Hajtóvadászat

...TALÁLÉKONY VOLT:

FOGTA A FESZES ÍJAT ÉS KIVETT

TEGZÉBŐL EGY ACÉLHEGYÜ NYILAT,

AZ ÍJAT FÜLÉHEZ EMELTE...

ÉLESEN PENGETT AZ IDEG,

S A NYÍL A HARCOS SZÍVÉBE REPÜLT.

[RÉGI OROSZ ÉNEK]

Toropka Román Ingvarevics herceg rjazanyi csapatával érkezett Kolomnába. Továbbra is a herceg futárja maradt. A herceg kedvelte az ifjút pontosságáért és gyorsaságáért.

– Bármit parancsol is az ember Toropkának – mondogatta a herceg –, mindent elvégez. Talán még a tüzes pokolba is elmenne, hogy valami bámészkodó ördögfiókát fogjon.

Toropka legkedvesebb társa a szépséges pej csődör volt, amely kihozta őt a tatárok fogságából. Toropka gondozta, dédelgette a lovat; ő maga gyakran éhezett, de még az utolsó darab kenyérhéjat is odaadta a lovának. Kolomnában mind nehezebben lehetett kenyeret és szénát szerezni, s a ló soványodni kezdett. A lakosok takarékoskodtak a kenyérrel, és eldugták, mert nem tudták, meddig húzódik el az ostrom. Sok ember verődött össze a városban, hiszen a környékbeli falvakból is a városba húzódtak a menekültek. Az emberek már lóhúst ettek.

Toropka, hogy megmentse kedvencét, elhatározta: vállalja a legveszélyesebb feladatot, teljesíti a legnehezebb parancsot is, csak hogy kijusson a városból. Lova nyerge és szerszáma mindig készenlétben volt, s az útra való árpával teli átalvető bőriszákokat szorosan átszíjazta, nehogy vágta közben leessenek.

Toropka gyakorolni kezdte a nyilazást azzal az íjjal, amit egy elesett mongolnál talált. Nyílvesszőt könnyen szerezhetett: elég sok repült be mindennap a mongol táborból, elég sok eltalálta a falon levő harcosokat.

Toropka egy fűrészporral tömött zsákot erősített a falra, és gyakorolta, hogyan találja el lóhátról. Eleinte ez lehetetlennek látszott: a kőszáli kecske fekete szarvából készült mongol íj nagyon feszes volt. Toropka csak a nyílvessző feléig tudta megfeszíteni, a nyíl lankadtan repült, és hamar a földre esett. A mongolok nem az íjat feszítették meg, az íjhúrt álluk alatt tartották, és bal kezüket hirtelen kiegyenesítették. Amikor az íjhúr a jobb fülükhöz ért, eleresztették a nyilat, amely most sivítva repült, és bármely célba behatolt. Toropka lassanként begyakorolta magát.

Roman herceg egy napon hívatta Toropkát, s egy vörös rongyba csomagolt, összehajtogatott papírt adott át neki.

– Nemhiába neveztek el ürge-fürge Toropkának, Vszevolod herceg fontos dolgot bíz rád. Holnap váratlanul rátörünk a tatárra. Heves tusa lesz. A tatárok nem veszik majd észre, amikor a csetepaté alatt átvágtatsz a folyón a fenyőerdő felé. Ott, a vadászösvényeken keresztül, igyekezzél észak felé. Vszevolod herceg ebben az írásban arról értesíti apját, Georgij Vszevolodovics nagyherceget, hogy mennyire nehéz a város védelme, és segítségét kéri. A tatárok Kolomna felé özönlenek, és hamarosan elnyomnak minket. Kirzsacs, Rosztov, Uglics legyen az útirányod. Oda még nem értek el a tatárok, és szabad az út. Egy-két hónapig még kitartunk. De ha addig nem ér ide a nagyherceg, egymagunkban mind elpusztulunk itt, később nem lehet megmenteni minket. Benned van a reménységünk, hogy idejében odaérsz, megkeresed a nagyherceget, és visszatérsz a druzsinájával a segítségünkre.

A kijelölt napon, hajnal előtt, még sötétben, fegyveres lovasokkal teltek meg a városkapu felé vezető utcák.

Toropka és vele a herceg meg három apródja közvetlenül a kapunál tartózkodott. A három apród is azt a parancsot kapta, hogy a sötétben jusson keresztül a tatár őrszemeken, és három más-más városba vigye el az írást.

Még éjszaka hóvihar tört ki. A hó elvakította a lovasokat. Kévésükön volt páncéling, a legtöbbje csak irhabundát viselt, vas- és csontlemezekkel a mellen és vállon.

