Rege Itil kánról

…CSI-CSI, HUN-NU TÖRZSÉNEK VEZÉRE,

ELINDULVÁN NYUGAT FELÉ, EZT MONDÁ:

– A PORTYÁZÓK HARCIAS ÉLETÉT FOLYTATJUK,

S NÉPÜNK NEVE RÉMÜLETTEL

TÖLT EL MINDEN BARBÁRT...

ÉS BÁR MI MEGHALUNK, BÁTORSÁGUNK

DICSŐSÉGE ÉLNI FOG, ÉS GYERMEKEINK

ÉS UNOKÁINK A NÉPEK VEZÉREI LESZNEK.

[KELETI KRÓNIKÁKBÓL]

A vihar szétkergette az ünnepre odasereglő mongol kánokat, így hát a nagy esti lakoma elmaradt. Batu kán azt mondta, hogy néhány beszélgetőtárssal hajlandó eltölteni az estét hetedik csillaga, Julduz-hatun sátrában, és megparancsolta a baursinak^[112], hogy készítsen elő ott mindent a lakomához.

– Hány vendégre? – suttogta tiszteletteljesen a baursi. Batu kán összehúzta szemét, fújt egyet, és azzal sarkon fordult.

A baursi segédeihez rohant, és megparancsolta, hogy készülődjenek. Aranyedény, italok, füstölt csikóhús, édes sütemény és aszalt szőlő, amit Szignakból magukkal hoztak – minden legyen kéznél, bármennyi vendég érkeznék a lakomára…

A jurta magaslaton állt, és körülötte kis árkot ástak, nehogy az esővíz befolyjék. I La-he, a kínai nő, még néhány tanácsot adott Julduznak, hogyan öltözzék, hogyan fogadja a vendégeket, mit mondjon.

– Ott leszek melletted, és súgok, ha kell. Ne félj semmit!

A dzsihangir parancsára elsőnek Hadzsi-Rahim érkezett. Julduz először megijedt, de aztán megnyugodott, amikor látta, hogy a fakih nem ismeri fel kifehérített, kifestett arcát. Julduz tisztelettel üdvözölte az öreget. I I.a-he szarvasbőr párnára ültette a vendéget, és arról kezdett kérdezősködni, mi volt az Itil táján régen, ezer esztendeje. Hadzsi-Rahim aprólékosan válaszolt, I La-he figyelmesen és tisztelettel hallgatta.

Lovasok nyargaltak a jurtához. Elöl Batu kán, díszruhában, vörös, puha bőrcsizmában. Vele együtt érkezett Szubudaj-Bagatur és a kánok, elválhatatlan útitársai és beszélgetőtársai az ebédek alatt.

Julduz kínai selyemruhában, aranycsipkével díszített, magas bársonykucsmában fogadta a vendégeket. A szőnyegig hajolt, amikor Batu kán lépett be a jurtába.

– Kis Julduz-hatun – szólt Batu kán, amikor leült a szattyánbőr párnára, háttal a tűznek –, eszembe jutott, hogy szépen tudsz meséket mesélni. Ezért elhatároztam, hogy olyan kiváló embert mutatok neked, amilyen csak a mesékben létezik. Mégpedig Gazuk varázslót, akiről azt beszélik, ezeresztendős. Természetesen éppen úgy csal, mint ahogy ma mindenki szeret csalni.

I La-he valamit súgott úrnőjének. Julduz így szólt:

– Ha ez az öreg megért ezer évet, emlékeznie kell Hun-nu népére, amely itt élt az Itil folyamnál, és valószínűleg látta is híres vezérét, Itil császárt^[113].

– Ezt jól kieszelted – mondta Batu kán. – Lássuk, mit agyal ki az öreg.

A nukerek bevezették Gazuk varázslót. Szürke, gubancos szakállú, sovány, ösztövér ember lépett a jurtába, egy fiatal nővel összeláncolva. A varázsló bozontos, ősz szemöldöke alól szúrós szeme riadtan, gyűlölettel parázslott. A két fogoly a jurta falának közelében leguggolt.

Mindenki kíváncsian szemlélte a varázslót. Az öreg fehér pillás szemhéját leeresztette. Néha félig kinyitotta a szemét, és gyors, fürkésző pillantással mért végig mindenkit. Az öregen csúcsos süveg volt, rávarrott régi pénzekkel. Szürke bárányprémmel szegett csíkos kaftánján hímzések és érthetetlen feliratok. Lábán nagyon hosszú, kunkori orrú, bő szattyáncsizma. A varázsló méltóságteljesen lehúzta csizmáját, és kiteregette kapcáját. Rendkívül hosszú lábkörmei összecsavarodtak, mint a száraz babhüvely. Szétterpesztett lábujjai közé szárított békák voltak bedugva. A mongolok tátott szájjal nézték a varázslót. Ilyen sámánt még sohase láttak!

