A herceg tenyere széles, és sokat markol

Georgij Vszevolodovics, a szuzdali herceg, magas, vállas és testes férfi volt. Széles, sűrű, őszbe csavarodó szakáll borult hatalmas mellére. Amikor sötét, szigorú szemének tekintetét sűrű szemöldöke alól áthatóan rávetette valakire, az ijedtséget érzett. Amikor a herceg ott állt a székesegyházban a keskeny semahani szőnyegen, ezüstös sarkú, színes szattyáncsizmában, bal kezét aranyövére téve, s jobbjával buzgón keresztet vetett, ujjaival érintve nyílt, fehér homlokát, a hasán levő aranygombokat és széles vállát, mindenki bálványozva csodálta méltóságteljes mozdulatait, gyönyörködtek abban, hogy mennyi méltósággal igazítja meg göndör, őszbe vegyült, sötét fürtjeit; hogyan veti hátra őket.

A nép úgy beszélt róla, hogy: „Kemény, kapzsi gazda, aki senkinek sem néz el semmit.” Amikor uralkodó herceg lett, senki sem húzhatta ki magát az adók és ajándékozások alól, értette a módját, hogy mindenkitől kapjon valamit, ha mást nem, egy csomó gyapjút.

A herceg azt tartotta magáról, hogy mindenkinél okosabb és értelmesebb, mindenkit szeretett kioktatni, és nem tűrt vitatkozást.

– Te még fiatal vagy ahhoz, hogy feleselj velem! Ülnél csak az én székemben, sok mindent megtanulnál és megértenél! Engem az Isten jelölt ki arra, hogy uralkodjam és ítélkezzem az emberek fölött.

Amikor megérkeztek az első hírek arról, hogy az ismeretlen tatár és mungal nép betört a bolgár császárságba, és amikor ezután a bolgár menekültek feleségestül, gyerekestül kezdtek felbukkanni a szuzdali hercegségben, Georgij Vszevolodovics herceg csak gúnyolódott:

– És aztán? A bolgároknak rossz, nekem annál jobb. Isten hozott benneteket, egy tucatra tizenkettőt, nagybecsű vendégek, a tímárság és szattyánbőrkészítés mesterei! Mindőtöknek akad helye. Kellenek nekem az ilyen mesterek. Letelepítem őket a városokban, hadd állítsák fel cserzőkádaikat, hadd áztassák, puhítsák a bőrt, és varrjanak csizmát. Egy esztendőn belül minden bojárom és rangos harcosom nem csoszogó bocskorban, hanem bőrcsizmában jár!

És a herceg letelepítette a bolgár tímárokat Kinesmában s a hercegség más városaiban; a bolgárok nekiláttak a különböző bőrféleségek kikészítéséhez: ökör-, ló-, kecske-, vaddisznóbőrt munkáltak meg; csizmát és más lábbelit varrtak belőle.

 Újabb hírek érkeztek: a tatárok felbukkantak a Vadföldön, a rjazanyi határok közelében. A herceg ráncolta a homlokát, de különösebben nem nyugtalankodott.

– A rjazanyiak mindig magasan hordták az orrukat, a hercegüket „cárnak” nevezik. Pedig mi, szuzdaliak, megvertük a rjazanyiakat, városaikat felperzseltük, hercegeiket és bojárjaikat börtönbe vetettük, s a rjazanyi parasztokat távoli falvainkban letelepítettük. Úgy látszott, hogy Rjazany többé nem áll már talpra – és íme! Újra benépesedett és gyarapszik Rjazany, jobban, mint valaha, mint ahogy a laboda is dúsabban nő a pásztortűz helyén…

Amikor a rjazanyiak Vlagyimirba küldték a náluk megjelent tatár követeket – a két megfigyelőt és a varázslónőt –, Georgij Vszevolodovics herceg pompával fogadta őket, kimutatta előttük gazdagságát és hatalmát; ő maga aranyozott karosszékben ült, brokátkaftánban; a bojárok és bojárasszonyok is brokát- meg selyemruhában díszelegtek... A herceg fennhéjázó hangon beszélt a követekkel, egyáltalán nem kedveskedett velük. Sovány ajándékokkal küldte vissza, nem ajándékozta meg őket úgy, ahogy tudta volna.