– No, mire várunk még?! – zúgták a rekedt hangok. – Hé, őrtálló, nyisd ki a kaput!

Csörömpölve, csikorogva nyikordultak meg a kapu rozsdás sarokvasai, s a két tölgyszárny utat tárt a baljós, sötét pusztaság felé. Ott rejtőzött a halál. Ezer és ezer ferde szem vart ott, és éles, görbe szablyák.

Toropka pej lova a többi lovas után haladt. A csapat élén Roman Ingvarevics herceg lovagolt testőreivel körülvéve. A csapat ismerte feladatát: rátörni a folyó túlsó oldalán, az erdőben alvó tatár táborra.

A csapat ügetni kezdett, a lovasok felzárkóztak, szorosan egymás mellett haladtak. A fehér havon fekete alakok mutatkoztak. Az alacsony felhőkkel borított égbolt keleten világosodott.

Amikor Toropka a folyó közepére ért, elkanyarodott, és meggyorsította lova futását. Hirtelen, egészen a közelében egy magas, éles hang így kiáltott:

– Khu-khu, khu-khu, mongolok!

A jégen paták kopogtak. Előtte lovasok mozogtak, akik érthetetlen nyelven kiáltoztak egymásnak.

Toropka hirtelen oldalt fordult, de elöl, a jégen, megint emberek és lovak körvonalai bukkantak fel. Toropka visszafelé vágtatott, mert a homályban észrevette a kitaposott ösvényt, és arra száguldott; féltette a pejt, hogy elvágódik a csúszós jégen.

Oldalról három mongol repült Toropka felé. Nyilak süvítettek a füle mellett. A pej vágtatott, keresztülugrott a buckákon és jégtáblákon. A tatárok egy ideig dühödten ordítva követték, de aztán elmaradtak. Toropka visszafogta lovát. Megállt. Hallgatózott. Elölről megint tompa kiáltozás és lódobogás hallatszott. Toropka ismét irányt változtatva vágtázott, és elszáguldott a lovukat kantárszáron tartó mongolok előtt. Örvendező kiáltások hallatszottak:

– Tüljab -Birgen! A lovad feléd nyargal! Fogd el!

A mongolok lovukra pattantak, és Toropka után robogtak. Mindannyian kitűnő lovon ültek, könnyen üldözték, és az egyik lovas majdnem utolérte. A pejnek már fogytán volt az ereje. Toropka a lóra bízta, melyik utat választja. Hátranézett, meghúzta az íjat, és fejre célozva, kilőtte a nyilat. A lovas felkapta két karját, és lezuhant a lováról. A mögötte nyargaló mongolok vadul felüvöltöttek:

– Jaj! Jaj! Külkan kán! Megölték Külkan kánt!

A pej már kikerült az üldözésből. A mongolok lemaradtak.

Toropka bekanyarodott a befagyott mellékfolyócskára, amely mentén járt út vezetett a sűrű, part menti bokrok között. Ismerős hely volt ez. Az örökösen kanyargó folyócska azokban az ingoványos mocsarakban eredt, ahol szülőfaluja, a Perun Fenyves volt. A ló nehezen fújtatott, lépésbe ment át, majd megállt. Körös-körül csendben szunnyadtak a hólepte, vén fenyők. Az ég világosodott. Egy-egy magányos tölgyön még megmaradt száraz levelek közt susogott a szél.

Toropka, visszafogva lovát, a vadászösvényen haladt, és minden levélzizzenésre élesen figyelt.

„Miért jöttem a Perun Fenyves felé? – gondolta magában. – Mi vonzott ide, miért tértem le az észak felé vezető útról? Talán Vesnyanka szürke szeme miatt? Nem, a mongolok kergettek le az útról, és a falum nincs messzire. Miért ne keresném fel? Talán életben maradt valaki, és elmondja majd, mi történt arra mifelénk?”

Déltájban félreeső, veszélyes helyekre ért. A mocsarat jég borította. Csak az ingoványos „ablakok” feketélltek, és furcsa, kanyargó felhőcskék füstölögtek belőlük. Toropka óvatosan léptetett a kecskeösvényen, mert tudta, hogy egy meggondolatlan lépés, és a ló belezuhan valamelyik feneketlen „ablakba”, ahonnan nincs menekülés.

Végül a fák közötti tisztásról meglátta a Perun Fenyves közelében levő ismerős, évszázados tölgyeket. Toropka úgy lovagolt a faóriások felé, mint régi barátaihoz. Megtalálta a fáknál a nagy fabálványt is, amely előtt az ősök imádkoztak. Valaki nemrégiben lesöpörte a bálványról a havat, s a seprű ott hevert mellette. A szobor kidülledt szeme az égnek meredt, s az arca szinte panaszkodott: „Miért döntöttek le engem?”

