A barbárok fenyegetik a székvárost

Agafja hercegnő, a vlagyimiri nagyherceg felesége izgalmas napokat élt. Igyekezett elfeledkezni a közelgő veszélyről. Családi gondokkal, az udvar háztartásával töltötte az időt, mindenkit vigasztalt, bátorított. Fiatal menyei, Marija és Hrisztyina hercegnők, és a sok bojárasszony sírt, összevissza beszélt, hogy itt a világ vége. A gyermekek kifutottak a hercegi udvarból a falakra.

– Nem akarunk tanulni az iskolában! – kiáltozták a gyermekek. – Most nekünk is harcolnunk kell. Segítünk a katonáknak!

Agafja hercegasszony éjjel-nappal imádkozott. Reggelenként meglátogatta a Nagyboldogasszony ünnepéről elnevezett székesegyházat, és beszélgetett a komor, zord Mitrofan püspökkel.

– Imádkozzál – mondotta az egyházfő –, hogy a Mindenható segítse meg az orosz sereget, és elkergesse az istentelen tatárokat. Imádkozzál férjedért, Georgij Vszevolodovics hercegért és fiaidért, hogy az Úr őrizze meg őket a gonosz ellenségtől!

Agafja hercegasszony rendületlenül hitt férje ígéretében, hogy hamarosan nagy hadsereggel tér vissza, és megszabadítja az orosz földet a tatároktól. A hercegasszony forrón, könnyezve imádkozott, és mikor lehunyta szemét, szinte elevenen látta maga előtt férjét: délcegen, erősen, magabiztosan beszélve; látta hatalmas karjait... „Ő ért a hadi dolgokhoz, hamarosan ezredeket gyűjt, elkergeti a tatárt. Hűséges fehér paripáján belovagol Vlagyimirba az Aranykapun, ahol a hercegnő és a menyei fogadják. Ő maga, a hercegasszony, megfogja a ló kantárát, és bevezeti udvarába...”

Vszevolod herceg egy kis csapattal váratlanul Vlagyimirba érkezett Kolomnából. Agafja hercegasszony rögtön tanácskozásra hívta a közelálló bojárokat. Megjelent Pjotr Oszljadukovics vojvoda, néhány ezredes és a két hercegi meny.

– Csodával határos módon törtem át magam hozzátok, az arkangyal védelmezett. A tatárok minden oldalról körülzárták Kolomna városát. Óriási seregük van. Egy fiatal kán vezette őket, az ő nagy Csagonizuk fia. Harmadnapja hirtelen vadállati ordítozás és dobpufogtatás hallatszott a tatár táborból. A foglyok elmondták, hogy vezérüket, Külkan kánt orosz nyíl megölte. Emiatt üvöltöttek és panaszkodtak az istenüknek. Ebben a zűrzavarban keresztülcsúsztam. A tatárok óriási haddal jönnek ide, elözönlik a mezőket, mint a víz tavaszi áradáskor, és akkor már nem mehetünk innen sehova... Amelyik asszony tud, meneküljön észak felé, Novgorodba, Kosztromába, Halicsba vagy Belo-ozeróba. El kell bújni az erdőkbe, a lakatlan helyekre. Vlagyimirban mészárlás lesz, és aligha várhatjuk hercegi atyánk megérkezését.

Agafja hercegasszony határozottan kijelentette:

– Nem hagyunk el titeket. Együtt ürítjük ki a keserű poharat!

A két meny sírni kezdett, és így szólt:

– Nem megyünk sehova tőletek! Minek is mennénk a hideg pusztaságba? Ott egyenként elpusztulnánk a kisgyermekekkel! Jobb lesz, ha mellettetek harcolunk a falakon!

– Nem asszonyok dolga ez! – mondta Pjotr Oszljadukovics vojvoda.

A hercegasszony menyei közt ült a fiatal Prokuda hercegkisasszony, aki árva lány, fogadott gyermek volt, közbeszólt:

– Én meg azt hallottam, hogy a tatároknál az asszonyok a férjükkel meg a bátyjaikkal együtt harcolnak lóháton.

– Hallgass, Prokuda! – mondta szigorúan Agafja hercegasszony – Nagyon rakoncátlan lettél. Ahelyett, hogy a szobádban ülnél, a falakra futkosol, és mindenféle közönséges paraszttal beszélgetsz.

– Úgyis elszököm tőletek, és eljutok a Volgán túli erdőbe keresztapához. Mit üljek itt és sóhajtozzak? Jobb harcolni az erdőben vagy a mezőn. Úgyis mindegy: ha a halál akarja, elvisz mindnyájunkat.

– Bezárlak a szobába! – kiáltotta Agafja hercegasszony.

– Ha idejönnek a tatárok, nem lesz szoba, nem leszünk se te, sem én!

– Milyen bátor kislány! – sóhajtott a hercegasszony. – Hé, dada! Vezesd csak Prokudkát a szobába!

– Ma tanítás van az iskolában. Engedd, hogy elmenjek elbúcsúzni a tanítótól! – És Prokuda elszaladt.