NEGYEDIK RÉSZ
AZ ELSŐ ÖSSZECSAPÁSOK A MONGOLOKKAL

Orosz követség indul Batuhoz

EGÉSZ TÖRTÉNELMÜNKBEN NEM VOLT

BORZALMASABB, VÉGZETESEBB ESEMÉNY, AMELY

JOBBAN MEGRÁZTA VOLNA ŐSEINK KÉPZELETVILÁGÁT,

MINT AZ A PUSZTÍTÓ ORKÁN, MELY CSAKNEM

EGÉSZ OROSZHON FÖLDJE FÖLÖTT ELVIHARZOTT:

SZÁZEZERNYI EMBERI ÉLETET ELNYELT,

HAZÁNKAT TŰZFÉSZKEKKEL, ROMOKKAL BORÍTOTTA BE,

ÉS A LAKOSSÁG MARADÉKÁT

A GYŰLÖLT TATÁR IGA ALÁ HAJTOTTA.

[VSZEVOLOD MILLER / HISTÓRIÁS ÉNEK]

A tatár horda betöréséről szóló rettenetes hírek erősen elgondolkoztatták Fjodor herceget, és mindenről gondoskodni akart, mielőtt megindult volna a Vadföldre. Ámbár fiatal volt, de gondos gazda, és semmi sem kerülte el éber tekintetét. Tanácskozott a bojárokkal, a végekről érkezett hercegekkel, vojvodákkal, és az egyszerű parasztokkal is, akik szekereikkel megtöltötték a várost. A herceg tudni akarta, vajon bátran kiállnak-e majd az orosz földért, s miről és hogyan kell majd megegyeznie a tatár cárral?

Mindenki egyformán beszélt: „Miattunk ne félj! Mellünkkel fogjuk fel az első csapást. A szuzdaliak, noha szomszédaink, nem akarnak segíteni nekünk, ahogy azelőtt sem akartak. Ők örülnek, ha a rjazanyiak gyöngülnek. Talán a szuzdaliak azt remélik, hogy a viagyimíri herceg a maga földjéhez csatolja az erejét vesztett rjazanyi földet, és a régi rjazanyi bojárokat lovászaivá teszi! Ebből nem esznek!”

Senki sem tudta, miről tanácskozott Georgij Vszevolodovics, a gőgös vlagyimiri nagyherceg a hallgatag, mogorva tatár követekkel. Milyen feltételeket alkudott ki a maga hasznára? Mit ígértek neki a ferde szemű kopók?

A Vadföldröl levetkőztetve, és kirabolva érkezett polovec kánok elbeszélték, hogy a tatárok és mungalok senkinek sem kegyelmeznek, és nem tartják meg a szavukat. Egy polovec kán, aki azelőtt sok tízezer lóból álló ménes ura volt, csak három lóval és a szolgájával nyargalt Rjazanyba. A kán ezt mondta:

– A tatárok futáraik útján megígérték: „Adjátok meg magatokat kényre-kedvre, s akkor nem bántunk titeket! Meghagyjuk nektek minden ménesteket és gulyátokat!” Aki hitt nekik, és Batiga kán lába elé borult, azt még aznap megnyúzták, mint egy birkát. A tatárok arra kényszerítették őket, hogy mint lovászok dolgozzanak nekik. A tatárok kérkednek: „Mi csak pihenünk a Kipcsák Sztyeppeken, jóltartjuk a lovakat, és készülünk az uruszutok megrohanására. Hajtóvadászaton fogjuk el őket hurokkal, minden uruszut várost birtokba veszünk, és teljesen kifosztunk.” Hej, rjazanyi barátaim, készüljetek a halálos viadalra! Ne higgyetek a tatárokkal való megegyezésben!

Fjodor Jurjevics herceg nem ismerte a félelmet. Már ifjúkora óta vakmerő vadász volt, medvére is ment, meg bölényre is. Elhatározta hát, hogy úgy megy Batu cár táborába, ahogyan azelőtt az ádáz vadakra: „Ahol nem használ az erő, próbálkozzál csellel!”

Már minden készen állt az útra, a hercegek mindent megbeszéltek; az ajándékokat összeszedték, s bőrládákba csomagolták meg átalvető iszákokba; egy részét felmálházták lovakra, másik részét a szekerekre rakták. A részegítő méhserrel töltött, bedugaszolt agyagkorsókat és a kis hordókat gondosan nemezpokrócba csavarták, és szénába fektették. A szekerekből fagyott borjú- és disznótetemek lábai meredeztek.

Amikor Fjodor herceg megtudta a polovec menekültektől, hogy Batu cár seregével tíz mungal herceg csapata egyesült, apja tanácsára kiválogatott tizenegy dús farkú, selymes, göndör sörényű, pompás, magas csődört. A csődöröket lemosták, serényüket kvaszban áztatták, és vörös szalaggal befonták. Gömbölyű, sima hátukat tarka semahani szőnyegekkel takarták be. Fjodor elhatározta, hogy a tizenkettedik lovat Batu fővezérének, jobb kezének: Szebjagyaj tanácsosnak ajándékozza.

De miért késlekedik Fjodor herceg? A szekereket már előreengedték; mind a tizenkét befont farkú és sörényű ló, tapasztalt lovászok őrizete alatt, egymás után elindult már; a hercegi kastély tornáca elé már odavezettek a pompás sárga lovat: könnyű, mint a szél, a polovec kán ajándéka; már összegyűltek a tornácnál Fjodor útitársai is: Izseszlavlszkij herceg s vele négy agyafúrt bojár – valamennyien úti bekecsben és cobolykucsmában –, de Fjodor még egyszer visszatért a hercegi lakba, végigment a tornácon, és gondterhesen tekingetett jobbra-balra.

