A véres üstökös

A sárgásszürke kétpúpú tevék az Itil bal partján álltak. Felemelték kidülledt, csillogó szemű, bozontos fejüket, csücsörítették alsó ajkukat, úgy nézték gőgös fontoskodással a hatalmas sodrú, bővizű folyamot s az emberek nem mindennapi sürgés-forgását.

Hadzsi-Rahim a kedzsavéban gubbasztott, könyvét a térdére fektette és buzgón írt:

„...Minek ez a nyugtalankodás, amikor az ég, a sztyepp és az egész világmindenség oly ünnepélyesen nyugodt? Semmi sem változik meg, a föld térségei végtelenek, s nem bölcsebb-e a karaván egyenletes menetével járni rajtuk? Hiszen aki viharsebesen vágtat lován, végeredményben ugyanarra a helyre jut, ahová a kimérten lépegető, nyugodt teve elérkezik!...”

Julduz a tevéjén ült a szélben repdeső függöny alatt. Tágra nyitott csodálkozó szemmel bámulta a sok ezer főnyi sereg lármás átkelését. Nézte a folyamon átúszó lovakat, a fekete bárkákat, és tekintete a folyam felé leereszkedő lovasok közt önkéntelenül azt a daliás, fiatal dzsigitet kereste. Néhány lovas mintha hasonlítana hozzá, de nem, ez nem ő, ez nem az ő hajlékony, macskaszerű mozgása. Muszuk nem volt sehol... „Hol kóborol? Él-e vagy elpusztult valahol a végtelen sztyeppén, s a sasok és varjak prédájává lett?”... Julduz szomorúságát néha haragos gondolat váltotta fel: hátha ő is segédkezett fogadott húga eladásában? Miért? Hogy részt vehessen a hadjáratban az ő megrontása árán? Ha így van, ám tépjék szét a ragadozó madarak, ám haljon szomján a forró pusztaságban, senki se legyen, aki égő, kiszáradt ajkát felfrissíti!...

A másik kosárban ülő kínai nő óvatosan megérintette Julduz vállát:

– A dzsihangir téged figyel!

A homokos parton, nagy lovascsoport élén lovagolt Batu kán hófehér ménjén. Batu oldalt kanyarodott, és télkaptatott a dombra. Ott megállt, és a folyam túlsó partja felé mutatott. Egymás után váltak ki a kíséretéből a lovasok, és elvágtattak, hogy teljesítsék a kapott parancsot.

Egy muzulmán módra öltözött, arab köpenyes, turbános fiatal nuker a tevékhez lépett. A hosszú úton, a sztyeppeken, Julduz már nemegyszer látta őt. Századparancsnok volt, és mindenhová elkísérte Batu kánt. Julduz tudta, hogy Arapsa An-Naszirnak hívják. Most érkezett vissza a jobb partról, és parancsot adott a homokban ülő, a naptól csaknem feketére égett vezetőknek. Azok felugrottak, megfogták a tevék kötőfékét, és az állatokat a folyamhoz vezették.

Hosszú, fekete bárkák közeledtek. Az evezősök három-három bárkát egymás mellé állítottak, deszkákat fektettek rájuk keresztbe, s a deszkákat kötelekkel megerősítették. Így erős kompok keletkeztek.

Arapsa nyugodtan, világosan adta ki parancsait, egyetlen fölösleges mozdulatot sem tett. Rendelkezéseit gyorsan, ellentmondás nélkül teljesítették. A rabszolgák deszkákat és cölöpöket cipeltek, csattogtak a fejszék, a part közelében beverték a cölöpöket, befonták vesszővel, ágakkal. Sürögtek-forogtak, szinte futottak. A parttól csakhamar egy kis híd nyúlt a vízig. A hídnál kikötött a komp.

Az ácsokat furcsa, bő öltözetű, magas, kövér férfi irányította. Kis kék sapkájáról hosszú toll lógott a hátára. Minduntalan Arapsához fordult, aki mozdulatlanul állt, közvetlenül a víznél, és nézte, hogyan dolgoznak.

A kínai nő megint súgott valamit:

– Az az ember, akinek hosszú toll van a sapkáján, nagy mester, Li Tun-po, az építész. Tud házat, hidat, palotát építeni, pehelykönnyű kioszkot – mindent. Hallottam, hogy sóhajtozik és káromkodik a mi nyelvünkön: „Nem, nem tudok itt élni! Ez az átkozott vad ország nem nekem való!” Nagy tudós, kínai fogoly. Még otthon hallottam róla, a hazámban...

Az idősebb feleségek nyugtalankodtak, és vékony madárhangon csipogtak:

– És ha a bárka felfordul? Nem akarunk átkelni rajta! Először próbálja ki valaki más!

Arapsa nem nézett a kán feleségeire, és nem válaszolt nekik; megparancsolta a rabszolgáknak, hogy minden kompra vezessenek egy-egy tevét. A kánnék megint nyugtalankodtak:

– Először hadd induljon a fekete, a dolgozó feleség! Majd meglátjuk, nem merül-e el.