Batu kán megkérdezte:

– Öreg, hány éves vagy?

– Nem emlékszem rá. Köd takarja az elszállott éveket. Lehet, hogy ezeréves vagyok, lehet, hogy több…

– Akkor emlékszel-e arra az időre, amikor itt, a folyamnál élt Hun-nu népe? Tudnál-e mesélni a hunok császárjáról, Itilről?

Az öreg igenlően bólogatott, és lábujjait mozgatta. A száraz békák zizegtek.

– Hallottam az Itil császárról szóló regét. Azelőtt regélgették itt a mi vak mesemondóink.

– Mondd el nekünk ezt a regét!

Gazuk behunyta szemét, és lassan himbálózott. Kornyikálva rákezdte:

– A régen elmúlt, igazán gyönyörű tízezer emberöltő és az új ezredévek kezdete közti igazán nyugodt, megingathatatlan, régi szép időkben, amikor sok elszántan bátor, messze földön híres batirvezér volt, itt, a folyam partján, ezen a helyen élt Urak kán. Erős, hatalmas, dicsőséges kán volt. Palotája ezen a hegyen állt, magas tölgyfa kerítéssel körülkerítve, és minden cölöpöt egy-egy emberfej ékesített, azok a fejek, melyeket a kán vágott le a csatában az ellenség nyakáról.

A kán istállójában mindig száz aranysörényű csődör volt, a sztyeppen pedig se szeri, se száma a kancafalkáknak; a kán maga se tudta kancái számát. A folyam felső és alsó folyása vidékén lakó minden nép Urak kánnak engedelmeskedett, és senki sem volt hozzá hasonlatos. A folyamon idegen kalmárok gályái úsztak, a távoli Arabisztán portékáival és olyan árukkal, amiket Varangisztán^[114] hideg földjéről hoztak, ahol fél esztendeig tart az éjszaka. Minden gálya kikötött az Uraka-hegy mellett, és ajándékokat hozott a kánnak, s az ajándékok mindjobban növelték a kán gazdagságát.

Egyszer szörnyű vihar tört ki a folyamon. Minden varázsló imádkozott az istenekhez, hogy ne haragudjanak. De a vihar erősödött. A hullámok a parthoz csapták a hajókat, és összetörték. A fővarázsló éjjel-nappal imádkozott a folyóparti sziklán. Végre Urak kán elé járult, és így szólt hozzá:

„Ma éjszaka, amikor a vihar kissé alábbhagyott, és az égen feltűnt a hold, megláttam a folyón a vízikirályt. Hosszú a haja, szakálla térdig ér, halfarka van, mancsán úszóhártya, fején gyémántos aranykorona, s a gyémántok úgy ragyogtak, mint a csillagok. Porolt, és halfarkával csapkodott a vízen, amitől remegtek a hullámok. »A ti Urak cárotok – mondja a vízikirály – csak azért olyan hatalmas, mert a folyam táplálja; minden gazdagsága a hajókról származik, amelyek az Itilen úsznak, és ajándékokat hoznak Uraknak, de nekem, a vízikirálynak, senki sem ad semmit. Ezt nem tűröm tovább. Urak kán minden évben ajándékozza nekem egyik leányát. Ha ezt nem teszi, minden hajót elsüllyesztek, és egyetlen tengeren túli kalmár sem jön többé hozzá.«„

Ettől kezdve Urak kán barátságban élt a vízikirállyal. A fővarázslónak drága ajándékokat adott át a vízikirály számára. A varázsló különleges imákkal és könyörgésekkel szólította a vízikirályt, és egy drágaságokkal teli szelencét dobott az Itilbe. Évenként egyszer, aratás után, ősszel, a kán feláldozta egyik leányát a vízikirálynak. Urak kánnak egyszer fia született, akit a nagy folyam vízikirályának tiszteletére Itilnek nevezett el.

Amikor a fiatal Itil kán felserdült, a vízikirály a palotához úszott, kiemelkedett a vízből, és így kiáltott:

„Hej, Urak kán! Azt mondják, hogy a fiad felnőtt, és batir lett. Küldd el hozzám, hadd válassza ki magának akármelyik leányomat. Maradjon víz alatti birodalmamban, és legyen az utódom. De ha visszautasít, olyan vihari támasztok, hogy hullámaimmal elmosom a palotádat és az egész Urak-birodalmat!”

„Jól van! – válaszolta Urak kán. – Három nap múlva várd a vendégeket”

Urak fia, Itil kán, azonban ebben az időben a folyamon túli sztyeppen solymászott. Amikor hazaért, az öreg Urak kán így beszélt hozzá:

„A vízikirály hívat: hozzád akarja adni a leányát. Készülj a lakodalomra, küldj ajándékokat és vőfélyeket!”