A hóban körös-körül friss nyomok látszottak. Nyilván bocskoros asszonyok és gyermekek futottak erre nemrég. Toropka bátrabban hajtotta lovát, és felléptetett a dombra.

A kunyhócskák fele leégett. Csak a falu szélén állók maradtak épen. Ki gyújtotta fel a viskókat? Kinek volt jó az, hogy a szegény erdőlakókat kikergesse a fagyba?

Szavelij Gyikorosz kunyhója eltűnt. A helyén csak a kormos, hasas agyagpest meredezett, és egy magas rúd, tetején seprűvel. Körös-körül félig behavazott, üszkös gerendák.

Egy loncsos, fakó színű kutya csaholva rohant Toropka elé. Valamerről több más kutya válaszolt az ugatásra. Nem a Tarka ez? Hát él még? A Tarka megismerte fiatal gazdáját, ugrálni kezdett, és a nyereg felé kapkodott.

Toropka a füstös kunyhó felé közeledett, ahol valaha Zvjaga lakott. Az ablak résén vékony fénysáv szűrődött ki. Toropka odalovagolt az ablakhoz.

– Hé, emberek! Nyissatok ajtót, ha éltek! Idevalósi jött meg, fogadjátok!

Vékony gyermekhangok suttogása hallatszott:

– Ne nyisd ki, anya! Hátha rossz ember? Először kérdezd meg, kicsoda?

Az ablakocskán kihangzott:

– Hát te ki vagy? Honnan jössz?

– Nem akarsz talán megismerni? Én vagyok, Toropka, Szavelij Gyikorosz fia! Hamar nyissatok ki. Nem érek rá. Tovább kell nyargalnom.

Kattant a zár, kinyílt az ajtó. Zvjaga magas, sovány felesége rongyos subájába burkolózva, kantárszáron fogta és az eresz alá vezette a lovat.

– Széna van?

– Akad egy kevéske, lelkem. Mindjárt hozom. Minek őrizgetném már: a lovunkat meg a tehénkénket is levágták a gonoszok. Gyere a házba.

A füstölgő szilács egyenetlenül égett, hol pislogott, hol meg vöröses lángra lobbant. Zvjaga felesége és három lenszőke gyermeke körülülte Toropkát. A gyerekek tátott szájjal bámulták, ujjukkal megérintették a páncélingét, a csúcsos sisakot, a magas szárú vörös csizmát…

– Nálunk is jártak az átkozottak, mintha az égből pottyantak volna! – mesélte az elcsigázott asszony. – Elrabolták a gabonát, felgyújtották az asztagot, a viskókat, elragadták az asszonyokat, a lányokat meg sok gyereket. Ez a három gyermekem, itt, elbújt a gallyak alá; őket nem keresték a tatárok, de a másik hármat elvitték... Soha többé nem látom őket! Opaljonyihát elhajtották, és a te... – az asszony szipogott – a te Vesnyankádat is elhajtották. Imádkozzál értük. Visszajön-e valaki a tatárok fogságából? És hol van az én Zvjagám? Vannak, akik azt mondják, hogy látták a rjazanyi falakon, mások meg azt beszélik, hogy elment az erdőbe, és elrejtőzött... Ha így igaz, akkor hamarosan hazajön... Egyél, lelkem, legalább egy kis kenyérkét. Mostanában felerészben fenyőkéregből sütjük a kenyeret: megőröljük a kérget, és rozsliszttel keverjük... Csínján kell bánnunk a liszttel, mert különben még tavaszig sem tart ki... Néha halat fogunk merítővel a tóból. Vagy nyírfataplót főzünk forró vízben... Vagy lisztet habarunk egy kis bogrács vízbe, levest csinálunk, a gyerekek azt is eszik...

– Hát a többiekről mit hallottál?

– Akik az erdőkben elbújtak, felfegyverkeznek, elfogják az elmaradt tatárokat, megülik a lovukat. Azt beszélik, nagyon sok a tatár. Olyan erős, hogy olyan még a mesékben sincs. De azért a mi embereink úgy verekszenek, mint a farkasok, és a világ minden kincséért sem adják meg magukat. Éri azt hiszem, ahogy jöttek, úgy el is mennek valamikor a tatárok, és akkor újra összeszedjük magunkat...

Toropka, miután kipihente magát, továbbment. A Tarka magasra kunkorított farokkal, fontoskodva futott előtte, mintegy jelezvén – a többi kutya irigységére –, hogy többé nem válik meg a gazdájától, és ő is harcolni fog.