holttestét, és elindult lefelé a dombról. A dzsihangir szürke lova óvatosan haladt a havon, emelgette lábait, és keresztülugrott a fekvő tetemeken. Burundaj előrelovagolt, mutatta az utat.

Az uruszut herceg holtteste körül két harcos marakodott. Az egyik már lehúzta a herceg egyik piros csizmáját, a hóna alá szorította, és le akarta húzni a másik fél csizmát. Társa ellökdöste, és az arcát verte. A két harcos elkeseredetten marakodott, és annyira feldühödött, hogy nem veue észre a közeledő dzsihangirt.

– Fogjátok le őket! – parancsolta Batu kán. – A pár csizmát pedig vigyétek az én málhámhoz…

A nukerek leugrottak lovukról, és rávetették magukat a verekedőkre. Batu kán így szólt:

– A mongol hadseregben, a világ hatalmas meghódítójának harcosai között nem lehet civakodás, marakodás, tolvajlás vagy gyilkosság. Ha mongol harcosok egymással kezdenek verekedni, hogyan győzhetnek akkor? Szigorúan be kell tartani Dzsingisz kán bölcs Jaszá-jának törvényeit. A bűnösökre egyforma büntetés vár: a halál! Ragadjátok meg, és tüstént végezzétek ki őket.

A nukerek az egyik marakodót nevetve a fejére állították. A régi, foltozott, magas sarkú sárga csizmák a levegőben kalimpáltak. A lefogott ember lihegve, kapálózva kiáltozta, hogy ő nem bűnös, Buri a bűnös, a kipcsák, a disznó és sakál fia.

Két markos mongol az elítélt sarkát a tarkójához feszítette. Száraz reccsenés hallatszott. Az átható kiáltozás félbeszakadt. Ugyanez ismétlődött a másik marakodóval, aki azt kiabálta, hogy ő Buri-baj, a kakasőrző Nazar-Kjanzek fia. Még néhány átható kiáltás, egy reccsenés, és a kivégzettek nyitott, csodálkozó szemmel maradtak fekve a havon.

Az ütközet befejeződött. A mongolok megsemmisítették az utolsó uruszutokat is, akik még folytatták az ellenállást, noha minden oldalról körül voltak véve.

Batu kán ellovagolt az uruszut erődítés mentén, ahol egymás mellett hevertek a harcosok és lovak tetemei, átkelt a folyó túlsó partjára, és megállt a leégett templom helyén füstölgő zsarátnok halomnál. Itt óhajtott pihenni. A nukerek az uruszut sámán házában fagyott birkát találtak, fanyársra szúrták és megsütötték.

Szubudaj-Bagatur, aki Batu kán mellett ült egy nemezpokrócon, az égre mutatott, és így dörmögött:

– Az uruszut sámánok mégiscsak nagyon erősek, és ártanak nekünk. Itt az ideje, hogy továbbálljunk ezekből a rengeteg erdőkből.

– Először beveszem Novgorodot – válaszolta Batu kán.

Délre megfordult a szél, szétkergette a szürke felhőket, és tavaszias, azúrkék égen ragyogón sütött a nap. A meleg aranysugarak végigkúsztak a havas síkságon, mindenfelé apró patakocskák csörgedeztek. A lovak térdig süppedtek az olvadó, kásás hóba.

Néhány fekete varjú leszállt a hóborította holttestekre. A tatárok borotvált tarkójukat vakargatták, lehúzták csizmájukat, s a levegőbe szagoltak:

– Meleg idő szállt ide a mongol sztyeppékról... Nézd, a fekete madár iderepült, s a farkán elhozta a tavaszt!

Sűrű kongások zengtek a rézgongokon; visszakozót és új sorakozót jelentett ez. A vasfegyelemben tartott tatárok káromkodtak, hogy megfosztják őket a zsákmánytól, de abbahagyták a holttestek kifosztását, lovukra pattantak, és vágtában siettek a falu helyén levő füstölgő zsarátnokhalmok felé. Ott, egy épségben maradt fehér épület mellett, réz- és aranyverettel csillogó rúdon magasodott a dzsihangir sárgaló-farkas buncsukja.

A századosok mindenfelé nyargalásztak, külön csapatokba gyűjtötték a harcosokat. Kiáltások hallatszottak:

– Megyünk a gazdag Novgorodba! Gyorsan el innen, ezektől az átkozott ingoványostól! Gyorsan! Vagy mind itt pusztulunk!

A tatárok rekedt kiáltozással gyorsan tizedekbe és századokba sorakoztak. Néhányan elfogott, sovány lovat húztak maguk után pányvával.

A dzsihangir buncsukja csakhamar elöl a testőrszázadnál lengett és repdesett. Batu kán komor, kifürkészhetetlen arccal lovagolt almásszürke lován. Összehunyorított szemmel nézegette az évszázados fenyves ösvényét.

Batu kánt az öreg, legyőzhetetlen Szubudaj-Bagatur és a bizalmas kánok követték. Távolabb húzódott a tatár harcosok végtelen hosszú lánca…