Az ifjú Itil kán így felelt:

„Tizenöt esztendeje minden évben odaadod leányaidat a vízikirálynak, de egyik sem jön vissza meglátogatni, és megmutatni neked az unokádat! Nekem is ez lesz a sorsom. Ahogy lebukom a fenékre, amint odaérek a vízikirály kristálypalotájába, elfelejtem egész előbbi életemet, apámat, anyámat, barátaimat és szülőházamat! Nem! Szeretem a szabad sztyeppeket, szeretem a lovakat és a vad vihart! Inkább dzsigiteket veszek magam mellé, és elindulok, hogy meghódítsak más országokat!”

Batu kán, aki eddig nyugodtan hallgatta a regét, hirtelen az öreghez hajolt, és örömmel felkiáltott:

– Ez aztán az igazi bagatur! Ha elment, hogy meghódítsa a népeket, nagy dolgokat visz végbe!

– Hallgasd meg, mi volt tovább! – folytatta az öreg Gazuk. – Itil apja, Urak kán, így válaszolt a fiának:

„Veszedelmes dolog harcba menni! Meghódíthatsz idegen országokat, de a fejedet is elveszítheted a puszta sztyeppen. Inkább maradj itthon, erősítsd meg a birodalmamat, építs magadnak új palotát az Itil alsó folyásánál, ahol a folyó száz ágra szakad. Ott gyönyörű, új várost emelsz, és bevehetetlen erődöt. Építs a palotádban színes csempékből szobát, és töltsd meg friss vízzel. Ott tartod majd a feleségedet, a vízitündért, ott fogadod apósodat, a vízikirályt, ha eljön hozzád vendégségbe.”

„Tudom én, mit kell tenni!” – felelte Itil herceg. Megparancsolta, hogy készítsenek sok hosszú hálót; meghívott ezer dzsigitet és ezer halászt a lakodalmára rendezett ünnepségre. A varázslók énekeltek, verték a dobot a parton, és nagy máglyákat gyújtottak. Hívták a vízikirályt, és azt kiabálták, hogy Itil herceg barátaival együtt vendégségbe megy a víz alatti kristálypalotába.

Itil kán húsz brokátruhás evezőssel beszállt egy nagy ladikba. A kán vörös bojtos selyemcsapant és piros tetejű cobolykucsmát viselt. A hátulsó padra ült. Mellette volt a nagyvezír, aki kezében tartotta a drágaságokkal teli szelencét, a vízikirály leányának szánt ajándékokat.

A ladik a folyam közepére kúszott, ott voltak a legmélyebb örvények, és Itil kán hívogatta a vízikirályt. Háromszor hívta Itil a királyt. Végre, a harmadik hívás után, a folyam hullámzani kezdett, a habok remegtek, vihar tört ki, dörgött az ég, és villámok cikáztak. Itil kán fogta az ékszeres szelencét, a víz fölé hajolt, és szólongatta a vízikirályt, hogy ússzék közelebb. Ekkor már az ezer halász vízbe bocsátotta a hálókat, és mindenfelől csónakon siettek Itil kán felé.

Amikor különösen nagyot mennydörgött, mintha az ég a földre szakadt volna, a nagyvezír késsel Itil kán hátába szúrt, és belökte a vízbe. Az evezősök, ezt látván, a vezírre rontottak, agyonverték evezőjükkel, és bedobták a folyamba.

De a halászok már mindenfelől odaeveztek, és mindkettőjüket kifogták. Itil élt, és sértetlen volt – számított erre az árulásra, és csapanja alá acélpáncélt vett fel. A nagyvezír halott volt, csontjai összetörtek, és a zsebében meg a keblében ott volt minden drágaság, minden ajándék, amit a vízitündér menyasszonynak készítettek. A halászok kifogták a szelencét – tele volt közönséges kövekkel...

Itil kán ismét elhelyezkedett a ladikban, és odakiáltott a halászoknak:

„Eresszétek mélyebbre a hálókat! Fogjátok ki nekem a vízikirályt!”

A halászok akkor egy óriási vizát fogtak; olyan öreg volt, hogy a fején koronához hasonló nagy bütyök nőtt; hosszú bajusza és szakálla ősz volt. A viza dobálta magát, és tépte az erős hálót.

– Dze-dze! – kiáltották a mesét hallgatók.

Itil kán így szólt:

„Lehetséges, hogy ez a vízikirály? Nem illendő, hogy olyan levest egyem, ami apósomból, a vízikirályból készült! – Odakiáltott a halászoknak: – Engedjétek szabadon a vizát! Hadd úszkáljon még!”