Valaki felkiáltott:

– Itt vannak a rég várt vendégek!

A tér szélén, a ház sarka mögül néhány lovas vágtatott elő. Teljes vágtában, felverve a porhót, száguldottak a tornác felé. Két harcos leugrott lováról, és megragadta az almásszürke poroszka kantárszárát. Sötét cobolyprémmel szegett zöld bársonykucsmás, báránybőr bekecses fiatalasszony ugrott le könnyedén a lóról. Első pillanatban az ember fiúnak nézhette – magas szattyánbőr csizmája volt, derekán szíj, rajta rövid kard –, de örömteli nevetését, pirospozsgás arcát, ragyogó barna szemét mindenki ismerte: a rjazanyiak mindig ott látták a székesegyházban Fjodor herceg mellett fiatal feleségét, Jevpraksziját, a tengeren túli, görög cárlányt^[127]!

Jevprakszija kisfiúként futott a tornácról lesiető Fjodor elé, és férje nyakába borult.

– Váltig féltem, hogy már nem talállak itt, Fjodor. Egész úton váltott lovakkal vágtattam. Miért utazol?

Fjodor átkarolta Jevprakszija vállát, és felmentek a tornácra. Agrippina anyahercegnő eléjük sietett. Rókamálas köntösét sebtében vette fel. Reszkető karokkal átölelte fiatal menyét. Mindkét asszony könnyezett.

– Nyugodj meg, Jevprakszejuska! – szólt vigasztalón Fjodor. – Nem csatázni megyek, hanem tartós békét kötni. Mindent elrendezek, és tapasztalt tanácsadóim segítenek; ők majd kieszelik, hogyan lehet lecsendesíteni Batigát, a tatár cárt. De hol a mi Vanyatkánk?

– Szekérrel jön. Én már nem tudtam tovább várni, és előrevágtattam.

– Ejnye, te igazi kislány vagy! – szólt az öreg Agrippina hercegnő. – Úgy futsz, mint a nyúl!

– Én is azt mondom – szólt közbe Fjodor –, neked még körtáncot kellene járnod! – és a fülébe súgva hozzátette: – Éppen ezért szeretlek! Tudom, hogy kész vagy velem akár vadászatra lovagolni, akár a csatamezőn harcolni!

– Vigy magaddal, Fjodor! Lehet, hogy hízelgéssel és tréfálkozással meg tudom lágyítani a tatár cárt.

Fjodor magához vonta a ragyogó barna szemű, fiatal, rózsás arcot, és megcsókolta az elsápadó ajkakat. Gyengéden kibontakozott az ölelő karokból, és anyjára pillantott. Agrippina hátulról átölelte Jevpraksziját. A fiatal hercegnő gyorsan kigombolta bekecsét.

– Várj, Fjodor! Vidd magaddal szentül őrzött cárgrádi^[128] gyöngyös nyakékemet. Talán kedveskedhetsz vele a tatár cárnénak, és ő majd lecsillapítja haragvó férjét. És vidd még magaddal áldásomat... – Levette nyakáról az ezüstláncon függő kerek, arany szentképet. Fjodor ledobta kucsmáját, és fiatal felesége előtt lehajtotta középen elválasztott szőke fejét. A hercegnő férje nyakába akasztotta a kis szentképet. Fjodor még utolszor homlokon csókolta Jevpraksziját, gyorsan megfordult, és piros csizmája sarkával kopogva, lefutott a tornácról türelmetlenül kapáló lovához.

Jevprakszija felkiáltott, és sírva az öreg hercegasszony karjára borult. Fjodor herceg pedig felkapott erős lovára, és vissza se tekintve, elindult a hóborította téren keresztül. Összevont szemöldöke alól komoran nézte az opálszín ködbe burkolt messzeséget. A térről és az erődítés sáncáról messzire, tíz versztányira is ellátszott a havas síkság, amelyen itt-ott kis cserjések feketéllettek. Az alacsony, szürke felhők lassan úsztak a kopár mezők fölött. Szomorúan fütyült a szél, rekedten károgtak a varjak, cserregtek a csókák, csapatokban szállva a Vadföld felé vezető széles út fölött.

Négy napig utazott a rjazanyi követség Batu táborába. Az úton orosz őrsorompókat találtak.

Fjodor herceg ugyan vitt magával sátrat, mégis csak a negyedik napon állíttatta fel, amikor a távolból feltűntek a tatár őrszemek. Fjodor a földön aludt, a tábortűznél, maga alá terített hosszú subáján; azt ette, amit a többiek, egész éjszakára őrséget állított: a tatártól minden aljasság kitelik.

Az utolsó őrsorompónál beszéltek Fjodor hercegnek egy fiatal harcosról, aki lándzsájával leterített egy tatárt, fogságba került, éjszaka kijátszotta a tatár őröket, és egy kitűnő lovon visszanyargalt.

Fjodor herceg maga elé vezettette a harcost, megkérdezte a nevét, ki az apja, és melyik faluból való. Megdicsérte, és megparancsolta, adjanak a legénynek jutalmul egy pár bőrcsizmát.

– Jól van, Toropka! – szólt a herceg. – Megörvendeztettél! Ha csatára kerül a sor, akad nálunk még sok ilyen dalia! A ferdeszeműeknek nem sikerül bennünket eltaposni!...