Arapsa megparancsolta a hajtóknak, hogy vezessék a kompra a legszélső, a hetedik tevét, amelyen Julduz és kínai szolgálónője utazott. Amikor a teve Arapsa mellé ért, I La-he így szólt hozzá:

– Parancsold meg Li Tun-po mesternek, hogy utazzék együtt Julduzzal, a kis kánnéval.

Arapsa hidegen, bizalmatlanul tekintett a kínai nőre, és elfordult.

A híd mellett a teve térdre ereszkedett. A kínai nő és Julduz óvatos, apró léptekkel a kompra lépett. Előttük haladt a kínai mester, és vigyázott, hogy a nők meg ne botoljanak. A kínai után a hajcsárok a kompra vezették az ormótlan, bozontos tevét. A teve bőgött, rázta a fejét. Hosszú ajkáról fehér habcsomók hullottak. A teve nem akart a kompon letérdelni, állva maradt, büszkén forgatta fejét, mintha ki akarná élvezni a ritka látványosságot: a megszámlálhatatlan hadsereg átkelését a széles folyamon.

Julduz sáfrányszínű, nagy kendőbe burkolózva leült egy kis szőnyegre a komp sarkában. Mögötte állt I La-he. A szél könnyű, lila színű selyemköpenye redőivel játszott. A rabszolgák kezdték letekerni a tartókötél végét.

Kiáltások hallatszottak:

– Várjatok!

Batu kán fehér csődörén a kis hídhoz lovagolt, és könnyedén leugrott a nyeregből. Megfogta a kantárt, a bizalmatlanul horkantó lovat rávezette a kompra, és a teve mellé állította. A dzsihangirt Arapsa követte. Néhány mongol futva közeledett a komphoz, Arapsa megfordult, visszalökte őket, az egyik mongol megbotlott, és a vízbe esett. Arapsa akkor ugrott be a kompba, amikor az már távolodni kezdett a kis hídtól.

Batu kán a fehér ló és a büszke teve közt állt. A dzsihangir arca ragyogott a türelmetlenségtől és a ragadozó örömtől: előtte terült el az a föld, melynek meghódítása elhomályosulhatatlan dicsőséget hoz!... A selyemlepelbe burkolózott kis asszonyhoz fordult:

– Mi a neved, kis hatun?

– Julduz, parancsolóm.

– Szerencsét hozó, szép név.

Li Tun-po, a kínai építész, odalépett.

– Nagy nap van ma. Te, Fényességes, keresztülvágsz az óriási folyamon, amely elvágja nyugatot kelettől. Együtt úszol gyönyörű, bátor lovaddal és az utasemberek barátjával, a hatalmas tevével. Előtted tündöklik Julduz, a csillag, amely szerencsét hoz neked.

I La-he észrevétlenül néhány szót súgott Julduznak.

Julduznak eszébe jutott Ori-Fudzsinnak, az öreg kánnénak parancsa, hogy hallgasson a kínai nő tanácsaira. Engedelmesen felállt, és az izgalomtól kipirulva, hangosan így szólt Batu kánhoz:

– Neved, mint fényes üstökös, végigrepül a sötét látóhatáron! Neved vakító győzelmekkel világítja meg a mongol hadsereg útját!...

Batu kán alig észrevehetően elmosolyodott, összeráncolta szemöldökét, s ismét hideg és kifürkészhetetlen lett:

– Nagy feladat vár rám: a világ végéig kiterjeszthetem a mongolok legyőzhetetlen uralmát.

A fehér ló fekete szemével a csobogó hullámokra sandított, és minden evezőcsapásra váltogatta a lábait. A büszke és méltóságteljes teve viszont nyugodtan a távolba nézett, és ismerkedett a vízi őserő hullámos térségével.

Közeledett a túlsó part. A fövenyes földnyelven egy századnyi mongol nuker sorakozott lándzsával és színesen repeső kis lobogókkal.

A kürtök recsegve fújták a jelt:

– Figyelem és engedelmesség!

Napokig tartott, amíg az egész hatalmas mongol-tatár hadsereg átkelt az Itilen. Szurokkal bekent, mindenféle nagyságú ladikok szüntelenül szállították a harcosokat, hadi málhájukat, a szétszedett jurtákat, a gabonászsákokat, a liszteszsákokat és más egyebeket. Ladik, bárka nem volt elegendő, ezért levegővel felfújt bőrtömlőkből is kompokat csináltak; ezekre hajtották a tevéket és más állatokat, és mindez a sokaság zajjal, bőgéssel, kiáltozva kelt át a folyamon a jobb partra.

Batu kán kis ideig megállt az Uraka-hegy mellett. Megparancsolta a folyamon átkelt élcsapatoknak, hogy vonuljanak előre, a nagy Polovec Sztyeppre, és ott üldözzék a nyugat és dél felé menekülő polovec törzseket.

– Aki ellenáll – mondta Batu kán –, meg kell semmisíteni! Ha valamelyik utunkba eső kán törzsével együtt megadja magát, csatlakozhat a hadsereghez, de barmai és minden vagyona a mongol katonáké, mint hadi zsákmány. A kipcsákok és más törzsek számára nagy tisztesség, hogy hatalmas hadseregem harcosai lehetnek. Győzelmeikkel új gazdagságot szereznek maguknak...