A rjazanyiak kérő követeket küldtek Georgij Vszevolodovics herceghez. Feladták büszkeségüket, és könnyek között kértek segítséget.

– Küldd el ezredeidet! Magad vezényeld őket, és parancsnokolj a rjazanyi seregek fölött is! Egyesülni kell, és akkor az orosz erő félelmetes lesz. Polovec kémek jelentik, hogy a tatár sereg megszámlálhatatlan, hogy ilyen nagy sereg még sohasem volt. Mindenkire szükség van, aki képes fejszét ragadni, és bátran fogadni az ellenséget, mert különben ez az ellenség üszkös hamuvá változtatja az orosz földet.

– No, nézd csak, de megijedtetek, ugyan mi jut eszetekbe! – válaszolta Georgij Vszevolodovics herceg. Kijelentette, hogy ő maga nem megy, s az ezredeiből egyetlen harcost sem akar átengedni.

– Lám, ti rjazanyiak, előbb kellett volna meggondolnotok a dolgot, és békében kellett volna élnetek Vlagyimirral és Szuzdallal: nem kellett volna felkelnetek ellenük. Ha pedig ideérnek hozzám a tatárok meg a mungalok, magam végzek velük.

A rjazanyiak üres kézzel tértek vissza. És a rjazanyi, pronszki, muromi és zarajszki seregeknek egyedül kellett a Vadföldre menniük, hogy feltartsák a tatár betörést.

A bojárok óvatosan kérdezgetni kezdték a herceget, mit csinál majd, ha a tatárok a székváros, Vlagyimir falai alá nyargalnak? Georgij Vszevolodovics fenyegető tekintettel válaszolta:

– Nincs miért félnem tőlük! Nagyon jól ismerem ezeknek a hetvenkedő csikósoknak a szokásait: jönnek, forgolódnak, tapogatóznak a falvakban, és azt ajánlják, hogy fizessünk nekik adót. Akkor már a mi dolgunk, hogy becsapjuk a követeiket, pukkadásig jóllakassuk őket fehér lazaccal, süteményekkel, berúgassuk ó-méhsörrel, és ajándékokat küldjünk velük: ezer pár piros csizmát, száz selyem- és cobolybundát, és ráadásul a kánok feleségeinek mindazt, amiből félretettünk a ládáinkban és raktárainkban. Ha a tatárok még valamit megkívánnak – fekete, sárga, tarka vagy más színű lovat –, azt is adunk nekik. Attól még nem szegényedünk el. De az én városom falai erősek, a kapuk tartósak. A falakat nem lehet lóval átugratni, sem homlokkal betörni.

Georgij VszevoJodovics herceg azonban mégis tett néhány intézkedést. Legszebb lovait távoli, északi városokba küldte, a gabona- és szénaraktárakat, amelyek azelőtt a folyón túl voltak, átszállíttatta a városba, megerősítette csapatait, összeíratta a városban önként jelentkezőket, és valamennyit felszólította, hogy lépjenek a csapatba. Jeremej Glebovicsot kinevezte vojvodának, írt a novgorodi, rosztovi, belo-ozerói és a többi hercegnek, hogy készüljenek fel, és az első hívásra siessenek Vlagyimirba, verjék ki az orosz földről az ellenséget.

A herceg mindenkinek megmagyarázta, hogy félelemre nincs okuk, ő mindent meggondolt, mindenre felkészült, mindent előkészített, úgyhogy a tatár csikósok három esztendeig döngethetik a falakat, azután meg úgyis elmennek.