A viza besiklott a vízbe, de annyira megharagudott, hogy még nagyobb vihart támasztott. Hegy nagyságú hullámok rohantak a partra a folyamból, elmosták a csónakokat, embereket, ökröket, lovas kordékat. Szüntelenül mennydörgött, szakadt az eső, mintha minden élőt el akarna seperni a földről. Így állt bosszút a mennydörgő isten Urak kánon, a vízikirály kérésére. Néhány villám belecsapott az Uraka-hegyen álló magas palotába. A palota meggyulladt, és teljesen leégett. Óriási vízhullámok gördültek keresztül az Uraka-hegyen, és lemosták az utolsó, megszenesedett üszköt is. Akkor a vihar elült.

Urak kán rémületében kősziklává változott. Hullámoktól körülvéve, kidülledt szemmel nézte az Urak-birodalom pusztulását. Itil kán ladikját a vihar messze, a partra sodorta, és egy vén nyírfa tetejére dobta. Itil és hű barátai megmenekültek. Amikor a vihar elült, az ifjú kán elpusztult apja tiszteletére ünnepélyes halotti tort rendezett. Minden harcos tele hozta a kucsmáját földdel, és az Uraka-hegy tetején rászórta Urak kán kőtestére. Így keletkezett a hegy tetején magas kurgán, ahol minden évben imádkoznak a vízi és a mennydörgő istenhez, hogy többé ne haragudjanak meg az Uraka-vidék lakosaira…

Gazuk, az öreg varázsló elhallgatott. Csend lett, csak a szárított békák zizegtek, amikor az öreg mesemondó nyomogatta őket.

Batu kán megkérdezte:

– És mi történt az ifjú Itil kánnal? Felépítette új városát? Elindult, hogy meghódítson más országokat?

– Nem épített új várost, mondván: „Még ráérek!” Itil kán nagy hadsereget gyűjtött, és a nyugati népek ellen vonult. A sereg után ökrök meg tevék húzták a kordékat. Azokon utaztak az asszonyok, gyermekek és az öregek. A sereg messzire ment, tízévi járóföldre. Itil kán meghódított minden útjába eső népet, kilencvenkilenc birodalmat leigazolt, de méltatlan halált halt. Ámbár háromszáz felesége volt, mégis elhatározta, hogy feleségül veszi a nemrég leigázott császár leányát. Éjszaka, a lakodalom után, az új asszony megölte Itil kánt, a bátrak bátrát... A harcosok úgy határoztak, hogy holttestét elhamvasztják máglyán a Duna partján. Éjjel a hold fényénél, kilépett a folyamból egy vízitündér, így szólt az Itil holttestét őriző harcosokhoz:

„Én a vízikirály leánya vagyok. Vőlegényem, Itil kán, megígérte nekem, hogy elvesz feleségül. Tegyétek holttestét kristálykoporsóba, és eresszétek le a víz fenekére. Én majd őrzöm, és sellő barátnőimmel dalokat énekelek neki...”

A harcosok így cselekedtek. Az Itil testét magában foglaló kristálykoporsót leeresztették a Duna fenekére. Amikor leeresztették a kristálykoporsót, újra felbukkant a habok közül a vízikirály leánya, és keservesen sírt, azután örökre eltűnt a folyam hullámaiban.

– És mi történt Hun-nu népével, amely messzi nyugatra ment? Visszatértek?

– Itil kán nélkül a nép apró törzsekre bomlott, amelyek más népekkel harcoltak, folyvást ritkultak, végül eltűntek. Csupán regék és dalok maradtak a bátor Itil kánról és az apjáról, a kővé vált Urak kánról.

Batu kán az elgondolkozó Julduzhoz fordult, aki a kínai nőhöz simult:

– Kis hatun! Tetszett neked ez a rege?

– Nem, parancsolom! Nagyon szomorú volt. Sokkal szebb egy másik rege, amelynek a kezdetét már ismerjük. Látjuk a bagaturt, aki bátrabb és hatalmasabb Itil kánnál. Te vagy az, nagy Batu kán! Mint fénylő csillag, megvilágítod a mongolok győzedelmes útját!

Batu kán öklével a térdére ütött:

– Igen! Megteszem ezt! Esküszöm az örök kék égre! Meghódítom a világot! Híressé teszem a mongolokat!

A kánok egymás szavába vágva kiáltoztak:

– Te csodálatos! Te rendkívüli! Te vagy a mongolok szíve!

Batu kán ránézett a bejáratnál álló Arapsára, egy ujjmozdulattal jelezve, hogy vezesse ki a jurtából az öreg varázslót. Azután tekintetével megkereste a baursit, felhúzta jobb szemöldökét, s ezzel engedélyt adott arra, hogy feltálalják a lakomát.